Az élet nem állhat meg

Három ősz. Ennyi kellett hozzá, hogy az életem végérvényesen megváltozzon. Korábban sosem hittem volna, hogy mindez velem fog megtörténni. Tizenhat már jócskán elmúltam, amikor megismertem őt. A fiút, aki azt hittem, hogy életem szerelme lesz. Egy buliban találkoztunk, valamikor szeptemberben. Első ránézésre beleszerettem. Olyan volt, mint ha a szerelem villámként csapott volna belém. Akkor még fiatal voltam, naiv és hiszékeny. Elcsábított a szép szavaival, én pedig, sajnos hittem neki. Reméltem, hogy ő lesz az én hercegem, fehér lovon. Olyan tökéletesnek tűnt az egész. Miden egyes nap eljött hozzám, vagy felhívott. Éjjel-nappal csak rá tudtam gondolni és a kedves szavaira, az együtt töltött szép percekre. Imádkoztam, hogy sose érjen véget a vele töltött idő. Többen mondták, hogy vigyázzak vele, de nem hallgattam rájuk, elvakított a szerelem. Egy napon aztán magamhoz tértem. Láttam őt egy másik lánnyal. Hiába vontam kérdőre, nem szólt semmit, eldobott magától. Talált helyettem egy szebbet, egy jobbat. Fél év után képes volt összetörni a szívemet, romokba dönteni az álmaimat. Igaz, hogy épp csak betöltöttem a tizenhetet, de már alig vártam, hogy örökre az övé lehessek, hogy megkérje a kezemet. Gyerekes álom volt mindez csupán, aminek tragikus hirtelenséggel vége szakadt. Se herceg, se fehér ló. Túlságosan is megszerettem őt, nem bírtam elengedni magamtól, hosszú éjszakákon át sírtam utána. Hiába vigasztaltak, hasztalan volt. Csak bőgtem, és vártam, hogy visszajöjjön. Szép lassan azonban kénytelen voltam elfogadni, hogy elhagyott. Addigra már ismét ősz lett. Kórházba kellett mennem, de nem voltam beteg. Nem volt semmi bajom, de az orvosok jobbnak látták, ha ott vagyok. Néztem, ahogy napról napra haladnak el a szemem előtt az egyformának tűnő doktorok és ápolónők. Mindegyikük kivétel nélkül azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, majd ők vigyáznak rám. Anyám is eljött hozzám párszor, de az ő szeme valahogy szomorú volt, csak fogta a kezemet, de nem szólt. A napok lassan teltek, minden egyhangúvá vált. Nem tudtam, hogy meddig leszek itt, de már éreztem, hogy nemsokára vége. Egyik reggelre aztán rettenetesen rosszul lettem. Az egész belsőmet fájdalom kínozta, vártam, hogy mikor lesz vége a szenvedésnek. Nővérek jöttek be hozzám és sietve vittek át egy másik szobába. Egy orvos arcát láttam magam előtt. A szája mozgott, talán kérdezett valamit, de nem hallottam a hangját. Túl nagy volt a fájdalom. Aggodalmas tekintettel nézett az egyik nővérre, a fejét csóválta. Aztán megfogott egy fecskendőt és beadott nekem valamit. Egyre inkább nehezemre esett, hogy ébren maradjak. A fájdalom tompulni kezdett, elaludtam végre. Egy kórteremben tértem magamhoz. Hamarosan nyílt az ajtó és egy nővér jött be. Nem volt egyedül, volt vele egy fiú is. Hozzám jöttek. Már ekkor tudtam, hogy ő az igazi. Egy fiú, aki örökké szeretni fog és sosem hagy el. A nővér kettesben hagyott minket. Ránéztem és ő visszamosolygott rám, majd megfogta a kezemet. A szemeiben láttam az őszinte és tiszta szeretetet. Azóta eltelt egy újabb év, még egy ősz, a harmadik. Még mindig együtt vagyunk, ő és én. A parkban sétálunk éppen, az őszi fák levelei bánatosan hullnak alá, de nekem erről az évszakról már csak a boldogság jut eszembe. Az ősz adta nekem ezt a fiút, akit örökké szerethetek. Az emberek megbámulnak minket, de engem már ez sem zavar, végre boldog vagyok. Odahajolok hozzá és megcsókolom az arcát, mire nevetni kezd. Színtiszta ártatlan gyermeki kacaj. Ő az én egyetlen kisfiam.