Kitaszítva

Ez a nyári nap különösen hideg volt. Szakadt az eső és fújt a szél. A városban minden ember hazafelé igyekezett. Az egyik emeletes bérház előtt egy koldus ült szakadt és piszkos ruhában. Az eső elől a ház tövébe húzódott. Az egyik lakó hazafelé igyekezett. Egy fiatal nő a harmadik emeletről. Be akart lépni a kapun, amikor meglátta a koldust. Sajnálatot érzett szegény alak iránt. Kinyitotta a lépcsőház ajtaját és beengedte. A furcsa alak hálásan nézett fel rá. A nő a kosarából elővett egy darab kenyeret és oda akarta nyújtani neki. A koldus kissé dühösen nézett rá.
- Inkább munkát adjon! - mondta a nőnek.
- Ahogy szeretné. Itt úgyis mindig akad valami tennivaló. - mondta magabiztosan, hiszen az övé volt az egész ház, így ő döntött mindenben - Mostantól a maga feladata lesz az udvar rendben tartása, persze csak, ha elvállalja.
A koldus örömmel mondott igent, mert így már biztosítva volt számára a túlélés.
- Fogja, ez a magáé! - nyomta a kezébe a kenyeret. - Itt maradhat a földszinten, de ne nagyon mutatkozzon, mert a többi lakó nem kedveli a magához hasonlókat. Később még visszajövök.
- Mindent köszönök.
A nő felment a lakására. A koldus körülnézet, hogy valami nyugalmas helyet találjon magának. Nem kellett sokáig keresgélnie. A lépcső mögé húzódott. Ott csak akkor láthatják meg, ha az udvar felől jönnek, de a lépcső alá sohasem néz senki. Kényelmesen elvackolta magát és elaludt. Néhány óra múlva a nő megjelent és keresni kezdte. Előbújt a rejtekhelyéről.
- Elnézést kell kérnem, először egy kissé rideg voltam, de most már azt hiszem egy rendes emberrel állok szemben. - mondta őszintén a nő.
- Meg tudom érteni, hiszen mindenkinek vannak előítéletei. Sajnos ezt gyakran éreztetik is másokkal.
- Még be sem mutatkoztam. A nevem Maira Ridder. Én vagyok a bérház tulajdonosa.
- Engem mindenki csak Ankenek szólít.
- Vezetékneve nincs?
- Hát az éppen nincs, és teljesen fölösleges magáznia. - felelt kissé szemtelenül.
- Rendben van Anke. Akkor holnap már el is kezdheted a munkádat.
- Ahogy kívánja.
Maira visszament a lakásába, Anke pedig visszabújt a rejtekhelyére. Evett egy keveset a kenyérből, amit korábban kapott, majd ismét elaludt. Kora reggel ara ébredt, hogy mozgolódnak a lépcsőházban. Amilyen kicsire csak tudta összehúzta magát és elbújt a legbelső sarokba, nehogy észrevegyék. Néhány óra elteltével minden mozgás megszűnt. Úgy vélte, hogy mindenki elhagyta a házat. Kiment az udvarra, hogy hozzálásson a munkához. Hamar feltalálta magát. Megtalálta a szerszámokat és mindent összetakarított. A munka végeztével némileg fáradtan visszament az új otthonába, a lépcső alá. Valamivel tizenkettő előtt Maira ismét megjelent a lépcsőházban.
- Látom, remek munkát végeztél. Hoztam egy kis ebédet.
- Igazán nem kellett volna. Még éppen van mit ennem, de azért köszönöm.
- Nem maradhatsz így, menj ki az udvarra, mindjárt hozok egy kis meleg vizet és megmosakodhatsz.
Anke még válaszolni sem tudott, mert Maira azonnal eltűnt az első lépcsőfordulóban. Nem tehetett mást, kiment az udvarra. Maira néhány perc múlva visszajött, kezében egy nagy lavór meleg vízzel. Lerakta az udvar egyik sarkába és odahívta Ankét.
- Mosakodj meg, addig hozok neked valami tiszta ruhát.
Anke pár percig csak nézte maga előtt a tiszta, meleg vizet. Már régen látott ilyet. Nem igazán értette, hogy Maira miért ilyen kedves vele, de örült neki. Végre lemoshatta magáról a vastag, szürke port és egy kicsit ismét embernek érezhette magát. Tisztára mosta az arcát és a kezeit. Mikor Maira visszaért és meglátta Ankét elállt a lélegzete.
- Valami baj van? - kérdezte Anke.
- Így egészen máshogy nézel ki. - mondta Maira zavarodottan - Olyan fiatalnak látszol.
- És ez baj?
- Egy kissé furcsa. Tulajdonképpen hány éves vagy?
Anke egyelőre még nem akarta megmondani magáról a teljes igazságot így csak annyit mondott Mairának, hogy már ő sem tudja pontosan, de úgy tizenhét körül lehet.
- Te jó ég! Mégis mi történt veled?
- Most nem szeretnék róla beszélni. Majd talán később.
Maira most ár teljesen biztos volt abban, hogy megbízhat Ankében. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett vele, de minden áron segíteni akart rajta. Éreztetni akarta vele a bizalmát, ezért felhívta a lakásába, hogy némileg rendbe szedhesse magát.
- Ezt igazán nem kéne. Nem akarok bajt okozni, mi lesz, ha meglát valaki?
- Nem kell aggódnod, ilyenkor teljesen üres a ház.
Anke félve követte a nőt, aki egészen a harmadik emeleti ajtóig vezette. Megálltak. Maira a zsebében kezdett kotorászni. Hamarosan előkerült a kulcs és kinyílt az ajtó. Bevezette a lakásba. Anke meg sem mert szólalni, azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. Maira bevitte a fürdőszobába. Anke egyre idegesebb lett.
- Ne aggódj! Néhány óra és szebb leszel, mint valaha. - mondta eltökélten.
- Az lehetetlen. - sóhajtotta halkan Anke.
- Van itt néhány tiszta ruha, de előbb jobb lesz, ha megfürdesz.
- Miért teszi ezt?
- Segíteni szeretnék neked. Vagy nem akarod?
- Nem is tudom... Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Anke tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, de a szíve azt súgta, hogy maradjon. Már régen gondoskodtak róla így és ez jólesett neki.
- Segítek levenni ezeket a rongyokat. Kapsz tőlem új ruhát.
Maira azonnal elkezdte lefejteni a ruhát Ankéről. A lány bizalmatlan volt még egy kicsit, ezért nem nagyon hagyta magát. A nő a sapkája felé nyúlt, amikor a lány idegesen felkiáltott:
- Neee...
Már késő volt. Maira levette a fejéről a sapkát. Anke lehajtotta a fejét, és idegesen szedte a levegőt. Maira lélegzete elakadt, nem tudott hirtelen megszólalni. A lány feje a sapka alatt be volt kötözve és a kötés már átvérzett.
- Úristen, mi történt veled? - kérdezte ijedten.
- Nem kell félnie, nincs semmi baj. - próbálta Anke megnyugtatni.
- Még hogy nincs semmi baj! Azonnal kórházba kell, hogy vigyelek.
- Nem szeretnék menni és amúgy sem szükséges. Csak a kötést kell lecserélni. Van nálam kötszer. Ha vár egy kicsit akkor hozok.
Anke lement a lépcsőház földszintjére és felhozta a zsákját. Nem volt túl nagy, de annál több hasznos dolog volt benne.
- Várj, segítek. - ajánlkozott Maira.
- Ha szeretne, akkor csak nyugodtan. - adta meg végül Anke magát.
Maira elkezdte lebontani a kötést. Anke becsukta a szemeit és próbált megnyugodni. A szempillái remegni kezdtek az erősödő fájdalomtól. Kinyitotta a zsákját, kivett belőle egy dobozkát, abból pedig egy apró tablettát. Valamiféle fájdalomcsillapító lehetett. Lenyelte és a zsákot visszatette a padlóra. A seb fölött lassan fogyott a géz. Anke érezte ezt és egyre nyugtalanabb lett. Nem tudta hogy Maira hogyan fog majd reagálni. Végül az utolsó centi kötés is lekerült a fejéről. Maira ijedten tett hátra egy lépést.
- Ne ijedjen meg. Sajnálom, hogy nem mondtam el mindent.
- Ki vagy te?
- Az, akinek megismert. Kérem, segítsen, nem maradhatok így.
Maira tudta, hogy igazat beszél, hiszen a fején lévő seb akár a halálát is okozhatja. Nem egy egyszerű seb volt, hiányzott egy kis darab csont a koponyájából. A sebet nem balesetben szerezte, látszott rajta, hogy egy orvos műve. Maira Ankétől kapott fertőtlenítőt és átkötözte a sebet. Maira észrevette a két fehér macskafület is, de nem szólt semmit. Tudta, hogy Anke majd mindent elmond, ^felajánlotta neki, hogy nála lakhat. Anke nem akarta megsérteni, így hát elfogadta az ajánlatot. Maira átengedte neki az egyik üres szobáját. A lány szerette volna megköszönni, de a nő nem hagyott számára alkalmat. Folyton ott téblábolt körülötte, mintha halálos beteg lenne.
- Igazán nem kell ennyit foglalkoznia velem. Eddig is jól megvoltam. - mondta egyik délután.
Pár nap elteltével Anke egyik este a szobájába hívta Mairát. Úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy mindent elmondjon. A sarokban ült az ágyon, Maira az ágy végébe ült. Anke tudta, ha nem mond el mindent, akkor hamarosan elveszíti a nő bizalmát és barátságát. Maira tudta, hogy a lány miért hívta be.
- Azt hiszem, itt az idő, hogy mindent elmondjak. Az lesz a legjobb, ha a legelején kezdem. - vágott bele a lány, és mesélni kezdett.
Az erdőn túli kisvárosból érkezett. Nevelőszülőknél lakott, az igazi szüleit sohasem ismerte. A környéken mindenki csak lenézte, és nem foglalkoztak vele, mert más volt, mint ők és kortársainál sokkal gyengébb és ügyetlenebb. Egy idő után terjesen belefáradt abba, hogy mindenki őt piszkálja és úgy döntött, hogy elmegy. Nem szólt senkinek. Összeszedte az összes pénzét és eljött ide. Ami pedig a fején lévő sebet illeti, azt csakugyan egy orvos csinálta. Anke nem akart örökké gyenge és ügyetlen lenni, valamiben ki akart tűnni a többiek közül, de nem a kinézetében. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy részt vett egy kísérleti programban, és az is, hogy már minden pénze elfogyott. A program keretében a legújabb adatport modellt ültették be neki, rajta tesztelték. Az orvosok persze azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a lány nem egészen emberi. Anke észrevette, hogy már másnap igen furcsán viselkedtek vele. Rosszat gyanított és megszökött, így került az utcára és találkozott Mairával.
Anke az ágy végében már majdnem sírva fakadt, mikor Maira odament hozzá és átölelte. A lány már nem tudott uralkodni az érzelmein és sírni kezdett. Maira próbálta vigasztalni, de tudta, hogy most nem tehet semmit. A lány hamarosan álomba sírta magát. Másnap, mikor felkelt, már sokkal nyugodtabb és magabiztosabb volt. Most már tényleg teljes mértékben megbízott Mairában, de tudta, hogy nem maradhat a nyakán örökre.
- Szeretnék mondani valamit. - fordult oda a nőhöz.
- Csak nyugodtan.
- Szóval az az igazság, hogy igazán nem akarok itt lábatlankodni, úgyhogy jobb, ha elmegyek. - Hogyisne! Nincs is hol laknod, és ilyen állapotban nem engedlek el! Még nem vagy felkészülve semmire. Nem menekülhetsz egész életedben. Fel kell nőnöd, és meg kell változnod.
- Ezt mégis hogy érti?
- Egy kis önbizalom meg miegymás. Majd én segítek.
- Igazán megtenné?
- Egy barátnak bármit. Igaz, hogy nem lesz valami kellemes, de ha gondolod, akkor máris kezdhetjük.
- Rendben van!
Először is Maira megtanította Ankenek, hogy fogadja el magát olyannak, amilyen, mert, ha még saját magában sem bízik, akkor végképp elveszett. Másodszor pedig ne törődjön bele abba, hogy gyengébb mint mások, ha egy kicsit ügyesedik, akkor ezzel ellensúlyozhatja a gyengeségét. Harmadszor pedig ne törődjön azzal, hogy mások mit mondanak, bízzon magában.
A lány nagyon gyorsan tanult, a gondolatvilága is gyorsan változott. Már nem bujkált és magabiztosan kiállt az igazáért. Igaz, hogy nem lett sokkal erősebb, de az ügyessége figyelemreméltó gyorsasággal változott. Nem volt erős, viszont gyors volt, mint a szél, és hihetetlenül pontos. Maira érezte, hogy hamarosan itt az idő, hogy Anke visszatérjen oda, ahonnan jött. Már most hazzálátott, hogy felkészítse erre a lányt. De nem mondott még neki semmit. Néhány hét elteltével odaállt Anke elé és közölte vele, hogy már mindenre felkészült, mennie kell. A lány nem akarta otthagyni Mairát, már úgy hozzánőtt, mintha a lánya lenne. A nő közölte vele, hogy az ő érdeke is, hogy visszamenjen. Meg kell mutatnia a világnak, hogy benne sokkal több lakozik. Ankét bántotta, hogy el kell mennie, de a lelke mélyén vágyott arra, hogy visszavágjon a gyermekkori ismerősök durvaságáért. Maira egyre jobban bátorította, hogy menjen. A lány szinte már csak erre várt. Másnap összeszedte a holmiját és útnak indult. Két nap múlva már újra az általa már jól ismert kisváros utcáit taposta. Alig telt el néhány óra és megjelent néhány régi, ámde nem kedvelt ismerőse. A lány éppen egy nem túl népes utcán járt.
- Nézzétek csak, újra itt van a kis Anke! Hát nem aranyos? Végre valahára vissza mert jönni ide! - kiabálta a lány felé a háromfős csapat vezetője.
- Csak nem hiányoztam neked Garum? - felelt Anke kihívóan.
- Ezt figyeljétek! Azt hiszem véletlenül megbátorodott!
- Engedjetek utamra. - mondta a lány higgadtan.
- Nohát, már parancsolgatni is akar! Mi ugyan nem engedünk téged sehova!
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Tudod te azt nagyon jól. - felelte Garum, miközben két társa felgyűrte az inge ujját.
- Ti akartátok...
Anke letette a csomagját az út szélére és eszeveszett rohanásba kezdett. Egyenesen a három fiú felé tartott. Pár másodperc alatt sikerült mögéjük kerülnie. Már éppen meg akartak fordulni, hogy megüssék, amikor Anke hátulról mindegyiküket a földre taszította. Igyekezett őket lenn tartani, de ők erősebbek voltak és hátra döntötték. Neki akartak ugrani, de Anke azonnal talpon volt. Ismét szemben állt velük. Ekkor mind a hárman kést rántottak. Anke villámgyorsan néhány jól irányzott rúgással kiütötte őket a kezükből. A három fiú ijedten nézett a szemébe.
- Akartok még többet is, vagy elég volt ennyi is?
Válaszul Garum felvette a földön heverő táskát és odaadta a lánynak.
- Azt hiszem ez a tiéd. Tessék.
- Köszönöm.
- Segíthetünk valamiben?
- Szállás kéne ma éjszakára.
- Nem mész haza? Anyád még mindig vár.
- Ma már nem. Majd holnap.
- Rendben. Gyere velem. - intett Garum a lánynak.
Anke követte őt egy közeli épületbe. A ház eléggé réginek és elhanyagoltnak látszott. Felmentek az emeletre.
- Tudom, hogy nem egy tökély, de legalább száraz. Különben is én szeretem. Jó hely. - mondta Garum őszintén.
Az egyikszoba viszonylag jól be volt rendezve. Volt benn néhány ágy, egy asztal és székek. Anke és a három fiú itt töltötték az éjszakát. A fiúk kíváncsian hallgatták Anke történetét arról, hogy mit csinált azóta, mióta itt hagyta ezt a helyet. Hamarosan besötétedett és mindannyian nyugovóra tértek. Másnap reggel Anke korán összepakolt és elindult. Néhány óra alatt elérte a város túlsó felét. Hamarosan betért abba az utcába, ahol a nevelőszülei háza állt. Már messziről meglátta az anyját a kertben és boldogan futott felé...