Pokoli szerelem

Sötét volt az éj,
Mikoron testünk összeért;
És sötétség borult a tájra,
Ahol lelkünk örökre egybeforrt,
Mert a mi szerelmünk maga a sötétség.

Szemed kút, melybe
Jajj, úgy belevesztem!
Én akkor ott elveszelyten fejem;
És megperzselé szívem
A feketén lobbanó tűz,
Mely szívedből árad,
Melytől szabadulni
Képtelen vagyok…
Talán nem is akarok.

Mert foglyod lenni
Maga a gyönyör, a puszta kéj;
S te vagy szabadságom kulcsa.
Rabságom és szabadulásom
Csak te lehetsz!
Nincs más lény a földön,
Kit ennyire szerethetek.

Mert te vagy a fény,
Mely sötéten lobog.
A hidegen perzselő tűz.
Szemeid, mint bolydult méhkas,
Mikor rám tekintenek,
Benne látom magam
Sötét fergetegét,

Mi elrabolt a fenti világból
És a pokol kénköves
Bugyrába taszított.
Most éjjelük a nappalom,
Árnyékuk csak gyertyaláng,
Melynél ragyogóbb fekete fényed,
Melynél aranylóbbat nem ismerek.

Ohh jöjj sötét angyal!
Jöjj és vedd el szívemet!
Ragadd el, mi tiéd lett
Az első perctől fogva,
Mert én elvesztem benned!

A rabod vagyok mindörökké!
Tégy amit akarsz,
De el ne hagyj!
Mert nélküled túl szép lenne
Sívár életem,
És üszkös sebem begyógyulna.
De én nem akarom!
Kell, hogy romba döntsd lelkem!
Hogy sötéten szeress,
Hogy szenvedni láss,
Mitől szebb lesz életem.
Élj velem,
Porladni ne hagy!
Tiéd vagyok feketén-fehéren.

Tudom, hogy kívánsz,
Hogy megőrülsz értem;
És romlásra ítélnéd
Szerény személyem.
Hát tedd meg!
Tégy magadévá!
Légy az enyém!
Marjuk egymást,
Mint az acsarkodó farkasok,
Míg világ a világ!

Itt a húsom, egyél!
Vájd bele mélyen a fogad, karmod!
Zabálj fel elevenen, te bestia!
Hadd ordítsak!
Oly kéjes e lakoma!
Messzire érzik dögszaga.
Véremet adom a romlott életért,
Vérszemet kapok tőled…
Nincs elegem belőled!

Nincs szebb az érzésnél,
Mikoron elveszejtem önmagam,
És együtt küzdünk a gyönyörért,
Hogy a két test eggyé váljon,
Együtt legyünk a sötét paradicsomban.

Te az enyém, én a tiéd:
Mely bűnnél nincs édesebb,
Örökre szeretlek.