A Keselyű Regéje

A nap felkelt és megvilágította a hómezőt. A nagy havas pusztaság kihalt volt, és az életet csupán egy átrepülő saskeselyű jelentette, ami egyre kisebb, és kisebb köröket írt le egy pont felett. Majd lecsapott.

A táplálékot egy döglött rénszarvas jelentette a számára, amin már alig volt hús. A szarvas lábszáráról csipegetett le nagyobb cafatokat. Mikor hirtelen trombitálás szállt a pusztán keresztül. A madár felkapta a fejét. Egy pár pillanatig fülelt, majd inkább visszatért a táplálékához. Majd egy újabb hangot, de most halálhörgést hozott a szél. Amibe más is belekeveredett.
- Hús. – Mondta ki az ősz hajú vadász miközben a kőkésével felvágta az állat lábán lévő bőrt. Majd egy nyers csíkot vágott az így kibukkanó vörös húsból, és bekapta. A vadászcsapat tizennégy tagú volt. Zord tekintetű férfiak. A hatalmas mamutot még az éjszaka ejtették el. A szörnyeteg a jobb oldalára fordulva feküdt. A törzs főnöke I. Hlas büszkén figyelte, ahogy a harcosok halomba rendezik a húst, és a bőröket.
- Este lakomát csapunk. – Mormogta elégedetten.
- Most ejtettük el az utolsót. – Lépett oda hozzá Orogom a törzs másik vezetője. Az öregebb férfi volt az, aki népet a lélek ösvényein vezette. Ő üdvözölte az újonnan szülötteket, és ő búcsúztatta az elmenőket.
De a törzsfőnöke indulatosan felé fordult.
- Akkor elmegyünk oda ahova a Rézbőrűek mentek. Ott még vannak Élő Hegyek!
De Orogom megrázta a fejét.
- Azt a földet, amin ők elmentek már régen elöntötte a Nagy Víz.

Hals nem hitte el. Pedig a törzs látója elmondta. Ő volt az, aki olyan dolgokba is bele látott ami nem itt, és nem most voltak. Soha nem tévedett.
És ha nem lesz Élő Hegy, akkor a törzsére nélkülözés fog várni…
- Mit tanácsolsz?
A Látó megrázta a fejét.
- El kell mennünk innen. Most már itt semmi keresni valónk.

Sokszor kelt fel a nap, és nyugodott le mire a Keselyű Klán elment az Örök Jég földjéről. Először keletre mentek, de onnan a Sárga Folyó Népe elüldözte őket. A nagy pusztán vándoroltak, ahol az évek során számos más törzs dolgait megtanulták.
Hosszú ideig egy földön éltek a Kovácsok népével, és megtanulták a fémek megmunkálását. De itt túl sokan lettek. Meg kellett küzdeniük a területért. A háború sokáig tartott, és ők vesztettek. Menniük kellett. Megérkeztek a Folyóközbe, ahol kisebb királyságok harcoltak egymással az uralomért. Ezek közül kiemelkedett Agade, és Nimrud városa. VIII. Nimród legyőzte a betörő Keselyű törzset, de a csatában lévő érdemeik miatt meghagyta a szabadságukat, de rákényszerítette Tízezredik Hals főnökre, hogy harcoljon az ő zászlaja alatt. Innentől a Keselyüknek népe harcba indult a Nimródok uralma alatt.

- Pajzsokat össze! – Ordította Sokadik Hals főnök.
- Pajzsokat össze! – Kiáltotta utána Ferns. A Keselyük csattogó hang kíséretében érintették össze a pajzsaikat, és képeztek így áthatolatlan falat. Ferns érezte a társainak a bűzét. Harcosok voltak. Ferns büszke volt, hogy a Keselyük fekete páncélingjét, és lemezvértjét viselheti, ami szabadon hagyta a karjait. A fején egy szörnykoponyát formázó sisak volt, amit egy Élő Hegy koponyája alapján készítettek a kovácsok. Az elején egy rész felkunkorodott egy agyart formázva.
- Nimród király azt parancsolta, hogy végezzünk, az összeesel. – Kiáltotta Sokadik Hals főnök.
A válasz erre a harcosok dühödt, és vérgőzös ordítása volt. Ötezer emberbőrbe bújt vadállat. Barbárok.

- És hogy a minósz fejét elvigyük neki – feltartotta a kezét, amiben egy díszes bárd volt -, nem engedhetjük, hogy az uralkodó lányát, és az örökösének feleségét megbecstelenítsék.
A sereg egy hosszú vonalban állt fel. Az előttük lévő hegyoldalban már gyülekeztek a minósz erői. Aranyos páncélú délceg férfiak, akik előreszegezték a dárdáikat.

Krata szigetén voltak a Középső Tenger déli részén. A minósz a helyi szörnyetegkirály volt, akinek olyan nagy ereje volt, hogy a puszta kezével le tudta tépni egy harcos fejét. Nem tudni honnan jött, de a harcosai már egy jó ideje terrorizálták a Középső Tenger partvidékét. Nimrud városa sikeresen visszaverte a támadásukat, és elfogva az egyik hajójukat, és azok alapján flottát építettek.

A minósz erői megindultak. A sereg egy vonalba fejlődött fel. A dárdáikat előreszegezték, hogy felnyársalhassák a Keselyüket.

- Ismeritek Ötödik Hals főnök történetét. Amikor egy maga tartotta fel az utolsó… -

Hirtelen rájuk zúdult az ellenséges sereg minden ereje. Ferns aki a király első fegyvertartója érezte, hogy a domboldalon érkező harcosok minden ereje, és lendülete a dárdáikba költözik. És ez az erő nyomja vissza őket. Érezte, ahogy a combjaiban lévő izmok a fájdalomig feszülnek, ahogy a bicepszében lévők is. Az egész teste egy nagy fájdalom volt. Szinte a csizmáján keresztül érezte a sziget kavicsos talajának érdességét.

Egyszerre ordítottak fel a dühtől, és a fájdalomtól. Miközben a minósz harcosainak a sisakjuk T alakú nyílásán látszott valami az arcukból. Tagbaszakadt emberek voltak. Ez látszott is az erejükön, ahogy megpróbáltak rést ütni a pajzsfalon. Minden erejüket beleadták. Ferns karjain kidagadtak az izmok. Az ellenség katonái elkeseredetten felordítottak. Ahogy ők is.

- Most! – Ordította Sokadik Hals főnök. A katonák egyszerre lendítették meg a pajzsaikat. Az izmaikban lévő erő parittyaként száguldott végig a karjukon. A pajzsokat tartó kezek hihetetlen erővel lendültek előre. Ami már a minósz dárdásainak sok volt.

A dárdáik hangos reccsenések kíséretében törtek el. És ők pedig tántorodtak hátra az akciótól. A Keselyük ezt kihasználva kapták elő a kardjaikat, és rontottak előre.

Ferns egyre hátrébb, és hátrébb húzódott miközben a kék, és piros lidércfényben égő múmiák elindultak felé a szűk folyosón. Előkapta a kardját. Azt a kardot, amit még a Kratai csatában forgatott.

Ezek a szörnyek régen még Nimrud régi királyainak voltak a porhüvelyei. De inkább árnyékaik voltak régi önmaguknak. Az egykor díszes temetési ruháikat az idő már rég foszlányokká rothasztotta, az egykor nemes arcok már csak összeszáradt koponyák voltak. A testükben démoni tűz munkálkodott, ami kék lángok formájában világított a szemükbe. A mozgásuk morbid módon emberi volt. Az egyik múmia kezében buzogányt szorongatott, a másik porhüvely kezében csatabárdot szorongatott. Nimrud királyai mellé temették a kedvenc fegyvereiket.

Ferns maga elé tartotta kardját. Ha csak ezért hajózott keresztül a Középső Tengeren, és ezért vágott át a Sziklasíkon. Akkor nem adja magát…

Az elől haladó múmia felemelte a kardját, de Ferns kivédte az ütést, majd visszacsapott. De az élőhalott hárította. Egy másik is előrelendült, csatabárdjával egy vágást megindítva a fiatal harcos hasa felé. De az már nem volt ott. Hirtelen egy harmadik élőhulla is lecsapott rá balról. De a harcos számított rá. A lénynek már csak a feje alsó része volt meg…

… Ferns kivédte a lándzsás kardjának csapását, majd egy vágást indított ellenfele nyaka felé, az emelte is felfele a kardját, de Ferns belerúgott a férfi hasfalába. Az megtántorodott a támadástól, és Ferns ezt használta ki. A következő pillanatban a katona vérét beitta a föld.

A keselyű népének válogatott harcosai visszaszorították a minósz katonáit. Hamarosan a Krata sziget partjának kavicsos homokját hullák borították, ahogy visszaszorították a minósz hadseregét.

- TÁMADÁS! – Menydörgött a hang. Mindenki felnézett. A hang forrása egy hegyen állt. Magasabb volt, mint bármelyik ember, a feje egy bikáé volt. És a szörnyeteg fekete volt. Éjfekete.

- Ott a szörnyetegkirály. – Kiáltotta Hals főnök. A minósz felordított. A szörnyetegkirály katonái felnéztek az urukra, majd vissza a Keselyükre. Majd egy inkább rémült, mint dühös kiáltás kíséretében elkezdtek újra rohanni a Keselyük felé. Ferns felemelte a pajzsát, a közeledő harcos pont lefejelte az acélpajzsot. Majd az arca megszűnt létezni Ferns pengéjének hála. Majd egy másik csapást védett ki, és mért egy vízszintes ütést alulról a hónaljára. A férfi karja lerepült. Majd a feje következett. Egy szakállas harcos leteremtette az egyik katonát, és megadta neki a kegyelemdöfést. Egy ifjú egyszerre két harcossal küzdött. Az egyiknek kettévágta a dárdáját, míg a másik fejét levágta a pajzsának éles szegélyével. Eközben kivédte az életben maradt csapását a kardjával. Majd egyszerűen belevágta a pajzsát a hasába. Ez már nem hadsereg volt, hanem csürhe. Egyesek menekültek, míg mások makacsul felvették a harcot az egyre jobban előre nyomuló Keselyükkel.

Ferns hátba szúrta az egyiket. Majd kivédte egy másik csapását…

… de múmia egy vérfagyasztó üvöltés kíséretében rátámadt. Ferns lebukott a lény alabárdja elől, majd hasba szúrta.

De az előretolta magát a kard pengéjén. Elvégre halott volt. Ferns azonnal eleresztette a kardot, és egy rúgással eltörte a hulla térdkalácsát. Az fél térdre esett. A feje a következő pillanatban már távol volt a testtől. A szörnyeteg elindult a koponyája felé. Ferns egy másik szörnyeteg karját vágta le. Majd védte egy súlyos harci kalapács csapását. A fájdalom belenyilallt a karjába. Egyre jobban hátrált a folyosón. Hol végtagokat vágott le, hol kivédte a halottak csapásait.

De azok csak jöttek. A bennük égő állandó lidércfény kék fénybe borította a folyosót, megmutatva a most már üres fali fülkéket, amikben még a hullák voltak. Ott árválkodtak bennük a kincsek, amiket egykor a túlvilágon felhasználható vagyonként raktak a holttestek mellé. Hátra lépett. Hirtelen azt érezte, hogy a jobb lába alatt lesüllyed a padló egy része. A plafon elkezdett veszettül rázkódni. Ferns elgurult a leszakadó mennyezet elől. Ami kilapított egy tucat élőhalottat…

… a hirtelen megjelenő árnyalak sötét tornádóként tépte szét az egymással viaskodó harcosokat. Majd a széttépet harcosok között elindult. Hamarosan alakot öltött a minósz. A kezeiben egy hatalmas kétélű bárdot szorongatott. A szemeiben gonoszság csillogott, ahogy harcosokat vágott ketté, vagy taposta el őket. Nem válogatott. A saját katonáiból is véres pépet csinált.

Ferns dühödten felordított mikor meglátta, épp úgy mint Sokadik Hals főnök. A társai voltak. A barátai. Együtt mulattak, együtt harcoltak. A lény egy férfit taposott el. Majd félbevágott egy másik rátámadó harcost. De Hals előbb érkezett meg…

… Ferns felmászott a trónterembe vezető létrán. Ezen a nyíláson vitték le a halottakat a kriptába. Bosszút akart. A minósz megölte a barátait, a vezérét, a népét. Sötét volt, de őt csak a bosszúvágy vitte előre. A hátán ott volt Sokadik Hals baltája amit még a népe utolsó látója áldotta meg. Látók már nincsenek. Az ő karjaiban halt meg az utolsó. Ő tőle tudta meg hogy a minósz egy olyan ősi isteni faj utolsó képviselője akik uralták a világ ezen részét még az ősidőkben. És hogy csak az égből hullott fém végezhet velük, amit megáldott az utolsó varázsló.

Hamarosan megérkezett a korhadt csapóajtóhoz. Megpróbálta felemelni, de túl nehéz volt. Újra megpróbálta felemelni, de nem ment. Majd harmadszorra. De akkor valami ismeretlen erő segített neki felülről. Hirtelen elkapta egy szőrös kar kapta el, a következő pillanatban már repült is, és elsötétült előtte a világ.

… a minósz, és Hals főnök fegyvere összecsapódtak. Majd a szörnyeteg felé csapott az idős férfinek, de az lebukott, és a lába felé csapott, de a lény hátraugrott. Majd megpróbálta eltiporni a főnököt. De az a korát meghazudtoló gyorsasággal hátraugrott. A minósz előrelépett…

…a tábortűz körül megivott sör emléke.

…a társai történetei.

…az együtt megvívott csaták.

… Ferns azonnal felkelt, amikor a minósz felemelte a lábát, hogy kilapítsa a harcost. Balra gurult, majd azonnal felugrott. Előrántotta a Főnökök Baltáját…

… Hals főnök kivédte a minósz csapását. Majd a hasa felé ütött. Eközben a többi harcos is odasereglett. De a minósz már várta őket. Körülötte szél támadt. Az égből fekete villámok csaptak le. A harcosok közül sokan lángra gyulladtak. Ferns megállt. Döbbenten figyelte a pusztítást…

… - Már láttam ezt a fegyvert. – Mondta a minósz. Ferns a minósz hasa felé csapott, de az kivédte. Majd felemelte a kezét. Hirtelen egy lökéshullám taszította hátra a harcost. Érezte ahogy a minósz varázslatának tüze lassan megtámadja a lelkét. Azzal fenyegetve, hogy elemészti…

… - Minden főnök ereje van ebben a fegyverben. – Ordította Hals dühösen. – Ez a balta adja a Keselyű népének erejét.

- Erő? – Dörmögte a minósz. – Ez már régen csak egy isteni fémből készült vashulladék. Semmit sem ér ez egy isten áldása nélkül.

Hals újra csapásra emelte a fegyverét.

- Végeztél a harcosaimmal-, kiáltotta az idős harcos, és magasra emelte a fegyverét.

A minósz hárította az ütést. Aztán egy vágást indított meg.

- Ti meg annak idején végeztetek a mi népünkkel. – Kiáltotta a minósz…

… a mellkasához szorította a baltát. Érezte, hogy valami különös erő önti el a lelkét, mely elmossa a sötét varázslatot. Felugrott. És szembe nézett az ellenségével. A minósz elindult felé.

- A Keselyű népének tagja vagy.

Ferns felemelte a baltát.

- Nálam van a Főnökök Baltája. – Mondta büszkén a harcos.

A minósz arcán nem tudott semmit sem kiolvasni.

- Igen az utolsó varázstárgy ebben a világban. Épp úgy ahogy én vagyok az utolsó félisteni lény.

Ferns megkerülte a szörnyet.

- Miről beszélsz?

- Amikor végeztettek az észak óriási macskáival, mozgó hegyeivel, és egyszarvúival. – Mondta a teremtmény. – Aztán mi jöttünk. Kezdetben, a világban faunok, kentaurok, nimfák, titánok, és minószok éltek. Aztán jött az ember, és mindenkit kiirtott. Én maradtam utolsónak ebből a világból.

- Hazudsz. – De a minósz odalépett hozzá, és megnézte a baltát.

- Ha elpusztítasz, akkor vége lesz ennek a világnak, de ha nem akkor én válok lassan semmivé. Azt hittem, hogy ha hatalmat szerzek az emberek felett, akkor ezzel csak elodázom a véget. Pedig nem. Csak addig voltunk halhatatlanok amíg…

Ferns meglátta, hogy a minósz leengedte a bárdját tartó kezét. Ki kell használnia. És ki is használta.

A következő pillanatban a minósz hasán egy vágás jelent meg. A minósz megszólalt.

- Köszönöm – mondta - tudtam, hogy nem habozol, ha a túlélésetek a tét.

A minósz térdre esett. Ferns hátrébb állt.

- Félek, hogy ha ti fogjátok uralni a világot, akkor már semmi sem lesz ugyanaz. Háborúztok a hatalomért.– mondta a haldokló élőlény, - de ez egy ilyen korszak lesz. Azt hittem, hogy ha ezeket az érzéseket a magamévá teszem, akkor legyőzhetlek titeket. De titeket nem lehet legyőzni…

Hirtelen fény jelent meg a sebéből, ami elnyelte a lény testét. Egy hatalmas villanásban eltűnt. Ferns odalépett. A kezében ott volt a Főnökök Baltája.

… - Nimród király halott. – mondta a minósz, – hamarosan vége lesz a ti korotoknak.

Visszavágott Halsnak.

- Te szörnyeteg! – Ordította Hals.

Újból összecsaptak. Ferns gyáván egy szikla mögött bujkált. Így lesz vége a nemzetségének? Közbelépett volna. Nem mert.

A küzdelemből csak az egymással harcoló fém csattogását hallotta. Majd egy fájdalmas ordítás hallatszott. A minósz eltűnt.

Ez volt a Keselyű Regéjének utolsó fejezete.