Mindörökké szerelem

Ez a magány elviselhetetlen. Érzem, amint féreg módjára belülről rág és emészt. eddig is nehezen bírtam ki, de ma valahogy még rosszabb. Ezen az estén lesz kereken egy éve, hogy elhagyott a kedvesem. Mindent itt hagyott maga után. Engem, az érzéseimet, és az összes édes emléket. Nem tudom kifejezni szavakkal, mennyire hiányzik. Vágyom az érintésére, csengő szavára, illatára. Néha még most is azt hiszem, hogy mikor hazaérek, ő vár rám. Azonban minden alkalommal szívemben fájdalommal ébredek rá, hogy ő már nincs. Elhagyott és nem jön vissza. Már többször gondoltam rá, hogy meglátogatom, de sosem volt hozzá bátorságom. Talán túl gyáva vagyok, nem tudnék szembenézni vele. Biztos vagyok benne, hogy mindez az én hibám. Csakis én vagyok az oka annak, hogy elment. Ha nem lettem volna annyira erőszakos... Mostmár teljesen mindegy. Nem lehet az eseményeket visszafordítani. Pedig milyen jó lenne! Gyakran ábrándozok róla, hogy mi történt volna, ha azon az estén nem akarok minden áron útnak indulni. Meg akartam kérni a kezét, azóta már akár közös gyerekünk is lehetne. De nem így történt. Itt hagyott, és én egyedül maradtam. Kezdetben azt hittem, hogy nem élem túl. Napokon keresztül csak ültem az elsötétített szobában, hatalmas depresszió közepén. Szerencsére vannak még igaz barátok, akik segítettek életben maradni. Mostanra sikerült annyi erőt magamba gyűjtenem, hogy elmenjek egyetlenemhez. Már délelőtt vettem neki a kedvenc virágából: vérvörös rózsa. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki az első randevújára készül. Ma este mindent meg akarok változtatni. Valami olyat szeretnék tenni, ami után ismét együtt lehetünk. Nem vágyom másra, csakis arra, hogy vele lehessek. Éreztem, hogy könnyek fojtogatják a torkomat. Keserű volt az ízük, akár a bánatomnak. Megtöröltem a szemeimet, nagy levegőt vettem és végleges elhatározásra jutottam: most azonnal elmegyek hozzá. Odakinn már sötétedni kezdett és ismét hullott a hó. Felvettem a fekete kabátom, kivettem a rózsát a vázából és útnak indultam. Egész végig csak az ő arca és a mosolya járt az eszemben- tudtam, hogy ma újra látom. kicsit még féltem, de boldogan vártam már a pillanatot. Fél óra múlva már a hatalmas vaskapu előtt álltam. Nehezen és csikorogva nyílt ki. Elindultam befelé. Éreztem, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök hozzá. Itt már magasabb volt a hó, látszott, hogy nem lapátolták. Régen jártam erre, ő akkor még nem volt itt. Fogalmam sem volt, hogy merre lehet, de érezte,. hogy a közelben van. Valami egyenesen hozzá vezetett, nem tudom mi volt az, talán a szerelem. Ott volt, egy magas fenyő alatt. Csak rám várt, egészen idáig.
- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem. Tudod, annyira nehéz ez az egész most nekem. Nézd, hoztam virágot. A kedvenced, vörös rózsa.
Ismét könnyek szöktek a szemembe. Gyerekes dolog az egész, nem illik egy férfihoz a sírás, de most olyan boldog voltam, hogy ismét itt lehetek a közelében.
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled. Az én hibám volt minden, ami történt. Ha rád hallgatok, és nem indulunk útnak, akkor talán mindez nem így történik. Nekem kellett volna meghalnom azon az éjszakán, nem neked! Annyira hiányzol, minden nap csak rád gondolok. már nem bírom tovább nélküled... – suttogtam.
Könnyeim a szürke sírkőre potyogtak, a sírkőre, amely alatt életem szerelme nyugszik. Éreztem, hogy eljött a pillanat, hogy örökre egymáséi lehessünk. Zsebemből kést húztam elő. A penge megcsillant a gyér fényben. Eszembe sem jutott, hogy tétovázzak. Határozottabb voltam, mint életemben valaha.
- Örökké együtt leszünk szerelmem.
Magam elé tartottam a kést és egyetlen határozott mozdulattal a szívembe mártottam a jeges pengét.
- Mostantól senki sem választhat el minket. Találkozunk odaát...
Kezemmel még egyszer, utoljára végigsimítottam a sírkövet, aztán minden elsötétült.