Szomorú szemek

Ó azok a szemek!-
Melyek rám tekintenek,
Keserűségtől nedvesen, búval tele.

Nem büntetnek, csak néznek csendesen,
Annál nagyobb kín nekem,
Szertefolyik ereimben.
Nem villámlik dühvel,
Mellyel könnyebb lenne életem,
Annál inkább elnehezíti most szívem.
Szád nem szól egy szót sem;
Mégis mindent elárulnak
Azok a szomorú szemek!
Leginkább ez fáj nekem.
Nem nevet rám fekete szened,

Bánatod jobban éget,
Mint sötét bűnöm tudata,
Hiszen angyalt taszítottam a mélybe;
Kinek szeme egykoron örömmel telt,
Most könnyben remeg,
S búsan bámul fel rám,
Könnycseppek görögnek ki belőle;
Csalódás tanúi ezek.

Ordíts csak! Öntsön el a hév,
Mint azokon az éjeken,
Mikor a vágy tüze kavargott
Sötét szemeid mélyén;
Lássam azt a szenvedélyt,
Ne a bánat nagy tengerét!
Még ha ellenem lángol is,
Mit számít az!
Mert hideg könnyed, bizony,
Összeroppantja szívem.

Te nem teszed, csak
Állsz ott csendben,
Rajtam tartod szomorú szemeid,
Melyek megbénítanak engem.
Egyet tehetek:
Leveszem rólad szemem;
Így beismerem,
Lám, a sérült őzike győzött
A gonosz vadász felett.
Aki fegyverével életére tört,
E bűntett lett az ő végzete.

Nem akarlak elveszteni,
Bár árulásom hatalmas, jól tudom.
Egyedül csak bocsánatodban
Reménykedhetem.
Másom már nem maradt,
Hisz’ eljátszottam mindenem.
Talán egyszer visszanyerhetem,
És foltozott szíved tenyerembe helyezed.

Ha nem teszed,
Kívánom, boldog életed legyen!
Találd meg azt, ki úgy szeret,
Ahogy én nem tudtalak sosem.
S nem okoz több csalódást,
Mert jól tudom, személyem érdemtelen.

Mikor elmész, arra kérlek:
Egyet hagyj meg nekem,
Maradjon egy könnycsepp
A szomorú szemekből,
És én medalionba teszem.