Mortuus ego

Ma is szörnyű napom volt, épp olyan szörnyű, mint mostanában minden körülöttem. Valahogy semmi sem úgy sikerült, ahogyan elterveztem. Mikor hazaértem dühösen csaptam be az ajtót. Anyám tudta, hogy szörnyen érzem magam. Nem akart ismét veszekedni velem, úgyhogy inkább békén hagyott. Felmentem a lépcsőn az emeletre, egyenesen a szobámba. Senkit sem akartam látni. Az ajtót magamra zártam, a hátizsákom pedig ledobtam a sarokba. Az ágyra vetettem magam. Ezalatt végig a kedvenc zenémet hallgattam, most pedig a maximumra csavartam a hangerőt. Némán feküdtem és hagytam, hogy az ütemek és a hangok elöntsék az agyamat. Egyszerre több gondolat is kavargott bennem, melyek többsége a kudarcokhoz kötődött. A gondolatok mélyén egy halk, ám egyre erősödő, határozott suttogást hallottam. Éreztem, hogy eljött az idő, már nincs visszaút. Véget kell vetnem minden szörnyűségnek. A halvány lámpafényben felültem az ágyon. Szemeim az ablakon át a külvilágot fürkészték. Odaléptem az íróasztalhoz és kihúztam a legfelső fiókot. A vörös szalvétába tekert apró kis csomag még mindig ugyanott volt, ahová hetekkel ezelőtt tettem. Végre volt bátorságom elővenni. Leültem a székemre és kibontottam. Az apró penge ezüstösen csillant meg a gyér fényben. Feltűrtem a bal karomon a pulóvert és a pengét a csuklómhoz emeltem. Egy pillanatra elgondolkodtam, de rögtön ráébredtem, hogy minden gondolkodás hiábavaló. Határozott mozdulattal végighúztam a pengét a csuklómon. Már végképp nincs visszaút. Rezzenéstelen arccal ültem ott, továbbra is az eget fürkészve az ablakon át. A zene még mindig üvöltött, de hamarosan halkulni kezdett, míg végül csönd lett és elsötétedett minden.