Emlékszem... utoljára

Ma hirtelen mindenre emlékszem. Emlékszem az első találkozásunkra is… Egy meleg őszi napon találkoztam veled először a parkban. A fák már az arany ruhájukat viselték. A gyengébb falevelek már lehullottak, és aranybarna szőnyegként betakarták a hervadozó füveket. A nap még ugyan sütött, de már vesztett erejéből, érezhető volt a tél közeledte. Én szokásomhoz híven rohantam, mert késésben voltam. Nem figyeltem a környezetemre, csak azon járt az agyam, hogy már megint elfelejtettem a dolgokat és emiatt elkések. Neked szaladtam és kiborult a táskám, te készségesen segítettél, de én valahogy nem vettem rólad tudomást. Másodjára még aznap a parkban találkoztunk újra. Te odajöttél hozzám és megkérdezted, jól vagyok-e, de én sajnos nem emlékeztem rád… Akkor kezdődött el a közös életünk. Attól a naptól fogva vagy az életem része, a másik, a hiányzó felem. Emlékszem, mikor munka után meséltél nekem, hogy mi volt aznap. Emlékszem, mikor megkérted a kezem. A 2. évfordulónkkor történt… Ugyanott a parkban találkoztunk, én megint elkéstem. Te erre nagyon dühös lettél rá, veszekedtünk. Nagyon feldühítettél, így én otthagytalak, de Te utánam rohantál és hátulról megöleltél. A szavakra is emlékszem, amiket akkor a fülembe súgtál… „Szeretlek! – Akkor mondtad ki először, hogy szeretsz- Nélküled nem vagyok egész ezen a bolygón… Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? Gondoskodni szeretnék rólad a nap, az év minden percében…”

Mindezeket a szavakat alig hallható hangon mondtad, de a szívem összeszorult a boldogságtól minden szóra. A szememben örömkönnyek kezdtek el gyűlni, amelyek aztán végigszántották a szerelemtől égő arcomat. Azt hittem megsemmisülök a boldogságtól. Ha ott, akkor megállt volna az idő, nem bántam volna, de sajnos nem állt meg. Az idő ellenem dolgozott…

Emlékszem boldog arcodra, mikor elmondtam, hogy apa leszel. Akkor láttalak először és talán utoljára sírni. Nap, mint nap figyelted a pocakom, simogattad, puszilgattad, és beszéltél hozzá. És mikor megtudtad, hogy lányunk lesz, madarat lehetett volna fogatni veled.

De mint ahogy a mondás is tartja, sok jó után jön a rossz. Ez meg is történt. Nálam Artzheimer-kórt állapítottak meg. Egy ritka fajtát, hiszen még csak 30-as éveimet járom. A betegség gyógyíthatatlan, és sajnos gyorsabban lefutású, mint ahogy azt az orvosok megjósolták. Mindent és mindenkit elfelejtek, aki vagy ami fontos volt a számomra. Nem fogom tudni magam ellátni, végül ágyhoz leszek kötve, beszélni, járni sem fogok tudni idővel. Már egy ideje egy speciális kórházban vagyok gondozás alatt, ám ma minden bevillant…

Nem akarlak újra elfelejteni… Emberként szeretném befejezni az életemet, nem pedig egy roncsként megfulladni! Bocsáss meg, kérlek, nekem ezért, de szeretném magammal vinni minden emlékemet… mert ha eltűnnek az emlékeim, eltűnik a lelkem is… végleg. Emlékezni akarok rátok! Habár Ti örökre a részeim lesztek… Őrizzétek meg, kérlek, a jókat az emlékezetetekben, a rosszakat meg felejtsétek el…

Olyan nehéz elbúcsúzni, de ez nem is egy búcsú, hiszen még találkozunk….

Hálás vagyok, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy találkoztunk, és hogy számtalan boldog percet élhettem át veled, hogy általad megismerhettem a szeretet igazi arcát. Köszönöm, hogy szerettél, és hogy annyi ember közül mégis engem választottál. Ezzel engem a világon a legboldogabb emberré tettél!

Számomra lejárt e testben az idő, de neked még feladatod van! Mégpedig az, hogy egy csodálatos embert nevelj fel, a lányunkat. Habár testben nem lehetek veletek többé, lélekben mindig figyelni foglak titeket. Ha kétségeid támadnának, vagy elvesztenéd a reményt, csak nézz mélyen a lányunk szemébe, hiszen én benne élek tovább…

Örökké szeretni foglak: XX

(Köszönöm az átnézést és a segítséget Negdaliának és Lexának)