Fájdalmas ígéret

- Raul, belefáradtam az állandó költözésbe, menekülésbe. Érzem, hogy hamarosan ránk találnak, és elér minket a vég. De nem magamat féltem, hanem téged és a gyerekeket. – Mondta a lány, közben hegyezte hófehér füleit.
- Nem lesz semmi baj. Majd tovább megyünk, bujdosunk örökkévalóságig, ha kell. És majd kitalálunk valamit, hogy elfogadjanak minket.
- Te nem ismered a nemzetemet, ha kell halálunkig üldöznek minket.
A férfi szorosan magához ölelte a lányt. A lelke mélyén ő is érezte azt, hogy nem mehet már így sokáig. De azért próbálta megnyugtatni feleségét. Az asszony felállt és odament ahhoz az ágyhoz, ahol a gyermekeik aludtak. Leült az ágy szélére és nézte őket, hogy milyen békésen alszanak. A férfi leült vele szemben egy székre és megfogta a nő kezét. Christine mélyen a szemébe nézett és azt mondta:
- Kérlek, nézz rám mindig ilyen lángoló szemekkel, és akkor kibírom, harcolok tovább. Szerelmünk kibír mindent! Nem lesz semmi baj. - próbálta ő is nyugtatni a férjét. Majd megsimogatta a férfi arcát. Raul közelebb húzta a székét a nőhöz, majd forrón megcsókolta.
- Christine! Egyet ígérj meg nekem!
- Mit?
- Ha ránk találnak, akkor te ölj meg minket. Nem akarom, hogy azok a gaz farkasok akár egy újjal is a gyerekekhez érjenek.
- Kérlek, ne mondj ilyet!
- Szeretném, ha ezt most megígérnéd nekem! A szívem mélyéből szeretném, hogy Te vedd el az életünket, ha eljön az idő és nem ŐK! Nem akarom megadni nekik ezt az örömöt.
- De én, hogy tehetném ezt meg!?
Raul nem mondott semmit csak megszorította a felesége kezét.
- Jó! Rendben megteszem, de utána az én életemet is kioltom.
Megölelték egymást, majd Raul a nő karjaiban elszenderedett. Christine nem tudott elaludni, valami rosszat érzett közeledni feléjük. Figyelte, ahogy emelkedik a férje mellkasa föl- le és hallotta, ahogy a gyermekei angyali morajlással pihegnek. Ezek a hangok megnyugtatták kissé, de a füleit még mindig hegyezte. Egyszer csak egy furcsa neszt hallott, ami nem a konyhából jött. Felállt és óvatosan az ablakhoz lopakodott. Kinyitotta az ablakot és kinézett rajta. Nem látott senkit. Becsukta a mély barna szemeit és a fülére és az orrára hagyatkozott.
- Ez Dave!- Szisszent fel. Odaszaladt a férjéhez és keltegetni próbálta.
- Drágám ébredj, itt van az unokaöcsém. Utánunk szimatol. Még nincs látótávolságban de, a szagát, azt érzem.
- Akkor gyorsan keltsük fel a gyerekeket és bújjunk el.
Odarohantak a gyerekek ágyához és a férfi ölébe kapta a két gyereket. A nő közben kinyitotta a pincelejáró ajtaját, a férfi levitte a gyerekeket, majd a kezét nyújtotta a felesége felé. De a nő nem ment le.
- Mi a baj?- kérdezte kétségbeesett szemekkel Raul.
- Menj, és búj el! Én nem megyek. Elterelem a figyelmét.
- Ne! Inkább gyere le ide velünk.
- Nem lehet. Együtt nincs esélyünk.
A férfi kénytelen volt belátni és elfogadni a felesége döntését.
- Vigyázzatok magatokra. – mondta könnyben úszó szemmel a nő, ezután megpuszilta és megölelte a gyermekeit és a férjét is. Mikor indult volna kifelé a házból Raul, elkapta a kezét és visszahúzta magához. Még egyszer forrón megcsókolta és szorosan magához ölelte. Szinte majdnem eggyé váltak.
- Szeretlek! Vigyázz magadra Te is és ne feledd az ígéretedet!- Mondta Raul elcsukló hangon.
- Én is nagyon szeretlek, és megteszem, ne aggódj. De most már mennem kell, mert minden perc számít.
A férfi lement és bezárta az ajtót maga mögött. Christine körül szél keletkezett. Barna szemei kitágultak majd átváltozott egy gyönyörű hófehér farkassá. Kirohant a házból. Kint körülnézett, és elkezdett futni az ellenkező irányba, de persze figyelt arra, hogy szagnyomot hagyjon. Kiért az erdőből. Egyenesen egy nagy sziklára szaladt fel és elüvöltötte magát. Dave a hang irányába szaladt. A két farkas megállt egymással szemben. Dave bundája fekete volt, szemei vörösen izzottak a dühtől. Beleharapott Christine bundájába. A hófehér farkas nagyot nyüszített, kibuggyant jobb mellső lábából a vér, majd elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért egy börtönben volt mélyen a föld alatt. Christine azonnal felismerte, hogy hol van. Annak a kastélynak a börtönében, ahol felnevelkedett. Kattant a nagy vasajtó és bejött egy őr.
- Gyere velem, a királyi pár látni kíván!
Christine nem tiltakozott. Belépett a nagyterembe. Az király és a királynő már várták őt, ott ültek középen a trónon. Az őr nagyot lökött a lányon, mitől az a földre hullott. De nem érezte magát bűnösnek.
- Hol van az az alávaló ember és a fattyaitok?- kérdezte szinte vonyító hangon a királyné. A lányba szinte szöges ostorként csattantak ezek a szavak, de már megtanulta fékezni az indulatait és tartania is kellett magát a tervéhez.
- Magamhoz tértem és meggyilkoltam őket. Kinyílt a szemem és rájöttem arra, hogy a vér fontosabb, mint az emberek iránt táplált érzelmeim. – hazudta a lány. De ezek a szavak mikor elhagyták ajkait a szívében, azt érezte, hogy egy tőr nagyot csavarodik benne.
A teremben szinte megállt minden. Elnémult mindenki.
- Végre, hogy magadhoz tértél lányom!- kiáltotta a király.
A királyné felállt és a lány felé sétált. Odalépett hozzá és megölelte.
- Már nagyon hiányoztál nekünk!- mondta az anyja.
- Ti is nekem!- hazudta a lány és csókot nyomott az anyja arcára.
A szülei felkísérték a régi szobájába. Ezután becsukták mögötte az ajtót, de még visszaszóltak.
- Öltözz át szépen, utána gyere le vacsorázni, már mindenki nagyon vár.
A vacsorán Christine némán meredt a tányérjára. Alig szólt pár szólt a legtöbb, amit mondott az igen és nem volt. Az ennivalóhoz is alig nyúlt, inkább csak pitiszkálta. Arra gondolt, hogy ma be kell teljesítenie az ígéretét. Mert, ha nem teszi meg minél hamarabb, akkor lehull a lepel a színjátékról.
Vacsora után felment a szobájába. Megvárta míg az egész udvartartás elalszik. Kimászott az ablakon, egyenesen a kertbe. Átmászott a nagy falon. És ahogy csak a lába bírta rohant az erdő felé, közben az arcáról potyogtak a könnyek. Elérte a kis házikót az erdő mélyén, ahol a számára legfontosabb lények bujkáltak. Amilyen halkan ahogy csak tudta kinyitotta az ajtót és lement a pincébe. Látta, hogy a gyermekei mit sem sejtve alusznak édesdeden, a férje karjaiban. Raul felkelt a halk neszre. Látta, hogy a felesége szeme tiszta könny. Azonnal tudta, hogy miért jött ide.
- Hát eljöttél, hogy beteljesítsd az ígéretedet?- kérdezte suttogva.
A nő nem mondott semmit, csak bólintott és megölelte a férjét. A férfi a háta mögül egy tőrt húzott elő és a nő kezébe nyomta. Christine a tőrt a gyermekei felé tartotta. A keze rettentően remegett, az ájulás határán állt. A férfi látta ezt. Határozott mozdulattal megfogta a nő kezét, és együtt szíven döfték a gyermekeiket. Christine hatalmas zokogásban tört ki. Raul még mindig fogta kezét, csak most maga felé irányította az immár véres tőrt. Ekkor eleresztette a felesége kezét. Mélyen a nő szemébe nézett. Abban a pillanatban benne volt minden, amit valaha is a felesége iránt érzett. Raul szeméből egyetlen könnycsepp gördült végig az arcán.
Christine letörölte, megölelte, majd forrón megcsókolta, de ekkor már a férje lélegzete örökre leállt és a szemei lecsukódtak. A lány üres tekintettel bámult maga elé. Arra gondolt, hogy inkább a szeretteivel hajtja örök álomra a fejét, mint hogy fajtájával éljen egy egész életen át ürességben.

2 hozzászólás:

Hattie írta...

Juj, hát ez valami...Én elbőgtem magam rajta, komolyan mondom. Fájdalmasan megígérem, hogy amint összehozok végre egy értelmes novellát/rajzot/verset, rögtön elküldöm.

Beszy írta...

Köszönöm szépen.^^ Nagyon örülök, hogy ilyen érzelmeket váltott ki belőled a kis novellám. *most mérhetetlenül boldog és nő az egója :D*

Rendben, mi meg megígérjük, hogy ki fogjuk rakni az oldalra. Miénk lesz a megtiszteltetés! ;)

Megjegyzés küldése