*Rettegés
Utáltam a hétfőket, sokkal jobban, mint bármelyik hétköznapot. Ez volt mind között az egyik legrosszabb nap. Na de nem azért, mert suliba kellett menni, hanem azért, ami ott várt rám. Azt hiszem, kivétel nélkül mindenki utál. Egyfolytában sutyorognak mögöttem órán, bámulnak, a szünetekben pedig mindig belém kötnek. Fogalmam sincs, hogy mi okuk erre, hiszen szerintem én is éppen olyan vagyok, mint ők. Valamit mégsem szeretnek bennem. Talán csak annyit, hogy nem tudok olyan felhőtlenül felszabadult és nyílt lenni, mint ők. De ez igazán nem ok a gyűlöletre. Azonban mégis így volt. Próbáltam menekülni előlük, de lehetetlen volt elkerülni őket, mindenhol ott vannak. Jobb híján igyekeztem a tanárok szeme előtt maradni, olyankor nem mernek bántani. Semmi sem volt, ami idekössön ehhez a városhoz, csak az anyám, őt viszont nem lett volna szívem elhagyni. Így hát csendben tűrtem minden megaláztatást.
*Találkozás
Ismét eljött a hétfő. Igyekeztem magam lelkiekben felkészíteni, de szinte lehetetlen volt. Éppen nyolcra estem be, hogy elkerüljem őket. Csupán pár percet kellett kibírnom, a tanár szinte azonnal megjelent. Éreztem a hátamon a gonosz, ártó pillantásokat. Azt hittem nem élem túl az első órát, pedig nem is szóltak hozzám. A szünet maga volt a pokol. Újra nekem estek. Mikor próbáltam otthagyni őket, mindenhová követtek. Végre sikerült kiszúrnom egy tanárt. Maga volt a megváltás. Észrevétlenül, de próbáltam a közelében maradni. Így legalább már nem bántottak. Szóval és tettel nem, de a tekintetük mindent elárult. Ki nem állhattak. Én voltam az örökös fekete bárány, az egyszemélyes klikk. Tanítás után minél hamarabb igyekeztem hazajutni a már megszokott néptelen útvonalamon. Sehol senki. Ez megnyugtatott. Kapkodtam a lábaimat, de egyszer csak megtorpantam. Valaki utánam kiáltott.
- Hahó, Alice!
Tudtam, hogy nem lenne szabad megfordulnom, de egyszerűen muszáj volt. Hátranéztem és ott álltak. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak, de hogy jót nem, az egyszer biztos. Ha lefutok, azzal csak rontanék a helyzetemen. Földbegyökerezett lábbal álltam ott. Mindenfélét kiabáltak rám, de nem jöttek közelebb. Először nem értettem, hogy miért. Pár pillanat után mindenre fény derült. Egyikük kezében egy kő jelent meg. egyenesen felém dobta. Fellélegeztem mikor láttam, hogy nem tud célozni és egy jó fél méterrel elvéti a dobást. Egyre jobban kezdtem félni. Miért csinálják ezt velem? Igazán nem értem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Az egyik lány lehajolt és felvett egy követ. Volt valami a tekintetében, gyűlölet. Szintén dobásra emelte a kezét. Lehunytam a szemem és vártam az elkerülhetetlent. Hatalmas diadalittas kiáltást hallottam, a homlokomba pedig egy éles fájdalom hasított. A fejemhez kaptam. Az ujjaim véresek lettek. Ennyi elég volt. gondoljanak gyávának, nem érdekelt, futásnak eredtem. Néhány utcán még követtek, de sikerült lehagynom őket. eszembe sem jutott megállni egészen addig, míg neki nem rohantam egy alaknak.
- Elnézést. – motyogtam.
Nem akartam ránézni, csak menni tovább, de ő nem hagyta. Kénytelen voltam a szemeibe nézni. Valami azonnal megfogott a tekintetében. Először távolinak tetszett, de mégis magával ragadott. Egyik kezével finoman megtörölte a vérző homlokom.
- Mennem kell. – mondtam zavarodottan, miután hátratekintettem.
- Nem lehet, segítségre szorulsz.
A hangja teljesen megbabonázott. Hiábavaló lett volna minden ellenállás. Átkarolt és elvitt magával.
*Boldogság
Lassan kezdett bennem összeállni a kép. A fickó egy amolyan városi nagymenő lehetett, méghozzá az egyik legnagyobb. Fogalmam sem volt, hogy milyen tervei vannak velem, miért karol föl egyáltalán. Mindenesetre roppant jólesett. Végre egyszer egy olyan helyen voltam, ahol senki sem bánt. Maga a mennyország, legalábbis számomra. Amíg Alex mellett voltam, a világot is más színben láttam. Mintha én magam is egy másik ember lennék. Nekem is jutott a tiszteletből és a megbecsülésből, ami neki járt. Élveztem a helyzetet. Minden nap csak azért keltem fel, mert tudtam, hogy iskola után ismét a fényűző társaság vár. Közöttük elfelejtettem minden gondom, boldognak éreztem magam. Egyik délután Alex egy furcsa kéréssel állt elém. Azt szerette volna, ha este elmegyek vele egy partira. Én egy elegáns partin? Ezelőtt képtelenségnek gondoltam volna, de mióta velük vagyok, már mindenre felkészültem. Csodálatos este volt, a leggyönyörűbb egész eddigi életemben. A város leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei között voltam. Hihetetlen. A mulatság egészen kora hajnalig tartott. Már alig álltam a lábamon, de Alex még ragaszkodott egy utolsó tánchoz.
- Már rég haza kellett volna mennem. – súgtam a fülébe.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, elintéztem mindent.
- Nem fogok tudni reggel felkelni…
- Akkor majd alszol.
- De…
- Semmi de. – mosolygott – Táncoljunk még!
Visszamosolyogtam rá, lehunytam a szemem és a fejem a vállára hajtottam. Ez az egész olyan, mint egy valóra vált álom. Az utolsó táncból kettő lett, majd három. Az óra már elütötte a hármat. Tényleg nagyon fáradt voltam már, míg Alex néhány férfival beszélgetett, majdnem elaludtam. Odalépett hozzám, megfogta a kezem és kivezetett a kocsihoz. A hazafelé úton sajna elaludtam. Így utólag már nem is bánom. Másnap délben Alex lakásán ébredtem. Fura egy helyzet volt, de nem történt semmi. Még mindig az esti ruhámban voltam. Annyira nem zavart, de olyan szép volt, sajnáltam még tovább gyűrni. Jobban körbenéztem és az egyik székre oda volt készítve egy farmer és egy póló. Átöltöztem és az órámra pillantottam. Te jó ég! Fél tizenkettő. Már rég a suliban kéne lennem, Idegesen kezdtem el összeszedni a holmimat.
- Valami baj van? – Nyitott be Alex.
- Suliba kell mennem!
- Nyugi, ma nem.
Értetlenül néztem rá. Nem értettem, hogy mit beszélt. Egy napot sem hiányozhatok.
- Elintéztem mindent, szabad az egész napod. Holnap tanulhatsz eleget.
- Anyámmal mi lesz? Már biztosan halálra izgulta magát azon, hogy hol lehetek.
- Tudja, hogy jó helyen vagy.
Mindenre gondolt. Éppen ezt szerettem benne.
- Mivel hálálhatom ezt meg neked?
- Töltsd velem a délutánt.
Kifejezetten örültem ennek a kérésnek.
*Régi és új barátok
Minden gondomat elfelejtettem, ahogy együtt sétáltunk a városban. Ezelőtt az emberek átnéztek rajtam, de most más volt a helyzet. Alex mellett észrevettek, vele egyenrangúnak tekintettek. Az egyik kávézóban találkoztunk a barátaival. Igen kedves srácok voltak, nem is érdekelte őket igazán, hogy kiféle-miféle vagyok, azonnal a barátságomat keresték. Azt hiszem, közöttük találom meg Alex után az első igazi barátaimat. Kicsit furcsák voltak, de legalább elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, feltétel nélkül szerettek.
- Miért csinálod ezt? Nem érdemlem meg, hogy ennyit foglalkozz velem.
- Kedvellek. Látok benned valamiit…
- Mégis mit?
- Nehéz lenne elmondani, maradjunk annyiban, hogy kedvellek.
Éreztem én is, már a kezdetektől, hogy kedvel, de nem úgy, ahogyan a legtöbben gondolnák. Úgy kezelt, mintha a húga lennék. Eddig kimaradtam az életből a sok szenvedés miatt, ő most igyekezett mindent bepótolni. A srácok viszonylag hamar ráuntak a helyre, tovább akartak menni. Nem tiltakoztam. A kis csapat elindult végig az utcákon. Lehettünk úgy hatan-heten. Ezen a környéken annyira nem is figyeltek fel ránk. Úgy tűnik régi vendégek errefelé. Hamarosan számomra ismerős utcákon jártunk. megszorítottam Alex kezét, mire ő rám nézett.
- Ne menjünk erre, kérlek. Biztosan itt lehetnek a többiek.
- Ugyan már, nem kell félned. Amíg velünk vagy, nem fognak bántani.
Próbáltam hinni a szavának, de a lelkem mélyén még mindig féltem. Nem is volt alaptalan a félelmem. Csupán néhány perce sétáltunk ott, máris kelletlen ismerősökbe botlottunk. Tényleg nem mertek bántani, de láttam, hogy összesúgnak, és felénk mutogatnak. Egyre rosszabbul éreztem magam. Egészen közel húzódtam Alexhez, hozzásimultam a karjához. Megérezte, hogy még mindig félek.
- Menjünk el innen? – kérdezte.
- Légy szíves.
- Fiúk! – kiáltott előre a többieknek – Kicsit odébb, ha lehetne!
- Oké Alex.
Annyira kedvesek voltak. Tudtam, hogy erre szerettek volna menni, de pusztán az én kérésemre a város másik fele felé indultak.
*Újra a pokolban
Másnap jött az elkerülhetetlen: vissza kellett mennem a többiek közé. Nem tudtam hogyan fognak fogadni a tegnapi találkozásunk után. mintha minden megváltozott volna. Ezúttal észre sem vettek. Mindaddig, míg vége nem lett az utolsó órának. megvárták, míg kimegyek az udvarra és a tanárok már nem látnak. Körbeálltak és fenyegetni kezdtek. Egyre durvábbak voltak, elvették a táskám és lökdösni próbáltak. Bátortalan voltam, szó szerint gyáva. Meg sem mertem moccanni, hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. A füzeteimet szétszórták az udvaron. Ott álltam közöttük, már majdnem sírva fakadtam. A földre löktek és én behunytam a szemem. Nem akartam semmi sem látni az engem körülvevő világból. egy darabig még hallottam a hangjukat, de az elfojtott zokogásom belső zaja végül azt is elnyomta.
*Remény
Egy kéz ért hozzám. Nem bántott, simogatott. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem. A karjai közé fogott és szorosan magához ölelt.
- Ne sírj. – mondta.
Könnyes szemekkel néztem fel rá. Alex volt az. Nem értettem, hogy mit keres itt, de jó volt, hogy megjelent, a többiek eltűntek.
Nagy levegőt vettem és elkezdtem összeszedni a holmimat. Kedves volt, segített.
- Gyere, hazaviszlek. – ajánlotta fel.
- Nem kell…
- Ragaszkodom hozzá! Nem vagy valami jó formában.
Erre most ráhibázott. kifejezetten rosszul éreztem magam. Örültem neki, hogy hazavitt. kicsit furcsa volt, hogy amikor anyám meglátta mellettem, nem szólt semmit. Úgy tűnt, hogy ismerik egymást.
- Mi történt? – simogatta meg az arcom.
- Megint bántottak.
- Menj, pihenj le egy kicsit, rád fér. – mondta Alex.
Teljesen igaza volt. Bementem a szobámba és lefeküdtem. Hallottam, hogy beszélgetnek, de nem értettem, hogy miről. Elnyomott az álom, egészen elfáradtam. Egyedül álmomban éreztem magam biztonságban. Mikor felébredtem, anyám ott ült az ágyam szélén, és engem nézett. El volt keseredve, láttam rajta. Tudtam jól, hogy ennek az egésznek én vagyok az oka.
- Kiveszlek az iskolából. Többet nem kell visszamenned.
- Hogyan? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Itthon fogsz tanulni.
Nem akartam elhinni. Ez volt az eddigi legjobb hír, amit valaha kaptam. Valósággal fel voltam dobva. De aztán hirtelen ráeszméltem a valóságra. ez az egész rengeteg pénzbe kerül, miből fogja fizetni? Biztosan Alex keze van ebben is. Annyira más nem is bántam.
*Új élet
Hétfő délelőtt Alex jelent meg egy idegen férfival. azt mondta, hogy ezentúl ő lesz a tanárom. Egész kedves pasasnak tűnt. Kedves volt és türelmes. Ez már hatalmas előnyt jelentett. Belopta magát a szívembe, gyorsan megszerettem. Fontos volt, hogy megértsük egymást, ugyanis hamarosan jönnek a vizsgák és borzasztóan sok mindent kell még megtanulnom. Anyám is boldog volt, örült, hogy végre megnyugodtam és nem rettegek. Csupán egyetlen szépséghibája volt a dolognak: néha ki kell menni az utcára és ott mindig elfog a félelem, hogy mikor törnek rám. Alex is egyre kevesebbszer látogatott meg, inkább csak a hétvégeken. Ettől függetlenül minden tökéletes volt. Igaz, hogy más emberrel nem igazán találkoztam, de nem is nagyon bántam. Így voltam boldog, azok között, akiket szeretek, és akikben megbízom. A napjaim egyre egyhangúbbakká váltak, alig vártam a hétvégéket. Minden szombat reggel úgy keltem, hogy Alexet vártam. Majdnem mindig eljött, ma is. Boldog voltam, mérhetetlenül. Nem mentünk sehova, otthon maradtunk. Hosszasan beszélgettünk, leginkább rólam. Jólesett. Sokat foglalkozott velem. Kezdtem magam új embernek érezni. Mintha megváltozott volna minden. A lelkem megnyugodott. minden olyan békés volt, egészen egy szombat estéig.
*Átverés
Alex menni készült, már késő volt. Elbúcsúztam tőle. Azt hittem már elment, mikor kijöttem a szobámból. Hallottam, hogy a földszinten beszélget anyámmal. Hűvös és tárgyilagos volt. Rólam beszéltek, hallottam minden egyes szavukat. Nem akartam elhinni, a földre rogytam. Azt mondják, hogy velem van a baj. Nem vagyok normális. Könnyek gyűltek össze a szememben. Hazugság volt tehát minden. Alex nem véletlenül volt mellettem. Sírva fakadtam. Nem lehet! Ez nem lehet igaz! Csak egy rossz álom! Öklömmel a padlót ütöttem. Anyám rémülten rohant fel. Próbált vigasztalni, de teljesen fölöslegesen. Szóba sem akartam állni vele, elfordultam tőle. Meg akart ölelni, de felálltam és elrohantam. Hazudtak nekem. Hazudtak mindketten. Már majdnem elértem az ajtót, amikor Alex elkapott. Magához szorított.
- Meg kell nyugodnod.
- Eressz el!
- Nem lehet.
Egy apró tűszúrást éreztem a vállamon. A szemhéjaim elnehezültek, a világ egyre homályosabb lett. Alig bírtam megtartani magam, ha nem ölelt volna olyan szorosan, akkor összeesetem volna. Lehunytam a szemeimet, de a hangját még hallottam. Felvett a karjaiba és elindult velem. A világ megszűnt létezni. Jóval később tértem magamhoz, odafenn a szobámban. Hallottam, ahogy anyám odakinn zokog. Alex itt ült mellettem.
- Mi ez az egész? Mi folyik itt?
- Nincsen semmi baj. Pihenj.
- De igenis baj van! Mondd el!
Kezdtem újra egyre idegesebb lenni. Alex magához ölelt. lassan sikerült megnyugodnom.
- Nyugodj meg, tényleg nincsen semmi baj. Egyszerűen csak beteg vagy.
- Ez biztos?
- Alice, azok az alakok, akik folyton bántanak téged, nem léteznek.
- Hazudsz!
- Csak az agyad akarja elhitetni veled, hogy itt vannak.
- Nem igaz! – ordítottam – Nem lehet igaz…
Sírva fakadtam a karjaiban. Ez még attól is szörnyűbb, mint amit valóságnak hittem. Inkább vállalnám a rettegést, mint a tudatot, hogy megőrültem.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése