A lovag

Nézd, hogy táncol,
Hogy fürdik a fényben!
Daliás alakja csak úgy ragyog!
Páncélja pedig
Millió darabra bontja szét
A nap aranyló sugarát.
Mily peckesen jár alatta a ló!
És mily büszke a lovag magára!
Maga a tökély, a magabiztosság!
Oh, mennyire sokan irigyelnek téged
És vágynak közeledbe!

Sisakrostélyt felnyitni,
Szüzek csókkal elhalmozni,
S csak arra várnak,
Hogy ez nemes harcos
Liliomot szedjen a réten!

Ám a lovag rostélyt
Felnyitni nem hajlandó.
Páncélját, mely szívét borítja,
Azt sem veti le.
Míg a parádé halad,
Vért alatt ő vért és könnyet hullat.
Mert az ő szíve már másé,
Ki azonban övé nem lehet.
Annak áldozta, kit igencsak szeret,
De a szerelem szívét törte.
Most pedig páncéllal óvja:
Nem hatol át rajta
Semmi sem.

Sokan csodálják a leventét,
Néhányan megérinték
Kezét-lábát, de nem érzék mást,
Csak a fém hűsét,
Melyet nem engedett föl
Egy meleg kéz sem.
S ki lehámozná vértjét,
Durván magától ellökte:
Mert nem akarta láttatni,
Hogy ez égi lény
Nagyon is a föld szülötte.
Sőt, még esendőbb és gyengébb
Mint a legtöbbje!
Elfordultak hát tőle.

Csak a parádé maradt
A régi dicsből.
Aztán, ha vége,
Hazamene egyedül
Otthonába.
Mert hiába várja,
Az hozzá úgyse jő.
Mást meg nem enged be,
Akárhogy is kopogtat,
Szól mézes szavakat hozzá.
Ő csak szíve romjain kesereg.

Talán e szív meg is szakadt már
Annyi bú alatt,
Vagy talán beengedett valakit?
Ki tudja!
Régen hallott felőle a nép.
Tán el is temették.
Hogy aztán hamvaiból feltámada-é valaha…
Ki tudja, ki tudja!