Az ügyelő mindennapi sétáját végezte a városka utcáin. Egy sötét, szűk utcában különös dolgot vett észre. Egy számára teljesen ismeretlen lány feküdt az utcán. Nem tudta, hogy mi történhetett vele, de azt látta, hogy nagyon beteg és több súlyos sebe is van. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. A leghelyesebb lépést tette meg, amit csak tehetett. Értesítette a dologról a Legfelsőbb Városi Tanácsot. A Tanács néhány tagja kivonult a helyszínre, hogy szemrevételezze a dolgot. Összesen hét tanácsos, az ügyelő és az egyik tanácsos fia (aki szintén tanácsosi pályára készül) volt a helyszínen. Körbeállták a lányt és hosszasan bámulták. Néhány perc elteltével hátrébb vonultak, hogy megvitassák a sorsát. A tanácsos fia és az ügyelő nem mozdultak.
- Tudja, hogy mi lesz vele? – kérdezte a fiú az ügyelőt.
- Nem tudok semmi biztosat Jacob. Minden a tanácsosok jóindulatán múlik.
Pár perc múlva a hét tanácsos visszatért. Meghozták a döntést. Figyelembe vették a helyi törvények adta lehetőségeket, a különféle korlátozásokat és a lány állapotát. Azt a döntést hozták, hogy nem avatkoznak be a természet rendjébe. Hagyják, hogy a lány betöltse a sorsát. Ha életben marad, akkor a városban maradhat, de ha a sors úgy rendeli, akkor meghal. A tanácsosok és az ügyelő elmentek, de a fiú még ottmaradt. Valamilyentitkos, láthatatlan erő vonzotta az idegenhez. Odalépett hozzá és megérintette. Mikor a keze hozzáért a vállához, a lány kinyitotta a szemeit. Az arca vértől vöröslött, de narancsszínű szemei mégis szelídséget sugároztak. Jacob hirtelen nem is tudta, hogy mihez kezdjen, de a lány továbbra is segítséget kérően nézett rá. Nem tudott mit tenni, elhatározta, hogy segít rajta. Átkarolta, fölemelte és elvitte a lakására.
Jacob egy igazi tanácsos fiának járó lakásban élt. Mindene megvolt, csupa fényűzés és pompa. A legfinomabb kelmék és a legmodernebb berendezés. A lakás a legjobb helyen feküdt, ami csak létezett a városban. A fiúnak nem volt gondja soha semmire, volt egy házvezetőnője Maria, aki mindenben segített neki. Ő volt az, akivel minden gondját-baját megoszthatta.
- Ki ez? – kérdezte Maria, amikor meglátta Jacob karjaiban a lányt.
- Gyere és segíts, nagyon rosszul van. – mondta a fiú.
A nő minden szó nélkül a fiú segítségére sietett. Bevitték a fürdőszobába és leültették egy székre. A fiú minden áron segíteni akart, bár ez nem nagyon sikerült.
- Menj, inkább készíts neki fekhelyet. Ezt egyedül is meg tudom csinálni. – mondta Maria.
A nő először langyos vízzel lemosta a lány arcáról a vért. Ekkor tűntek fel finom, de kissé határozott arcvonásai. Szép hosszúkás arca volt, a bőre világos, már majdnem fehér. Maria az egész testéről lemosta a vért, lefertőtlenítette és bekötözte a sebeit, végül tiszta ruhát adott rá.
- Így ni. Most már sokkal jobban nézel ki!
A lány hálásan nézett rá. Közben bejött Jacob. Elkészítette számára a fekhelyet. A lány már a saját lábán ment ki a fürdőből, de még a fiúra kellett támaszkodnia. Jacob bekísérte egy szobába. A lány lefeküdt a frissen megvetett ágyba és szinte azonnal elaludt. Jacob még odabenn maradt. Nem tudta levenni róla a szemét. Egyszerűen gyönyörű volt. Kissé megviselt, de akkor is gyönyörű. Magas volt és karcsú, már-már törékeny, de mégis rengeteg erőt sugárzott magából. Jacob egyszerűen nem tudta otthagyni. Egész éjjel ott ült az ágya mellett és le sem vette róla a szemét.
Másnap a lány korán reggel felébredt. Jacob még mindig ott ült és őt bámulta. Felült az ágyban, ásított és nyújtózott egy nagyot. Felvillantak tűhegyes és hófehér szemfogai. Jacobnak kissé oldalra kellett hajolnia, nehogy nyújtózkodás közben megsértse a karmaival. Teljesen olyan volt, mint egy ember, csak néhány apró részletben tért el.
- Jó reggel. – mondta a lánynak.
A lány elismerően bólintott. Jacob tudta, hogy minden szavát érti. A fiú megpróbált minél kedvesebben és udvariasabban viselkedni a lánnyal.
- Megyek, készítek egy kis reggelit. Ha gondolod, majd gyere ki a konyhába.
Úgy fél óra elteltével kellemes ételszag kezdett terjengeni a lakásban. A lány felkelt és kiment Jacobhoz. A konyhában leült az asztalhoz, de egy szót sem szólt. Jacob elé rakta a tányérját és ő is leült reggelizni. Szótlanul ültek egymással szemben az asztalnál. Végül a fiú törte meg a csendet.
- Mondd csak, honnan jöttél?
A lány nem válaszolt semmit, csak lesütötte a szemét. Jacob érezte, hogy szeretne megszólalni, de nem teheti. Ettől kezdve nem is próbált beszélgetni a lánnyal, inkább csak beszélt hozzá. Reggeli után bejelentette, hogy el kell mennie a tanácsosokhoz, így egy időre magára kell, hogy hagyja a lányt. Felvette a hosszú fekete tanítványi köpenyét és útnak indult. Egyenesen a Magistratusra ment a legfőbb tanácsosokhoz. A Nagyterem előtti folyosón már az apja várta.
- Valaki beszélni szeretne veled fiam. Menj be a Nagyterembe, ott vár rád.
A fiú bement a terembe. Egy magas, sötét alak állt előtte. Mikor közelebb lépett, akkor látta, hogy egy Feketecsuklyás Mester áll előtte. Illedelmesen meghajolt, és várta, hogy a Mester szóljon hozzá.
- Hol van? – kérdezte a férfi, kissé dühösen.
- Nem akarom, hogy tiszteletlennek tartson, de nem tudom, hogy miről beszél.
- Az idegen. Hol van? Ott voltál és láttad.
- Mester, én nem tudom, hogy hol van. – próbálta letagadni a fiú.
- Tudom, hogy hazudni próbálsz nekem. Utoljára kérdezem tőled. Hol van a lányom?
- Nem tudtam, hogy a lánya. Én csak meg akartam védeni. – védekezett a fiú.
- Nem a vér szerinti lányom. De most már tényleg kérlek, mondd el nekem, hogy hol van.
- Elvittem a lakásomra. Már sokkal jobban van. Nem akarok túl tolakodónak tűnni, de ha megengedné, akkor megkérdezném, hogy honnan ismeri?
- Csak nyugodtan. Nincsenek titkaim mások előtt. A lány egy könnyűléptű ingázó. Néhány éve találtam rá a pusztában és a pártfogásomba vettem. Ide tudnád most hozni?
- Igen Mester.
Mikor ezt kimondta azonnal elindult a Nagyterem ajtaja felé. Visszament a lakására. Szólt a lánynak, hogy készüljön, mert el kell menniük valahova. Háromnegyed óra múlva már ismét a Nagyterem ajtaja előtt álltak. Együtt mentek be a terembe. A lány, amikor meglátta a Feketecsuklyást mélyen és tiszteletteljesen meghajolt.
- Elnézését kérem Mester, nem akartam gondot okozni.
- Megértem. Bizonyára akaratodon kívül történt.
- Az átjáró másik oldalán megtámadtak az elfgyilkosok.
Jacob némán állt a lány mellett. Teljesen ledöbbentette, hogy beszélni hallja, hát még a dolgok, amiket mondott. Átjáró és elfgyilkosok. El sem akarta hinni.
- Will, hol van a kardod? – kérdezte váratlanul a Mester.
- Elvesztettem, valahol az átjáró közelében.
- Vissza kell szerezned, minél hamarabb! Jacob, a te feladatod lesz, hogy segítsd Willt.
A két fiatal elindult kifelé, de a Mester Willt még visszahívta néhány percre. Megállt vele szemben és mélyen a szemébe nézett. Hirtelen megszólalt és egy teljesen idegen nyelven szólt a lányhoz. Ezalatt Jacob az ajtó túloldalán fülelt, de a beszélgetésből nem értett semmit.
- Nagyon felelőtlen voltál. Még mindig túl éretlen vagy. Nem érzel elég felelősséget a tetteidért. Meg fogod kapni a megfelelő büntetést. Most pedig eredj és hozd vissza a kardodat! Remélem, megértettél.
- Igen Mester. –mondta Will engedelmesen.
Az illemnek megfelelően meghajolt és kiment a szobából. Jacob már türelmetlenül várta. Kíváncsi volt, hogy mit mondhatott a Mester, de nem mert kérdezni semmit, mert látta, hogy a lány eléggé feldúlt arccal jött ki. Will dühösen vonult végig a folyosón, Jacob pedig követte. A lány, számára érthetetlen szavakat mormolt az orra alatt. Jacob akárhogy is próbált figyelni nem értet meg belőle semmit. Will végre egy kis szünetet tartott.
- Mondtál valamit? – kérdezte a fiú teljesen ártatlanul.
- Semmi különöset. Gyere velem, elmegyünk az átjáróhoz.
Kimentek az épületből. Will ment elől, Jacob próbált mellette maradni, de nem mindig tudta követni a lány sebes lépteit. Egyenesen a régi vasúti pályaudvarra mentek. Jacob észrevette, hogy a lány egyre furcsábban viselkedik és egyre idegesebb. Azt gondolta, hogy már biztosan közel van az átjáró és az elfgyilkosok. Will észrevette, hogy a fiút egy pillanatra hatalmába kerítette a félelem.
- Ne félj, ők nem tudnak átjönni az átjárón. – próbálta megnyugtatni Jacobot.
A fiú számára még mindig furcsa volt, hogy beszélni hallja a lányt. Pár másodpercre elgondolkodott valamin, aztán végül kimondta:
- Mondd csak Will, a Mesterrel való találkozásunk előtt miért nem szóltál egy szót sem?
- A Mester megesketett, hogy ne mondjak senkinek semmit. Mindig tartom magam az eskümhöz. Erre tanítottak. – válaszolta kissé szigorúan.
Még néhány métert haladtak a felüljáró felé, amikor Will megállt. Közölte Jacobbal, hogy megérkeztek. A fiú nem értett semmit. Mégis hol lenne az az átjáró, hiszen itt csak a felüljáró téglafala van. Kezdett szinte mindenben kételkedni, amit eddig hallott. Mi van, ha ez csak egy próba, amit a tanácsosok tűztek ki számára. Will érezte a bizonytalanságot és a vívódást a lelkében.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de kérlek, bízz bennem.
- Nem tehetek mást. Nem mondhatok ellent a Mester utasításának.
- Azért remélem, hogy őszintén segíteni akarsz nekem.
- Még én magam sem tudom, hogy mit kellene tennem.
- Hallgass a szívedre, az majd megsúgja, hogy mit tegyél.
- Rendben van, segítek neked, csak mondd meg, hogy merre kell keresnünk.
- Valahol erre. – mutatott Will a felüljáró egyik pillérére.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Abból, hogy itt van az átjáró.
- Hiszen nincs itt más csak a fal! – mondta Jacob értetlenül.
- Az átjárót nem lehet látni, csak ha nyitva van, mert két párhuzamos dimenzió határán van. Csak a sarkvidékeken, az Auróra fényénél válik láthatóvá.
- Akkor mégis hogyan látod, amikor átmész rajta?
- Mondtam már, amikor nyitva van látható.
- De mégis hogyan?
- Amikor kinyitod az átjárót, az elkezd materializálódni. Az ehhez szükséges energiát a környezetéből vonja el, mégpedig arról a helyről, ahol majd megjelenik.
- Már kezdem érteni, de lenne még egy kérdésem. Mivel nyitod ki az átjárót?
- Egy speciális kristály segítségével, puszta akarattal. De most hagyjuk ezt, azért jöttünk, hogy megkeressük a kardom.
- Igen, ezt tudom, de azt még nem mondtad, hogy milyen kardot keressek. Hogy néz ki?
- Nagyon hasonlít a szamurájok kardjaira, de vigyázz vele, mert pengeéles.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha én erre, te pedig majd arrafelé fogod keresni. – javasolta Jacob.
- Rendben van, legyen, ahogy akarod.
Will egy kicsit távolabb ment, aztán elkezdtek keresgélni. Jacob a falak felé ment, egyenesen oda, ahol a lány az átjárót mutatta neki. Még látszottak a dulakodás nyomai, ahogyan az ingázó próbálta visszatartani az elfgyilkosokat. Már egy fél órája keresték a kardot, mikor Jacob odament a lányhoz.
- Hagyjuk abba. Már nem fogjuk megtalálni. Majd valahogy kimagyarázzuk a Mesternél a dolgot.
- Az nem lehet. Nagyon dühös lesz. Nem mehetünk vissza a kard nélkül.
A fiú érezte Will hangjában a kétségbeesést, de a félelmet is. Nem is tudná elképzelni, hogy a Mester valaha is bántaná, hiszen a lányának nevezte.
- Maradhatunk még egy darabig, de itt már úgysem fogjuk megtalálni.
- Igazad van. Az is lehet, hogy az átjáró másik oldalán van.
- Nem így értettem…
- Gyere, menjünk!
- De mégis hova?
- Hát a túloldalra.
- Meg akarod nyitni az átjárót?
- Miért ne! Szinte biztos, hogy odaát lesz a kard.
Elővett az egyik belső zsebéből egy vékony ezüstláncon függő kerek lila kristályt. Olyan volt, mint az ametiszt, de különleges hatalommal bírt. Will lehunyta a szemeit, a kristályt maga elé tartotta és halkan suttogni kezdett, ismét azon az idegen nyelven.
- Átjáró mi előttem állsz, halld meg versem zengő dalát, e kristály által kérlek téged, hogy kapudat tárd fel nékem!
Jacob lélegzetvisszafojtva figyelte a lányt. Hamarosan a téglafal megváltozott. Az átjáró elkezdett materializálódni. A fal helyén egy halványkék örvény jelent meg. Először még csak akkora volt, int egy felnőtt ember tenyere. Gyorsan nőni kezdett és egy szempillantás múlva már akkora volt, hogy kényelmesen át lehetett kelni rajta. A fiú kissé megijedt, hátrált néhány lépést.
- Nem kell félned. Melletted leszek. – mondta Will.
Megfogta Jacob kezét, és maga után húzta az átjáróba. Egy pillanat alatt a másik oldalon találták magukat. Ez már egy teljesen más világ volt. Sokkal sivárabb. Az emberek nagyon szegényen éltek, nélkülözniük kellett, de így is boldogok voltak. Az átjáró másik világban egy falu közelében nyitott utat. Will ismét elővette a kristályt, hogy bezárja az átjárót.
- Most azonnal kívánom, hogy a kapu záruljon! – így hangzott a másik varázsige az ismeretlen nyelven.
Az örvény zsugorodni kezdett és néhány pillanat alatt semmivé foszlott.
- Nagyon fáradtnak látszol. Az idő is későre jár. Menjünk be a faluba és keressünk szállást éjszakára. – tanácsolta a lány.
Fél óra sem telt bele, mire már találtak szállást. Az egyik ‘módosabb’ család megengedte, hogy a pajtájukban töltsék az éjszakát. Jacob azt hitte, hogy a házban kapnak helyet, de Will felvilágosította, hogy örüljön annak, hogy ennyi is jutott. Ezen a világon az emberek igen szegények. Ennek a családnak is olyan kicsi a háza, hogy csak ők férnek el odabenn. Jacob megértette a helyzetet, de mint egy befolyásos ember fia, sokkal nagyobb kényelemhez volt hozzászokva. Nem tudott a szalmán fekve elaludni és ezt Will is észrevette. Egy aprócska zacskóból álomport vett elő és óvatosan a fiú arcába szórta, aki ettől szinte azonnal álomba merült. Hamarosan a lány is elaludt. Reggel a ház úrnője ébresztette fel. Reggelit hozott nekik. Cipót és friss meleg tejet. A két fiatal illedelmesen megköszönte, majd a nő otthagyva a tálcát távozott. Néhány perc elteltével Will megjelent a konyhában, kezében az üres tálcával. Ismét megköszönte a reggelit és a szállást, majd visszament Jacobhoz és útnak indultak. Alig értek ki a faluból egy ellenséges szándékú kisebb csapattal találták szembe magukat.
- Csak nem ezt keresed, te shilo! – kiabálta egyikük Will felé, s közben a jobb kezében a magasba tartott valamit.
- A kardom. – mondta halkan – Add ide, de azonnal! Az az enyém! – kiabálta dühösen.
- Szeretnéd? Akkor gyere és vedd el!
Jacob kezdett aggódni, mert tudta, hogy az elfgyilkosokkal állnak szemben és fegyvertelenek. Will sem akart harcba bocsátkozni. Az ellenséget egy apró trükkel akarta kijátszani. Remélte, hogy beválik, mivel az elfgyilkosok köztudottan eléggé buták, de erőszakosak. Úgy gondolta, hogy egy apró varázslattal sikerül majd kijátszania őket. Szemeit lesütötte és egy újabb varázsigét kezdett mormolni.
- Mi egykoron enyém volt tolvajától búcsúzzon, s fájó sebet okozzon!
A kard markolata a vezér kezében izzani kezdett. Ezt ő is észrevette, de nem akarta leengedni a kardot. A fém már vörös volt és jókora sebet ejtett a tenyerén, mikor végre eldobta.
- Itt a kardod, shilo! Most elviheted, de legközelebb nem leszek ilyen engedékeny, sőt végezni fogok veled!
Mást nem is mondott, az egész csapattal együtt elment és a kardot a fűben hagyta. Will odament és egész egyszerűen csak felvette a kardot.
- Azt hiszem végeztünk. Megvan a kard, most vissza kell mennünk a Mesterhez. – jelentette ki a lány.
Újra megnyitotta az átjárót és visszatértek a saját világukba. Will azonnal a Tanácsosok Házához indult. Jacob végig mellette ment.
- Mi volt az az idegen nyelv, amin beszélni hallottalak? – kérdezte kíváncsian.
- Az a másik világ nyelve.
- Ki tanított meg rá, a Mester?
- Nem. Ez az anyanyelvem.
Ez a mondat nagyon meglepte Jacobot, mivel nem is gondolta volna, hogy Will arról a világról származik.
- És mit jelent az a szó, amit az elfgyilkos mondott neked? Hogy is volt? Shilo.
Egy könnycsepp szökött a lány szemébe.
- Ha nem akarod, akkor nem kell elmondanod.
- Kígyó.
- Tessék?
- Ezt jelenti.
- Miért mondta ezt rád?
- Egyszerűen csak nem szereti a fajtámat. – mondta Will, miközben egy könnycsepp folyt le az arcán.
- Ezért nem kell sírnod. – próbálta Jacob megnyugtatni.
- Semmi baj. Már egészen megszoktam. Siessünk, még naplemente előtt jó lenne a Mester elé kerülni.
Már majdnem lement a nap, mire odaértek a Tanácsosok Házához. Ismét ott álltak a Nagyterem előtti folyosón. Megálltak a terem ajtaja előtt. Néhány percet vártak, aztán egy szolga kinyitotta az ajtót és beengedte őket. Miután beléptek, a szolga miközben bezárta az ajtót, kihátrált a teremből. A Mester a hatalmas ólomkeretes ablakok előtt ült egy hosszú asztal végében.
- Látom megjöttetek. Egy kissé sokáig voltatok távol.
- Elnézését kérjük Mester. Nem várt komplikációk léptek fel a keresés közben Ennek ellenére sikerrel jártunk.
- Elégedett vagyok veletek. Will, napról napra ügyesebb vagy. Büszke vagyok rád. Most pedig elmehettek.
- Köszönöm Mester.
A két fiatal elindult kifelé a teremből. A szolga becsukta mögöttük az ajtót. Kimentek az épület elé.
- Most merre tovább? – kérdezte Jacob.
- Gondolom te most hazamész és mindent ott fogsz folytatni, ahol abbahagytad. Hát én is hazamegyek és szintúgy folytatom az életem.
- Ezt mégis miből gondolod? Ezek után mégis hogyan tudnám csak úgy folytatni az életem?
- Akkor mégis mit fogsz csinálni?
- Azt még nem tudom pontosan. Te mihez kezdesz?
- Hazamegyek, aztán majd meglátjuk.
- Azt hiszem veled megyek, persze csak ha megengeded.
- Gyere nyugodtan.
Will elindult, egyenesen a külváros felé. Jacob nem kérdezett semmit, csak némán követte a lányt.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése