Telt-múlt az idő, Abby lassan felnőtt, és vele együtt nőtt Max is. A csöpp lány immár nővé érett. Már nem zavarta, hogy Max nagyobb, ugyanis még néhány év és már idősebbnek fog kinézni nála. Max szinte semmit sem változott külsőre, csak belsőre. Mióta az ügynökség műtétre ítélte, sokkal nyugodtabb és megfontoltabb lett. Minden egyes lépését kétszer is átgondolta. Tudta, hogy elég egyetlen rossz lépés, egy apró indok, csak egyszer veszítse el a fejét, és mindennek örökre vége. Próbált ennek ellenére normális életet élni, bár az utóbbi időben ritkán hagyta el a labort. A Testvériség színjátéka mély nyomot hagyott a lelkében. Abby nem akarta, hogy barátja lelke megtörjön, igyekezett minél többet foglalkozni vele, már ahogy a tanulmányai engedték. Maxnek a küldetések mellett nem volt sok szabadideje, de nem akarta megbántani a lányt. Általában engedett a kéréseinek és többször is bement vele a városba. Ilyen alkalmakkor élhetett gyermekkori hóbortjának: ismét embert játszott. Az esetek többségében kellemetlenül érezte magát, de az egyik alkalommal valami furcsa dolog történt. Ez volt az első alkalom, hogy szóba állt valakivel, még ha csak két szó erejéig is. A könyvtárban történt. Abby az egyik sarokban olvasott, mialatt Max a polcok között keresgélt valami olvasnivaló után. Elmélyülten szemezgetett, pár perc után megtalálta a kedvére való könyvet, le akarta venni a polcról, mikor valaki meglökte. A könyv a kezéből a földre esett.
- Igazán sajnálom. – hallotta a hangot, miközben lehajolt a könyvért.
Egy idegen kezet látott meg maga előtt. Zavarában elkapta a tekintetét a kézről és az idegen arca felé pillantott. Egy húsz év körüli fiú volt az, rövid barna hajjal és barna szemekkel. Túlságosan is átlagos volt, talán ez volt az, ami Maxet megragadta.
- Semmi baj. – felelte, mialatt a fiú visszaadta neki a könyvet..
Abbynek nem említette az esetet, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Délután visszamentek a laborba, őt pedig újabb küldetésre hívták: túszejtés egy irodaházban. A lánynak nem volt sok kedve menni, de nem ellenkezhetett, szükség volt rá. Egy autó várta a labor előtt, a kormánynál az ügynökség emberével. Az út nem tartott sokáig, a férfi gyorsan hajtott. Negyed óra alatt megérkeztek a helyszínre. Addigra már az egész háztömböt lezárták. Az autó megállt, Max pedig kiszállt. Egy ügynök várta, hogy tájékoztassa a helyzetről.
- Majdnem mindenkit sikerült kimenekítenünk, de a túszejtő bezárkózott az egyik harmadik emeleti irodába öt tússzal. Minden kijáratot lezárt és nem hajlandó tárgyalni.
- Értem. – jegyezte meg a lány hivatalosan.
- Vigyázz vele, mert fegyvere van. – mondta az ügynök, mielőtt a lány elindult felfelé.
Minden ügynök feszült figyelemmel követte az eseményeket. Sokkal jobban izgultak, mint Max. A lány besétált az épületbe, majd kisvártatva egy második emeleti ablakban tűnt fel. Pontosan a lezárt iroda alatt volt. Kimászott az ablakon és a falon haladt fel az irodáig. Odalentről alig látszott fürgén mozgó karcsú alakja. A kiszemelt ablak alatt megállt, nagy lendületet vett, karjait az arca előtt tartva betörte az üveget és bejutott az irodába. Amint földet ért elkiáltotta magát:
- Mindenki fedezékbe!
A túszejtő teljesen összezavarodott. A túszok ezt kihasználva követték a lány utasítását, és a bútorok mögé rejtőztek. A férfi viszonylag hamar fölmérte a helyzetet. Fegyverét a lány felé fordította. Mintegy válaszként Max elővonta acélpengéit. Túl kevés volt a hely, nem tudott rendesen mozogni. Igyekezett valahogy kiütni a férfi kezéből a fegyvert, de a túszok jajveszékelése megzavarta. Egy lövés dördült el. Odalenn mindenki összerezzent a hang hallatán. Max a jobb karjához kapott és megrogyott. A férfi azt hitte, hogy nyert ügye van és közelebb lépett, de egyvalamivel nem számolt: a mérgező tüskével a lány farka végén. Elég volt egyetlen lépést tennie és a következő pillanatban eszméletlenül esett össze. Max az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot a zárban.
- Menjenek. – mondta közönyösen, miközben szélesre tárta az ajtót.
Mind az öten rémülten szaladtak kifelé. Max kisétált és leült a lépcsőre. Bal kezével még mindig a sebet szorította. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag szinte mindig itt lövik meg. Nem érezte a fájdalmat, csak egy zsibbadó érzés indult a keze felé. A tenyere alól egy apró vércsík kezdett lefelé folyni. Érezte, ahogyan a tenyerét cirógatja, de nem mozdult. Ismét egy ügy, amit neki kellet megoldani. - Nem ez volt az első, de nem is az utolsó. – gondolta. Hamarosan egy ügynök jelent meg a lépcsőfordulóban. A lány rá sem nézett, úgy szólt hozzá:
- Már ártalmatlan, vihetik.
Egy vércsepp az ujjáról a lépcsőre csöppent.
- Van odalenn egy orvos, aki ellátja a karodat. – mondta az ügynök.
Max nem szólt semmit, sóhajtott még egyet, majd felállt és elindult lefelé. Valami egészen mást várt az élettől, tele volt reményekkel, de úgy tűnt hiába. Az orvos gyorsan dolgozott, pár perc múlva már takaros fehér kötés volt a karján. Újabb siker és egy újabb seb. Néhány nap múlva ugyan már nyoma sem marad, de a lelkébe örökre beégette magát. Odabenn tele van sebekkel, melyek úgy tűnik sosem fognak elmúlni. Halványodnak, de még mindig ott vannak. Érezte, hogy ki kell szellőztetnie az agyából ezeket a gondolatokat. Már tudta, hogy hová fog menni. A város túlsó felébe indult, egy parkba. Egy parkba, amely történetesen a könyvtárral szemben volt. Az ügynökség mindvégig nyomon követte, de nem avatkoztak be, mivel látták, hogy nem áll szándékában elhagyni a várost. Leült egy padra, átellenben a magas lépcsősorral. Nem volt még túl késő, az emberek kifelé tartottak a könyvtárból. Egy ismerős arcot pillantott meg. a fiú volt az, akit délelőtt látott. A fiú is felismerte őt és elindult felé.
- Még mindig itt vagy? – kérdezte.
Max nem mondott semmit.
- Csak nincs valami baj? – folytatta, miközben leült a lány mellé és a karján lévő kötést nézte.
Max alig hallhatóan szipogni kezdett. Próbálta elrejteni a könnyeit, de hiába. Zokogni kezdett, mire a fiú átölelte. Ez annyira furcsa volt. Még soha senki sem bánt így vele. Gyermekkorában Karen és Abby is gyakran vigasztalta, de az egészen más volt. Most szinte azonnal megnyugodott, bár a szemei még mindig nedvesek voltak.
- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? – ajánlotta fel a fiú szokatlan közvetlenséggel.
- Nem akarok visszamenni.
- Jöhetsz hozzánk is. – javasolta kedvesen.
A lány érezte, hogy megbízhat benne, nincs mitől félnie. Bólintott, majd mindketten felálltak és elindultak. Útközben ismét hallgatásba burkolózott, míg a fiú még mindig vigasztalni próbálta, bár nem tudta, hogy mit történhetett. Megérkeztek egy házhoz, négy saroknyival távolabb. A fiú kinyitotta az ajtót, odabenn égtek a lámpák. Halkan csukta be Max mögött, miután beléptek. A lépcső felé vezette, mikor egy hangot hallottak.
- Joshua kisfiam, te vagy az?
- Igen Mama. – válaszolta a fiú elpirulva. – Eljött az egyik barátom is, ugye nem zavar? – hazudta.
- Nem drágám, de ne hangoskodjatok úgy, mint amikor Matthew volt itt! Ugye nem ő jött veled?
- Nem Mama. Csendben leszünk, ígérem.
Fölmentek az emeletre, be a második ajtón. Itt volt a fiú szobája.
- Annyira kedves vagy hozzám, pedig még azt sem tudod, hogy ki vagyok.
- Egy szegény lány, aki szörnyen érzi magát, és segítségre szorul.
- Ha ismernél, akkor biztosan nem mondanád ezt.
- Ebben tévedsz.
Válaszul Max, haját a fülei mögé tűzte, így láthatóvá váltak elhegyesedő fülei, farkát is leengedte, amit eddig a dereka köré tekerve a fiú övnek nézett, végül pedig elővonta mindkét kezén az acélpengéket. Szemeit a fiúra emelte, hogy láthassa a reakcióit.
- Még így is segíteni akarsz nekem?
Joshua, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kérdést, ámuldozni kezdett.
- Ezek szerint te vagy az első számú ügynök, az ügynökség titkos fegyvere. Sosem gondoltam volna, hogy létezel, nemhogy beszélhetek veled! - áradozott.
Max reményvesztetten és idegesen nézett rá. Ez a fiúnak is feltűnt, és észrevette, mekkorát hibázott. Ezzel a lány egy életre meg is utálhatja, úgyhogy minden erejével azon volt, hogy helyrehozza a dolgokat.
- Elnézést, bocsáss meg kérlek, az rossz kezdés volt.
- Ebben igazad van.
- Rendben, Joshua vagyok. - nyújtotta a kezét a lánynak.
- Max. - felelte a lány miközben visszahúzta a pengéit és megfogta a fiú kezét.
- Akkor az ismerkedésen túl is vagyunk. Most pedig mondd el, hogy mi baj van.
- Tudod Joshua...
- Josh.
- Tudod Josh... - kezdte Max.
Szép sorjában elmondott mindent, kezdve azzal, hogy örökös rettegésben él, mert minden lépését követik, egészen a lelkében dúló heves viharokig. Jólesett neki, hogy valaki meghallgatja, és ez a valaki egy olyan ember, aki szinte semmit sem tud róla. Eleredtek a könnyei, de már ő maga sem tudta, hogy a boldogságtól, vagy a bánattól.
- Nem kell sírnod. - igyekezett vigasztalni.
Közelebb húzódott Maxhez és átölelte. A lány még mindig zokogott, már alig látott a könnyeitől.
- Annyira jó, hogy itt vagy. - mondta, miközben arcát a fiú vállába fúrta.
Nem akarta Josht elengedni, a karjaiban biztonságban érezte magát. Pár percen belül, a külvilág megszűnt számára létezni és édes álomba merült. A fiú óvatosan felemelte, vigyázva, nehogy felébressze, és lefektette az ágyra. Elővett egy takarót és gondosan betakarta a törékeny testet. Egy darabig még ült az ágy szélén és figyelte, hogyan alszik a lány. Hamarosan őt is elnyomta az álom, kedvenc fotelébe kuporodott és el is aludt. Reggel Max neszezésére ébredt. a lány kapkodva igyekezett útra késszé tenni magát.
- Hová sietsz?
- Mennem kel, azt sem tudják, hogy itt vagyok. Vissza kell mennem, már biztosan aggódnak. - mondta, miközben ujjaival végiggereblyézte a haját.
- Maradj még, legalább reggelire!
- Nem lehet, sietek.
Josh az este elmondottak után meg tudta érteni a lány aggodalmát. Abbahagyta a marasztalást, inkább lekísérte az ajtóhoz.
- Köszönök mindent. - mondta Max búcsúzóul.
- Én örülök, hogy segíthettem.
A lány végezetül egy mosollyal kísért utolsó pillantással sietve távozott. Josh bezárta az ajtót és visszament a szobájába. Szülei csak jóval ezután ébredtek, így nem is láthatták a lányt. Max az utcán úgy szedte a lábait, ahogy csak tudta, de futni nem mert, nehogy feltűnést keltsen. Egy fél órába telt, mire visszaért a laborba. Csak Karen volt benn, Abby már úton volt az iskolába. A nő egy mikroszkóp mögül pillantott rá.
- Hát te hol jártál? - kezdett faggatózni.
- Ki kellet szellőztetnem az agyamat.
- Odakinn töltötted az éjszakát? - kérdezte aggódva.
- Egy barátomnál voltam. - mondta végül.
A nő ezt roppant furcsának találta. Nem tudta, hogy Maxnek vannak ismerősei a városban. Látta, hogy a lány számára kezd kellemetlenné válni a beszélgetés, így jobbnak látta, ha hagyja az egészet. Előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Max bement a szobájába és boldogan dobta hanyatt magát az ágyon. Csak feküdt ott és mosolygott. Annyira boldognak érezte magát, mint még soha. Már most azon gondolkodott, hogy mikor láthatja újra a fiút. Egyelőre nem akarta elmondani senkinek, hogy mit érez, még ő maga is alig akarta elhinni. Úgy egy órán át feküdt odabenn, boldog önkívületben, amikor Karen belépett:
- Nem akarnál egy kicsit segíteni nekem?
Max nem akart nemet mondani, erőt vett magán és átment a laborba. A nőnek feltűnt, hogy a lány valahogyan megváltozott, olyan máshogy viselkedik. Nyoma sem volt a szomorúságnak, szó szerint kivirult. Az elkövetkező időszakban egyre többször ment be a városba, és akárhányszor kérdezték, mindig kitérő választ adott. Abby szeretett volna vele menni, de Max mindig megtalálta a kellő kifogást. A nyomkövető szerint szinte minden egyes alkalommal ugyanarra a helyre ment, a belvárosba, négy saroknyira a könyvtártól. Kapcsolata Joshsal lassan kezdett túlmutatni a barátságon. Teljesen megnyílt előtte, mindent elmondott neki. Valahányszor találkoztak a lány már jóval előtte türelmetlenül várta a pillanatot. Josh is kezdett másképpen érezni, de kettőjük közül ő volt az, aki tudta, hogy mi ez az érzés: ez a szerelem. Volt már dolga vele, de az most egészen más. Ezelőtt mindig jött egy apró buktató, de ezt tökéletesnek találta. Eltelt néhány nap, mire Joshnak sikerült megfűznie Maxet, hogy bemutathassa a szüleinek. A lány este pontosan érkezett. A fiú, amint meghallotta a csengőt izgatottan rohant ajtót nyitni. Most még szebbnek találta, mint eddig valaha. Max is igyekezett mindent megtenni, hogy a legjobb színben tüntesse fel magát. Igen egyszerűen, de elegánsan öltözött fel. Még Abbytől is kölcsönkért egy gyöngysort, bár azt nem mondta meg, hogy mire kell. Josh szülei nagyon kedvesek voltak hozzá. Olyan tipikus lelkes öregemberek. Örültek neki, hogy a fiuk végre talált magának egy lányt. A fiatalok nem akarták elrontani az örömüket, így nem mondták el a teljes igazságot. A szülők csak annyit tudtak meg Maxről, hogy az ügynökségen dolgozik, de hogy milyen feladatkörben, azt jobbnak látták nem elmondani. Max inkább a személyiségével próbálta megfogni őket. Nem akarta, hogy a valódi külseje miatt ítéljék meg, inkább a belsője miatt. Igyekezett ugyanolyan nyitottnak lenni velük is, mint a fiúval. A két öreg a szívébe fogadta a lányt. Max nagyon boldog volt, végre kezdte e világba tartozónak érezni magát. Már későre járt az idő, mikor jelezte, hogy ideje lenne távoznia. A házaspár ragaszkodott hozzá, hogy maradjon, azt mondták, hogy egy ilyen csinos lánynak nem szabad ilyenkor az utcákat járnia, majd holnap reggel hazamegy. Nem akartak gyanút kelteni, és amúgy is vágytak egymás társaságára, ezért igazat adtak nekik. Max udvariasságból még segített elmosogatni, azután mindannyian a szobáikba vonultak. Max az éjszakát Josh szobájában töltötte. Míg a fiú megvetette az ágyat, addig ő minden fölösleges ruhadarabot levetett magáról. Szinte egy szál semmiben bújt be a takaró alá. Hamarosan a fiú is követte, odafeküdt mellé és magához ölelte. Max szemei csillogtak a félhomályban, ahogyan Joshuára mosolygott.
- A szüleid nagyon kedvesek voltak.- suttogta.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Már biztos, hogy elfogadtak. Kell még ennél több?
- Igazad van, de...
A mondatot nem tudta befejezni, mert a fiú egy érzéki szerelmes csókkal elhallgattatta. Max behunyta a szemeit és hagyta, hogy Josh tovább csókolja, forró csókokat lehelt az egész testére. Forróság öntötte el a lány minden tagját. Nem tudta, hogy mi ez az érzés, de abban biztos volt, hogy akarja. A szenvedély hevében még az a kevés ruhadarab is lekerült róluk. A két fiatal olyan szorosan ölelte egymást, hogy szinte eggyé váltak. A lány már nem törődött semmivel, csak arra tudott gondolni ebben a pillanatban, hogy a fiú szeresse őt, és ő viszont szerethesse. Nem érzett mást, mint végtelen örömöt és boldogságot. Tudta, hogy a fiú is ugyanezt éli át. Mindketten a gyönyör tengerében úsztak. egymás karjaiban boldogan hajtották álomra a fejüket. Másnap reggel Max a madarak csicsergésére ébredt fel. azt hitte, hogy ami az éjjel történt csupán egy álom volt, de mikor kinyitotta a szemét Josh szobájában találta magát. Érezte a testén a fiú kezét, amibe jólesően beleborzongott. Észrevette, hogy a fiú még alszik. Az arcán tükröződött a szeretet, amit iránta érez. Nem tudta elhinni, hogy mindezt a gyönyört vele élte át. Ezek a gondolatok könnyet csaltak a szemébe. Nem tudta megállni, hogy ismét meg ne csókolja. Amint az ajkai a fiú szájához értek, az fölébredt és viszonozta a csókot. Az idilli pillanatot egy kopogás törte meg. Josh édesanyja volt az, aki reggelizni hívta őket. Fél óra alatt sikerült összeszedniük magukat és lementek a konyhába.
- Készítettem egy kis harapnivalót. Egyetek nyugodtan, mi már reggeliztünk.
A fiatalok leültek egymás mellé az asztalhoz és hozzáláttak. A nő odabenn maradt még egy darabig, az edényeket pakolta.
- Remélem jól aludtatok. - jegyezte meg.
Válasz helyett Joshék csak mosolyogtak.
- Apropó Max, nagyon szeretném megismerni a szüleidet, persze csak ha nem gond.
A lány arcáról a korábbi mosoly egy pillanat alatt lefagyott. Ezt a fiú is észrevette és vigasztalóan átkarolta.
- Sajnálom Mama, de ezt nem lehet.
- Valami rosszat mondtam volna? - rezzent össze az idős hölgy.
- Egyáltalán nem, csak az a probléma, hogy Maxnek nincsenek szülei.
- Drágám, én igazán nem akartam tapintatlan lenni. - mondta, miközben kedvesen megsimogatta a lány arcát.
Az asszony kezdte kellemetlenül érezni magát, így jobbnak látta, ha távozik.
- Hamarosan mennem kell. - törte meg a lány a csendet.
- Elkísérhetlek?
- Tudod, hogy nem lenne jó ötlet.
- Kérlek!
A lány nem tudott nemet mondani.
- Rendben van, de csak egy darabig.
Egy negyed óra múlva már útra készen csukták be maguk mögött az ajtót. Kéz a kézben sétáltak a város utcáin. Már elég messze jártak a fiú otthonától, amikor Max megállította Josht.
- Nem akarlak megbántani, de innen inkább egyedül mennék tovább.
- Semmi baj, megértelek. Majd legközelebb. - mondta kedvesen.
Szembefordult a lánnyal, megragadta a derekánál, közelebb húzta magához. Átölelte és búcsúzóul megcsókolta. Egyikük sem gondolta volna azonban, hogy az utca túloldaláról egy ismerős szempár figyeli őket. Nehezükre esett a búcsú, de mindketten tudták, hogy meg kell történnie, ugyanis ha Max nem jelenik meg hamarosan a laborban, akkor a város összes ügynöke a nyomában lesz. Útjaik elváltak és a lány kifelé indult a városból. A fiú még állt ott egy darabi és szerelme távolban eltűnő alakját figyelte. A lány lassan visszaért a laborba, ahol Karen már aggódva várta. Nem szólt semmit amikor a lány megjelent az ajtóban, borzasztóan aggódott a gyakori távolléte miatt, de most megnyugodott, hogy nincs semmi baja. Max minden különösebb szó nélkül a szobájába indult. Alig zárta be maga mögött az ajtót, amikor Abby viharzott be a laborba.
- Valami baj van? - kérdezte Karen.
- Semmi gond, csak beszélnem kell Maxel. - mondta, mialatt átvágott a termen.
Kopogtatás nélkül nyitott be Max szóhoz sem tudott jutni, Abby azonnal letámadta.
- Ki volt az a fiú?
- Milyen fiú? - adta a lány a tudatlant.
- Akivel nemrég láttalak a városban csókolózni.
Ezek után már nem lehetett tovább tagadni a dolgokat.
- Rendben van, elmondom, csak legyél egy kicsit csendesebb, nem akarom, hogy Karen megtudja. - adta meg végül magát.
- Na, halljam, mindent tudni akarok!
- Joshuának hívják. Kicsivel több mint egy hónapja ismertem meg a városban.
- Akkor tehát hozzá szoktál eljárni.
- Erre rájöttél. - bólintott.
- És, szereted?
- Jobban, mint bárki mást a világon. Annyira kedves, megértő és ... szóval tökéletes. Mikor rám emeli a meleg barna szemeit, egész lényemben remegek. - mondta alig találva a szavakat.
- Igaz, ami igaz, elég helyes. Már amennyit messziről láttam belőle. Örülök, hogy végre örülsz az életnek, hogy végre találtál egy olyan lényt, aki megérdemel.
Max boldog volt már attól is, hogy csak beszélt a fiúról. Ábrándozó tekintete egy pillanat alatt komolyra fordult.
- Esküdj meg, hogy erről nem szólsz senkinek, legfőképpen Karennek nem! - mondta szigorúan.
- Ha ezt szeretnéd, akkor úgy lesz, esküszöm. - jelentette ki őszintén. - Most is tőle jössz?
- Igen. Képzeld, az este bemutatott a szüleinek.
- Akkor hát ezért kellett az a gyöngysor. Jól mutat rajtad.
- Vissza is adom, amíg el nem felejtem.
- Tartsd csak meg, neked jobban áll.
- Komolyan mondod?
- Hát persze! És még valami: Mikor ismerhetem meg Joshuát?
- Nem szeretném elkapkodni a dolgokat, de hidd el, te leszel az első, akinek be fogom mutatni.
Mintegy végszóként kinyílott az ajtó és Karen kukucskált be rajta.
- Ti meg mit sutyorogtok itt? - kérdezte mosolyogva.
- Jól van, tudom, hogy megígértem, hogy ma segíteni fogok. - próbálta elterelni a szót Abby. - Akkor már megyek is. - felelte, miközben Maxre kacsintott.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése