Mikor hazaértem a kedvesem mosolyogva fogadott az ajtóban. Szemmel láthatóan izgatott és boldog volt. Megkért, hogy csukjam be a szemem, mert van egy kis meglepetése a számomra. Engedelmesen hunytam le a szemeim és ő megfogta a kezem. Lassan, de magabiztosan vezetett előre a rövid folyosón a háló felé. Az ajtóban már éreztem az odabentről kiáradó vérszagot. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, ajkaimat felhúzva elővillantottam szemfogaimat. Ezt ő is azonnal észrevette.
- Nyugodj meg, légy türelemmel. - súgta a fülembe.
A talpaim alatt már a szoba puha szőnyegét éreztem. Az ágyhoz vezetett és hanyatt fektetett rajta. Mellém feküdt és megfogta a kezem. Hallottam minden apró lélegzetvételét és egyre gyorsuló szívverését. Fölém hajolt és megcsókolt. Nem tudtam megtenni, hogy ne nézzek rá. Kinyitottam a szemem és magam előtt láttam gyönyörű vonásait a félhomályban. A fogai az ajkaimba mélyedtek, éreztem, ahogy kiserken a vérem. Tudta jól, hogy már nem bírom sokáig. Mohón szívta az ajkaimból csordogáló sós vért. Szemei csillogtak a boldogságtól. Megragadtam a csuklóit és fölé kerekedtem. Tüzes tekintettel kezdtem méregetni az arcát. Teljesen úgy éreztem magam, mint vadászat előtt. Ugyanaz az izgalom, csak itt a trófea más, az ő teste az. Egyre erősebben szorítottam a csuklóit. Láttam az arcán a fájdalommal vegyes élvezetet. Kívánta a vérem és én is az övét, de tovább játszottam vele. Vérző ajkaim közel jártak a szájához, de nem csókoltam meg. Hirtelen oldalra fordította a fejét és elkapta a szám. Hosszan és forrón csókolt, egészen beleborzongtam. Teljesen elgyengültem tőle, kezeim szorítása engedni kezdett.
- Olyan gyönyörű vagy. - mondtam neki, mikor végre elengedte az ajkaim.
Kedves barna szemeit rám emelte és egy halvány mosoly villant a szája szélén. Egy vércsepp csillant meg rajta, amit izgatóan kapott el a nyelvével. A tekinteteink eggyé olvadtak. Éreztem, amint a kezei lassan becsúsztak a ruhám alá. Szeretem amikor ezt csinálja. Szinte olvasott a gondolataimban, teljesen felizgatott.
- Van egy kis meglepetésem. - suttogta titokzatosan.
Otthagyott egyedül az ágyon minden szenvedélyemmel és vágyammal. Az asztalhoz lépett és egy vörös selyemmel letakart tálat emelt fel. Letérdelt mellém az ágyra, a tálat maga elé tette.
- Neked szereztem az egészet. Még friss. Boldog születésnapot!
Mindenre gondoltam, csak erre nem. Még ezt is számon tartja, így hosszú évek távlatában, míg én már azt sem tudom hányadik, csak annyit, hogy már jóval túl vagyok négyszázon. Régóta nem számolom az éveket. Ő még túl fiatal, talán épp ez az, amit szeretek benne, meg az észbontóan jó testét. Imádom minden egyes porcikáját. Az arcától kezdve a mellein át, a fürge ujjait, a pici száját, szóval mindent. Tudom, hogy ő is ugyanígy érez irántam.
A selyem lekerült a tálról és a vér szaga még erősebbé vált. Az ujjait belemártotta és végighúzta az ajkaimon. Jó volt újra éreznem az éltető vörös nedűt. Elégedetten sóhajtottam fel. Nagyon jól értett az ilyesmikhez. Megismerkedésünk után gyorsan kiismert, de azóta is képes mindig újat mutatni nekem. Veszélyes határokat súrolt, és ezt ő is tudta. Egyetlen hajszálon múlik, hogy előtörjön belőlem a vadállat. Szeret a veszéllyel játszani. A tál fölé hajolt és nagyot kortyolt, majd ajkait fölém emelte. Halkan felmordultam, a szemeim már sötétbe fordultak. A határok kezdenek elmosódni és ez ő is tudja. Még egy pillanat és késő, de ő még előtte véres csókot lehelt rám. Olyan tökéletes volt... Nem tudta hogyan kényeztessen, hogy mutassa ki a végtelen szerelmét, de végül mindig megtalálta a megfelelő módot.
- Igyál még, tudom hogy szereted. - tolta elém tálat.
- Előbb te.
Szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy a vér vörösre festette a nyelvét. Vágyakozva tekintettem rá. Szemem formás nyakán felejtettem, amit előszeretettel kínált fel nekem. Magamhoz húztam, a tál kiesett a kezéből, de nem törődött vele. Forró lehelete a nyakam bizsergette, ahogy az enyém is az övét. Testeink összefonódtak és egyszerre haraptuk át egymás nyakát. Fajtársaink ezt a fajta kapcsolatot nem nézték jó szemmel. Két vámpír, akik egymás vérét szívják... De mi nem törődtünk vele, egyszerűen átadtuk magunkat az élvezeteknek. A meleg vér lassan csorgott lefelé mindkettőnkön. Ha most rajtunk ütnek, biztosan végünk, de ez egyikünket sem érdekelte. Közel volt már a mámor, az édes tudattalanság. Egyre hevesebben szívtuk egymás vérét, mígnem az utolsó csepp erőnk is elhagyott. Teljes önkívületben zuhantunk az ágyra. Szememmel még mindig az ő tekintetét kerestem. Ugyanolyan sápadt volt, mint én, de elégedettség tükröződött az arcán. Némán feküdtünk egymással szemben, kéz a kézben. Az apró sebek hamarabb eltűntek, mint az általuk okozott jóleső érzés.
Hamarabb tértem magamhoz, mint az én egyetlenem. Még éjszaka volt, de közel a hajnal. Már hozzászoktam az ilyesmihez, de ő még nem. Pihennie kell még egy keveset, hogy visszanyerje az erejét. Minden árulkodó nyomot el kell tüntetni, mert ha rájönnek arra, hogy mit művelünk, akkor akár végezhetnek is velünk. Amit érzünk az ellentmond az ősi törvényeknek. Vámpír nem érezheti vámpír vérének ízét. Tiltott dolog, de ez az ami vonz minket, és a szerelem. Nyakamról lemostam a vér maradványát és visszafeküdtem az ágyra. Az ő nyaka is véres volt. Odahajoltam hozzá és lenyaltam. Érintésemre azonnal felébredt.
- Máris reggel van? - nézett hunyorogva rám.
- Nem még van egy kis időnk.
- Séta?
Ismét a határokat feszegette, de most élet és halál között. Persze, hogy igent mondtam a felkérésére. Sosem tudtam neki nemet mondani. Együtt indultunk el a holdfényes éjszakába. Tudtuk, hogy nincs sok időnk, de minden percet ki akartunk használni. A házak sarkaiból mindenhonnan ismerős és kíváncsi szemek követtek minket. A többiek... Lehet, hogy utánunk szimatolnak? Vagy csak egyszerűen furcsállják, hogy miért ilyen későn indulunk útnak? Ki tudja, de az igazat megvallva nem is érdekel. Csak az számít, hogy ő itt van mellettem. Utunk egy fákkal és bokrokkal tarkított parkba vezetett. Amint kikerültünk a kíváncsi pillantások kereszttüzéből, megragadtam őt és egy fához szorítottam. A szíve vadul kalapálni kezdett. Nem mert ellenállni, hiábavaló lett volna. Mindig is ő volt kettőnk közül a gyengébb. Beletúrtam a hajába, körmeimmel végigmartam a nyakát. Sikítani akart, de egy csókkal elnémítottam, mire ő megharapott.
- Ezt most ne! Még meglátnak!
- Mi van, csak nem félsz? Azt hittem szereted a veszélyt. Vagy mégsem?
- Nem akarlak elveszíteni...
- Rendben édes. Akarod hogy hazamenjünk?
- Maradjuk még egy kicsit. Annyira jó itt, veled.
Hosszasan időztünk még, lestük, hogy mikor csókolhatjuk egymást. Élveztük, hogy rejtőzni kell, bár az egész életünk erről szólt. Már kezdett pirkadni, mikor egy ismerős hang szólított meg minket:
- Mit csináltok itt ilyenkor lányok? Mindjárt felkel a nap. - a húgom volt az.
- Csak egy kis hajnali portya. - feleltem magabiztosan.
- Ne hazudj, láttalak titeket. Tudom mi folyik kettőtök között.
Szerelmem ijedten húzódott mögém. Megfogtam a kezét, hogy bátorságot öntsek bele. Végül is csak a húgommal állunk szemben, mit árthat ő nekünk? Úgysem mondhatja el senkinek amit látott, mert akkor neki is vége. Neki is van egy kis titka, ez már olyan családi vonás.
- Nem kell megijedned. - simogattam meg kedvesem arcát.
Igyekeztem minél határozottabbnak és magabiztosabbnak tűnni, bár már én sem tudtam, hogy mit csinálok. A húgomhoz fordultam és mélyen a szemébe néztem. Azt hiszem egy pillanatra megrettent tőlem. Sejtette, hogy mit fogok mondani.
- Jobban jársz, ha csendben maradsz, különben hamarosan a környék összes vámpírja tudni fogja, hogy egy emberrel kötötted össze az életed. - fenyegettem meg.
Szemeiben látszott a félelem. Mindig is uralkodtam fölötte, ő pedig csak leste az alkalmat, hogy keresztbe tehessen nekem. Jobb lenne nélküle, de valamivel mindig meg tud zsarolni és életben kell hagynom. Szép kis születésnap mondhatom, amilyen jól indult, olyan pocsék vége lett.
- Menjünk. - mondtam végül.
Jólesett otthagyni ezt az egész hercehurcát, a családi bajokat. Ismét otthon, csak én és ő, senki más. A napkelte első sugarai kezdtek beszűrődni az ablakon. A lakás lassan sötétségbe borult. A konyhában ültünk, egymással szemben. Kedvesem felállt, a háló felé indult és vetkőzni kezdett.
- Gyere édes! - hívott.
- Nemsokára kicsim, még át kell gondolnom néhány dolgot.
Kacéran hátrapillantott meztelen válla fölött és szemfogát felvillantva rám mosolygott, majd eltűnt az ajtóban. Magamra maradtam a gondolataimmal. Hosszasan bámultam előre, bele a semmibe. Az járt a fejemben, hogy ha mindezt tovább folytatjuk, akkor akár örökre is elveszíthetjük egymást. Ma még csak a húgom, de holnap jöhetnek mások. Félelem és kétely kezdett úrrá lenni rajtam. El kellett űznöm valahogy, de csak egyetlen megoldás jut eszembe, ez az amit mindig bevált. A szekrényből egy üveget vettem elő és magam elé tettem az asztalra. Méregettem egy darabig, aztán kinyitottam és a számhoz emeltem. Nem vagyok az ital híve, az idejét sem tudom, hogy mikor ittam utoljára. A tüzes alkohol jólesően égette végig a torkom. Negyed óra múlva az üveg már üres volt, és minden kétségem eltűnt. Ismét tisztán éreztem, hogy akarom ezt a lányt, ha kell minden áron. Agyamat kellemes borzongás töltötte el, részben az alkohol, részben a szerelem miatt. Nem akartam tovább várakoztatni az én egyetlenem, a hálóba indultam. Odabenn csodálatos látvány tárult elém. Életem szerelme anyaszült meztelenül nyúlt végig az ágyon. Ledobtam a ruháimat és odabújtam hozzá. Kedvesen csókolgatni és cirógatni kezdtem, mire ő eltaszított magától.
- Hagyj békén, részeg vagy! - érezte meg rajtam az alkohol jellegzetes szagát.
Igaza volt, de nem törődtem vele, megragadtam a karját. Rám morgott és lefejtette magáról az ujjaim. Kiment a szobából és egyszerűen csak otthagyott. Arcom a párnájába temettem, beszívtam illata minden morzsáját. Végül zokogni kezdtem. Nem bírom tovább, túl nehéz mindig erősnek mutatni magam. Igyekszem megtenni, miatta, miattam, kettőnkért, de lassan belefáradok, talán jobb lenne feladni mindent. Hamarosan nyílt az ajtó. Tudtam, hogy csak ő lehet, nem bírja sokáig nélkülem, mellettem akar lenni. Lenyeltem a könnyeim és mozdulatlanul feküdtem. Éreztem, amint ujjai végigsimítják a gerincemet és közelebb hajol hozzám.
- Hiszen te sírsz. - mondta meglepetten.
- Ugyan, dehogy. - próbáltam szipogva tagadni.
- Mi a baj? - kérdezte, miközben már a hajamban jártak az ujjai.
- Nem akarlak elveszíteni. - fordultam meg hirtelen.
- Hagyd abba ezt a hülyeséget! A pia beszél belőled. Tudod, hogy sosem veszítesz el!
Könnyektől nedves szemeimbe nézett, és látta, hogy ez teljesen komoly. A tekintete most teljesen más volt. Úgy nézett rám, mint még soha. A nyakamba borult és átölelt. Arcát a melleimre fektette, hosszú, szőke fürtjei beborították a vállaim és a nyakam. Mély lélegzettel szívtam be a haja illatát.
- Eddig még nem láttalak ilyennek. Nem tudtam, hogy ennyire... - nem találta a szavakat.
- Hogy ennyire más is tudok lenni?
- Valami ilyesmi. Azt hittem, hogy mindig olyan erős vagy és határozott. De így még jobban szeretlek. - mondta, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
Egyik kezem lassan, de határozottan a csípője felé indult. Tudtam, hogy ez az egyik legérzékenyebb pontja, így simogatni kezdtem.
- Viszont még mindig részeg vagy, amit pedig nem szeretek. - mondta, miközben az arcomba bámult.
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen. Pedig szeretnélek szeretni.
- De ez nem te vagy, hanem az ital.
- Akkor mondd, mit csináljak!
- Semmit, majd éjszaka.
Teljesen megértettem, igaza volt. Ki tudja mit művelnék, ha most nem állít le. Az alkohol veszélyes játékszer. Nem akarom megbántani bármivel is, amit nem szándékosan teszek. Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Ő is észrevette szinte azonnal.
- Nem akartalak megbántani.
- Nem is tetted. Igazad van, berúgtam. Aludjunk inkább, éjjel tiszta fejjel beszélhetek veled.
Fejét lehajtotta a mellkasomra és lehunyta gyönyörű barna szemeit. Éreztem, ahogy a lélegzete lassulni kezd, egészen addig, míg végül elalszik. Átkaroltam a vállát és néhány perc múlva előttem is elsötétült minden. Fogalmam sincs mennyit aludhattunk, de már jócskán benne jártunk az éjszakában, mikor mindketten felébredtünk. Egymásra néztünk, és ugyanaz jutott eszünkbe: portya. Még nem volt túl késő, hajnalig volt bőven időnk. Kikászálódtunk az ágyból és öltözködni kezdtünk. Ismét azt a szexis, feszes bőrrucit vette fel, amit olyan szívesen látok rajta. Én szokásomhoz híven farmert és toppot vettem, no meg kedvenc bőrkabátom. Mikor elkészültünk, cinkosan rákacsintottam, magamhoz húztam és megcsókoltam.
- Indulhatunk kedves?
- Persze drágám.
Karom a csípője köré fontam, úgy indultunk lefelé a lépcsőn. Néhány utcányira laktunk csak a belvárostól, egy lakótömb negyedik emeletén. Hallottuk a város jól ismert zajait, az emberek még az utcákat rótták, persze csak a bátrabbak és az elszántabbak. Utunk ismét a parkba vezetett. Kitűnő terep a vadászathoz, könnyű elrejtőzni, nem látnak meg egykönnyen. A fák mögé bújtunk és kerestük alkalmas áldozatunk. Eszünkbe jutottak a múlt éjszaka lopott csókjai, megfogtuk egymás kezét és csöndben mosolyogtunk. Csakhamar egy magányos alak tévedt arra. Egymásra pillantottunk, és készültünk a támadásra. Ekkor egy hang szólalt meg mögöttünk. Egy pillanatra megremegtem, amit kedvesem is észrevett. Ismét a húgom volt az. Kezd olyan érzésem támadni, mintha utánunk szaglászna.
- Ismét itt? Nem vagytok egy kissé felelőtlenek?
- Te pedig nem unod, hogy utánunk szaglássz? - vágtam vissza csípősen. - Azt hittem a tegnapi után békén hagysz minket. Nem voltam elég világos?
- Dehogynem, csak éppen másnak is feltűnt a furcsa viselkedésetek. Az Ítélőszék küldött értetek, vagyis inkább érted.
- Mit akarnak tőlem, nem csináltam semmit.
- Gyanúba keveredtél...
Szabad kezemmel hirtelen a nyakamhoz kaptam, ahol még mindig látszott halványan az egyik harapásának a nyoma. Megszorítottam egyetlenem kezét.
- Most mi lesz? - kérdezte ijedten.
- Talán segíthetek, de akkor ígérd meg, hogy soha senkinek sem beszélsz arról, amit rólam tudsz!
Most fordult a kocka, sikerült fölém kerülnie, és az is lehet, hogy végleg. Olyan kártya került a kezébe, amivel egy csapásra megváltoztathatja az egész eddigi életem. Négyszáz év is kevés volt, hogy minden egyes aljas trükkjét kiismerjem. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedik, az Ítélőszéknek kémkedik. Szembe fordultam szerelmemmel és kérdő tekintettel néztem rá. Láttam, hogy teljesen kétségbe van esve, nem képes gondolkodni.
- Rendben van, mit kell tennem? - egyeztem bele kelletlenül az alkuba.
- Előbb esküdj!
- Esküszöm, a saját véremre.
- Neki is segítenie kell. - bökött állával a párom felé.
- Őt hagyd ki ebből!
- Nem fog menni, de ne félj, nem keverem bele.
Most az egyszer hinnem kell neki, hisz már nincs több esélyünk. Még mindig mozdulatlanul állt mellettem, megfogtam a vállait és halálos komolysággal néztem a szemébe.
- Segíts kérlek, szükségem van rád! - kérleltem.
- Segítek. - mondta halkan és rémülten.
Annyira elesett volt, mint még soha. Kedvem lett volna most azt tenni vele, amit csak nem szégyellek, de nem voltunk abban a helyzetben. Ismét a húgomhoz fordultam.
- Mégis mi a nagy terved, és ő hogyan fog segíteni? Nem látod, a rémülettől alig tud megmoccanni.
- Veszélyes lesz, de tudom, hogy érte bármit megtennél.
- Hagyd a körítést, ki vele!
- Be kell bizonyítanunk, hogy az Ítélőszék vádja, miszerint ti ketten.... szóval érted, alaptalan.
Tekintetemben türelmetlenség keveredett agresszív idegességgel és némi félelemmel. Mi van ha ez egy csapda? Bár ilyen messzire szerintem nem mer elmenni.
- A halál mezsgyéjére kell juttassalak sajnos.
Szinte gondoltam, az egész arra megy ki, hogy megszabaduljon tőlem.
- Ne gondolj egyből legrosszabbra. - mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. - Ugyebár azt állítják, hogy egy vámpír vérét szívod, és ő a tiéd. Na most ez ellen bizonyosan elég bizonyíték lesz, ha azt állítjuk, hogy inkább csak egyikük meg akart ölni téged.
Nem nagyon értettem, hogy mire is akar kilyukadni, de mindegy, ha ezzel továbbra is együtt maradhatunk.
- És itt jönne, a kis kedvenced a képbe, ugyanis egy vámpírnak át kéne harapni a nyakad, de engem úgysem veszel rá ilyesmire, bármennyire is örülnék a halálodnak. Ha már félholt leszel és ő ott fog zokogni melletted, mint az egyetlen szerelmed, aki haldokló párját siratja, akkor minden szavam el fogják hinni, mondhatok akármit.
- Biztos, hogy nem fognak tovább kutakodni?
- Ugyan, azt fogják hinni, hogy ti is csak egy különc pár vagytok, a többit meg úgyis elfelejtik.
Nem voltam biztos benne, hogy mit csinálok, de most bármire képes lettem volna. Olyan szorosan öleltem kedvesem magamhoz, ahogy csak tudtam. Éreztem, ahogy az erő lassan visszatér belé. Megcsókoltam, nagy levegőt vettem és feltettem neki a kérdést:
- Megtennéd? Kettőnkért?
Válaszként csak ennyit súgott a fülembe:
- Bocsáss meg.
Éreztem, ahogy fogai nyakamba mélyednek és szívni kezdi a vérem. Ölelő karjai nem engedtek el, egyre szorosabban tartották gyengülő testemet. Lassan kezdett minden erőm elhagyni. Ez most egészen más volt, éreztem, hogy egyre közelebb az a bizonyos határ élet és halál között. A távolból hallottam húgom hangját, amint ráparancsol, hogy ne hagyja abba, amíg magamnál vagyok. Minden kezdett eltompulni, már a kezeit is alig éreztem magamon. Pár pillanattal később, minden megszűnt létezni, csak a végtelen sötétség volt és a hideg. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de ismét kezdtem érezni magam körül a külvilágot. Apró neszeket hallottam, ismerős illatok jutottak el hozzám. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, de alig láttam valamit. Feküdtem tovább mozdulatlanul, a zajokra figyeltem. Néhány perc kellett hozzá, hogy erőt vegyek magamon, kinyissam a szemem és körülnézzek. A lakásunkban voltam, a saját szobámban. Az én drágám ott ült mellettem az ágy szélén, a szemeit le sem vette rólam. Mikor látta, hogy ébredezni kezdek, öröm csillant teljesen kisírt, de még így is gyönyörű szemeiben. Egy poharat emelt az ajkaimhoz, benne az éltető nedűvel.
- Igyál. - mondta kedvesen.
Lassan kortyolni kezdtem. Ismerős volt ez az illat és ez az íz: az ő vére volt az, a mi vérünk. Ekkor láttam meg a kezén a vágást. Ez a helyzet annyira ismerős volt, ugyanez történt, amikor először találkoztunk, csak éppen most szerepet cseréltünk. Annak idején én mentettem meg őt a saját véremmel. Ekkor kezdődött minden köztünk. Szerelem volt első látásra.
Az idilli összképet a húgom belépése törte meg. Egyetlenem összerezzent az ajtó nyílására. Megfogtam jéghideg kezét és rá pillantottam. Tudta, hogy amíg mellettem van nincs mitől félnie. Most erőt kellet vennem magamon, hogy harag és gyűlölet nélkül tudjak húgom szemébe nézni.
- Köszönök mindent, amit értünk tettél. - mondtam végül.
- Ez nem szívesség volt, tudod jól, megzsaroltál. Remélem nem feledkezel meg az ígéretedről. - felelte szokott modorában.
- Persze, hogy nem. Amit megígértem, azt eddig is mindig megtartottam és ezután is így lesz.
Nem szólt erre semmit, kiment az ajtón és eltűnt. Végre igazán kettesben maradhattunk, minden ártó szándék és gonosz tekintet nélkül. Csak én és a kedvesem.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése