Kohrn magára vette a szürke köntösét, amelyre csillagképeket hímeztek aranyfonálból majd felé kanyarított egy csillogóan fekete selyemkaftánt, amelynek nyakán kázsma volt, mi elfedte sápadtan világító arcvonásait és véreres szemeit. Hétszáz év varázsitalok által okozott kábulat és saját magán alkalmazott nekromancia elég komoly nyomokat hagy az emberben.
Végignézett a kincsein, amelyek a polcokon sorakoztak: hatalmas, semmibe révedő hüllőszem, amely sárga folyadékban úszott, egy majomember asztalnyi szőrös keze, óriási kádakban tekergő hatalmas piócák, amelyek vér után szimatoltak undorító szörcsögéssel. Az ezekből terjengő szag, másra heveny hányást hozott volna, de ez neki olyan volt…, hogy nem érzett semmit. Kohrn ennyi idő alatt annyira megszokta, hogy egy városi kis bordélyba a parfümök illatától ő kapta volna a fentebb leírt tüneteket.
Évszázadokig tanulta a varázsigéket és a különféle mágikus főzetek receptjét, gyűjtögette a sötét mágia kellékeit. Növelte a hatalmát. A kastélyba, melyet mágia segítségével húzott fel tele volt a világ legfertelmesebb szörnyetegeivel.
Elmosolyodott. Ő vissza fogja küldeni a királynak a királyság megmentőinek fejét. Persze két nappal azelőtt, hogy szörnyetegekből álló kis hadseregét a királyság fővárosa ellen küldi. Győzni fog. Ökölbe szorult a keze. Jól tudta, hogy az ellene összeállt csapat már a kapunál van. Érezte, azt az émelyítő kötelességtudatot és hősiességet, amely az agyukba fészkel. Pár botor kalandor: egy elf tolvajlány, egy Aldasi lovag, egy zsoldos, meg még az ő testvérének unokabátyjának, unokahúgának, régi ivócimborájának akadémiai szobatársa Merstal a vén királyi varázsló, aki összehozta az egész csapatot; behatoltak az erődjébe.
D meditáló szobájának ajtaja nyikorgás kíséretében kinyílt. A goblin testének áporodott szaga megcsapta az orrát, de tudta mit fog mondani.
- Uram – szólalt meg a nyeszlett kis teremtmény. Ezek a lények alkották hadseregének törzsét. Kellett a nyílvesszőfogók a seregébe.
- Tudom… - a lény nevét kereste elméjébe. Kohrn jól ismerte az erődjében élő minden goblin, troll, ogre, minotaurusz, lidérc és wyern nevét, hisz ő adta nekik. De nem jutott az eszébe.
- Bnek – vágta rá a lény. Zöld arcán vigyor terült szét, amely megmutatta éles, rothadó fogait.
- Tiszteletlen – pattant fel a Mágus. A szemeiben harag csillogott. Felemelte a kezeit. Érezte, ahogy a markában tűzgolyó formálódik. – Büntetésed…
-… megkapod – válaszolta Bnek. A hozzá képest parányi lény hetykén állt ott derékra tett kézzel. Már odaképzelt egy hamukupacot a goblin helyére. – De a tűzgolyó eldobása előtt gondoljon arra, hogy elég népszerű lehettek a többiek között, és nem kellene pont most egy általános sztrájk.
- Ezek a kalandorok számomra, csak elhessegetni való kis bogarak – a bal kezével tett egy mozdulatot, melynek eredményeképp egy hatalmas szélvihart várt, de e helyett csak enyhe kis szellőt kapott. Újra megpróbálta, de újra csak egy kis hegyi fuvallat szállt végig a szobán.
Merlin térdkalácsára. Nézett maga elé döbbenten. Úgy nézz, hogy ki öregszek.
- Hu, majd szóljon, hová sepregessük a hamvait – mondta Bnek.
- Arcátlan kis pöcs – morogta az orra alatt. Ezek a lények a stílustól félnek, miért pazarolna rájuk varázserőt. – Csak tudd meg, hogy olyan vihart gerjesztettem volna elveszejtésedre, hogy semmi sem maradna belőled, amit összelapátolnának.
- Na jó, összeszartam magam – válaszolta a goblin, de a hangjába semmi félelem, hanem inkább valami más. – A kalandorok megfejtették a kaput záró varázsigét, bár nagyon nem kellett magukat törni.
- A kínzóterembe fogsz ma este éjszakázni – csattant fel a varázsló. Halálra fogja fagyasztani, vagy elégeti, ahogy fénykorába. Ne pazarold a munkaerőt; ez az első számú szabály. A goblinok tehetséges és okos munkaerő voltak és ez az egyed főleg. Egy kis fenyegetés sose árt, bár ennek nem árt. Fapofával figyelte továbbra is, ahogy ő próbálta visszaállítani a tekintélyét az ő gyarló szolgája előtt.
Felállt a fatrónjáról és végigsétált a szobáján. Bnek utána ment.
- A jogaromat – tartotta ki a kezét. Yran jogarát három részből állt, de ő két darabot talált meg ebből. A harmadik rejtekhelyénél három trollt változtatott békává a jogart védő bűbáj.
- De ugye tudja, hogy a démon megidézéséhez…
- Mindent tudok, Béla – mondta a fekete mágus. Lehet, hogy öregszik, de a tekintélye még megvolt, miért jegyezze meg ennek a kis ganajtúrónak a nevét?
- Bnek a nevem – morogta a goblin, ahogy a kezébe nyomta a díszesen faragot, nyelet, amiről hiányzott a csúcsdíszt alkotó fekete gyémánt. Elvileg az összpontosította a jogar energiáit.
- Mit értesz te a mágiához? – mondta, ahogy megigézve nézte a jogaron tekergőző sárkányokat és kígyókat, amelyeknek a szemét vörös rubintok alkották. Akár ki is faragta ki ezt a jogart, jó munkát végzett.
- Láttam már sámánt rácseszni – mondta Bnek. A mágus a jobb kezével intett, de az ajtó zárva maradt. Újra intett, de az ajtó meg se mozdult. A goblin ráérősen odalépett és egyszerűen kinyitotta az ajtót. A varázsló vállat vont és kilépett rajta.
- Igazán nincs mit – morogta a goblin. Végigsétált a felfele vezető lépcsőn a harcosai termébe. A hatalmas téglalap alaprajzú terem tele volt a harcosaival: Hosszú asztaloknál goblinok és trollok ettek. A terem bal oldali falánál lévő karámba minotauruszok ittak. Fekete akváriumukba lidércek szürke alakjai úszkáltak. A fal jobb oldalán lévő ketrecekbe wyernek morogtak. Végigfektették piros pikkelyes testüket a ketrecben, miközben saját szárnyukkal takarták be magukat. Vérben úszó szemeiket pedig a körülöttük sündörgő ogre fajtájú gondozóikra függesztették.
- Nos, jelentsd be a jöttem – mondta a goblinnak. A goblin megvonta a vállát. Mi van ezzel?
- Inkább nem jelenteném be a jöttét – válaszolta Bnek -, mert ebédidő van.
- Rohadjál meg patkányfajzat – hagyta el a vészjósló sziszegés a mágus száját. Lehúzta a csuklyáját és elmosolyodott.
- Kedves népem! – kiáltott fel. – Én az árnyak ura számít rátok. - Intett a kezével, amitől a hangja hangosabb lett. Mindenki felfigyelt rá, de a szemekbe tisztelet helyett a „mi az ótvar” pillantások váltogatták egymást a „mi a tökömet akar ez ilyenkor” ismerős, tompa csillogásával. – A király zsoldosainak egy csapata ránk talált és az életemre törtek.
- Na, ezt ne mondtad volna – suttogta Bnek.
- Szóval a terv a következő: – mondta a varázsló az arcán szívélyes mosoly, de lelke mélyén ki tudta volna tekerni a szószátyár goblin nyakát – Minden goblin, minotaurusz és troll kimegy, hogy feltartsák a kalandorokat. Vigyázattok egy mágus is va…
- Egy lószart – hasított bele a mondanivalójába egy erőteljes, dörgő hang. A troll mondandóját harsány röhögés és bőgés szakította félbe. Még a wyernek is felmordultak erre.
- A jó anyátokat –suttogta. Felemelte a kezét és a következő pillanatba egy kék villanás trafálta el… a troll gulyásos tányérját.
- Összecsináltam magam – mondta a troll -, most kérhettek új tányért.
- Már pedig azt csináljátok, amit én mondok – csattant fel a fekete mágus, próbálva nem törődni a troll eljátszott méltatlankodásával. – Én adok nektek enni és én adok nektek sört.
Tőle függnek. Tud aztán tetveket is varázsolni… régen legalábbis tudott; igen öregszik és csoda, hogy reggel be tudja célozni az éjjeli edényt. - Érthető? – kérdezte tőlük.
A szolgái egyáltalán bólogattak. Az ivás volt az egyik gyenge pontjuk.
- Nos, nem a teljes megsemmisítésre mentek, hanem arra, hogy az északi falban lévő ajtóhoz szorítsátok őket. Ebbe be fognak segíteni a wyernek…
- Nagyuram – hallotta egy ogre dörmögő hangját. Kohrn nem is fordított figyelmet a ganéjkaparó bugris sirámaira.
- Nos, miután beszorítjátok őket az ajtóhoz, ők lemenekülnek. Ahogy átmennek, a folyosón beérnek a pókok termébe, majd ha túlélik, akkor átmennek a függőhídon, ami hemzseg a patkányoktól, melyek elrágják a köteleket és kikötnek a piranhákkal teli tóba…
- Nagyuram… - szólalt meg megint az ogre állatgondozó.
-… de ha ezen is túl vannak, de ezt szigorúan vegyétek feltételes módba, akkor átsétálnak azon a termen, ahol két jól megtermett sárkány éldegél. Na ha ezt túlélik, akkor elérnek a kincstárba…
- Nagyuram… - Ez a ganéjkaparó nem tágít. Kohrn hangja kezdett türelmetlenségtől csengeni, ahogy próbálta folytatni.
– Ott fogom én várni őket. Persze a lidércek után, ha túlélik – befejezte a terve ismertetését. De a taps helyett csak egy hangot hallott.
- Nagyuram.
- Na, most tedd fel a kérdéseid – fordult a kétméteres, ördögszarvakkal ékesített fejű lény felé, amelyen tűzálló teknősbőrből készült páncél volt.
- Ezeket hogyan akarja végbe vinni?
- Hát hogy? – kiáltott fel a fekete mágus.
- Szóval, a fiúk – mutatott körbe a trollokon a goblinokon és a minotauruszokon - szerintem nem mennek ki ebéd után ölni, mert mindenki tudja, hogy teli hassal nem jó gyilkolni. A wyernek elkaptak egy ronda pikkelytetűt és rosszkedvűek…
- Kit érdekelnek a wyernek? – csattant fel Kohrn.
- Majd magát, ha szétrombolják a kastélyt – mondta az ogre. – A pikkelytetű ilyenkor nem tréfa. Visszatérve a maga „zseniális” tervéhez. A pókok felzabálták egymást, mivel valaki megfeledkezett róluk és nem küldött le senkit se etetni, a patkányok leestek a piranhákhoz és a piranhák megették a rágcsálókat, majd egymást. A sárkány…
- A sárkányok is felfalták egymást – vágta rá Kohrn
- A sárkányok kirágták magukat és elég csúnyán elszaporodtak a környéken – helyesbített az ogre.
Kohrn a kelleténél jobban elsápadt mikor ezeket meghallotta. Mit is csinált miután kidolgozta a csapdarendszert? Párszor megnézte, de utána. Csinált pár jóslást, megivott pár elég ütős varázsitalt, amitől elkezdett vissza fele nézni a jövőbe. Felkutatott jó pár varázstárgyat és közbe pár tervnek végig vitte a tervezési fázisát. Emellett hányszor is nézte meg a lenti folyosórendszert? Hát nem emlékszik rá.
- Nem a te dolgod lett volna? – förmedt rá az állatgondozóra.
Az ogre megvonta a vállát.
- Mi szóltunk.
Na, erre a mondatra szakadt meg benne valami. Neki kellene irányítania a rohadt életbe. Ő itt a főnök. Ő gyűjtötte be őket, ő emelte ki őket a vadonból.
- Akkor tudjátok mit? – kezdte el mondani. – Elég nagyhatalmú mágus vagyok, hogy ne vegyen igénybe egy ilyen nagyrakás önző rohadék segítségét. Igazából, ha tehetném, tűzgolyókkal bombáználak titeket, de nem pazarlom rátok az energiáimat. Majd felemelte a kezét és rájuk mutatott. – Elmehettek a redves…
- Elmegyünk –állt fel az a troll, aki először kimondta, hogy nem mennek ki harcolni, majd kiment. Aztán utána a goblinok és a többi troll. Utoljára a minotauruszok és az ogrék. Persze az ogrék szabadon engedték wyerneket, akik fájdalmas nyögések kíséretében elrepültek.
- Legalább a lidércek itt maradtak – mondta a mágus és lépett oda a lidércek akváriumához. De a szürke árnyak már eltűntek. Az ujjai karomszerűen begörbültek. Majd felordított.
- Higgadj már le – lépett oda Btek.
- Kussolj! – kiáltotta Kohrn. A goblin rezzenéstelenül állta a tekintettét. De miért is beszél neki? Úgy se teszi azt, amit mond. – Majd megoldom egyedül. Mi nekem egy birodalmi mágus. Mindig is azt mondták a mestereim, hogy ha valamit nem tudsz végigvinni, akkor mindig ott van a karod végén egy segítő kéz.
- Amúgy csak mondom, hogy a mágus és a csapata már ott vannak a kincsestárba – mondta a goblin.- Honnan tudják a varázsszót? – kérdezte a varázsló.
- Nem volt nagy kihívás nekik. A nagyanyám is fel tudná törni – válaszolta a goblin.
Megmarkolta a varázsbotját és becsukta a szemét. Érezte, ahogy a mágia fekete füstje körülveszi. Mikor kinyitotta a szemét, ott volt a kincsestárba. Faltól falig kincsek: arany és ezüst érmék, serlegek, tányérok, drágakövekkel kirakott nyelű tőrök, koronák, szobrok, amelyek visszaverték a mennyezeten lévő gyertyák fényét.
De nem volt egyedül: egy szarvasbőr ruhát viselő leányzó éppen az iszákjába süllyesztett pár aranyérmét és egy gyémántokkal díszített serleget; vörös haja alatt kibukkantak hegyes fülei. Egy alacsony, szakállas alak, aki a bal karját szabadon hagyó páncélt viselt koronát rakott fejére. Az egyik nagyobb halom tetején, egy fénylő vértezetű harcos, éppen egy magas szürke kaftános, öregembernek segített, akinek a kezébe botot szorongatott és egy kereső bűbáj szavait mormolta.
- Szép jó estét – csattant fel, mire a díszes kompánia felé nézett. Az elf tolvajlány előkapott egy számszeríjat, a zsoldos pedig már szorította is a harci bárdját, de Merstal /a mágus/ feléjük intett.
- Kohrn – mondta mély hangján. – Vége a ját…
- Oh, csak most kezdődik – sziszegte volna gonoszul, de ez röhögésbe fulladt. – Milyen igazad van öreg barátom. A szolgáim itt hagytak, öregszek. Hétszáz éves vagyok és vannak terveim. Bár ez azt bizonyítja, hogy hülye vagyok. Tudjátok mit. Nem akadályozlak meg titeket, nyugodtan fosszatok ki. Na gyerünk, sok vagyon van itt.
- Ilyenkor általában a terveiket szokták mondani – szólalt meg a zsoldos.
- Na mi van? – kérdezte Kohrn, miközben körbemutatott a kincsein. – Felajánlottam a teljes vagyonomat.
- Készül valamire – mondta a fénylő ruhás lovag a mágusnak.
- Hálátlan banda – méltatlankodott Kohrn. Hülyék ezek az úgy nevezett jófiúk. – Az ember felajánlja a kincseit, hogy aztán itt gyanakodjatok rám.
- Én a jogarért jöttem – mondta Merstal -, el kell pusztítanunk.
- Nagy francokat – mondta és magához szorította a varázstárgyat.
- Add ide, veszélyes – lépett felé az öregember, miközben a lovag előhúzta a pallósát.
- Akkor minek szereztem meg szerinted? – kérdezte a fekete mágus. – Hatalmat add, de én olyan idióta vagyok, hogy nem gondolok előre, hogy ez a hülye kastély, bizony pusztul. Nem vettétek észre, hogy tök simán elértettek idáig? Elmondom miért: – lovag és a zsoldos már előrelépett, a mágus megszorította a botját – mert egy vén hülye vagyok, aki nem tudja, mikor kell abba hagyni – a jogar még nála van. Bármire is képes, de kinyírja őket -, vagy mégis?
Felemelte a varázstárgyat. Érezni kezdte, ahogy vonaglanak rajta, az odafaragott lények. Igen a valódi fekete mágia. Látta az értetlenkedést az ellenfelei arcán. Egymásba olvadnak, miközben a bot egy masszává változott, amely állandóan mozgott, míg végül szárnyakat növesztett, a hasából két karmos láb nőtt ki, majd végül a testéből egy nyak… aminek a végén nem volt fej.
- Mi a fene? – kérdezte Kohrn
- Mint egy hatalmas… - mondta a lovag.
-… kopasztott csirke – folytatta a zsoldos.
- Nincs meg a csúcsdísz – tette, hozzá Merstal.
- Mert marha vagyok – esett térdre Kohrn. – Egy vén barom.
Merstal felemelte a botját és kékes lidércfény villant, amely egy csecsemőfej méretű körré alakult, amely rávetette magát
- Igen, meg gyengeelméjű is - hallotta Merstal hangját, ahogy elmerült a tér-idő szövedékébe.
- … és így tűnt el a kastélyom, a szolgáim és minden kincsem. Itt találtam magam, nincstelen öregemberként – mondta lehangoltan a két fehérruhás tagbaszakadt férfinak, akik őrizték. – Pedig a legnagyobb fekete mágus voltam.
- Na, jó van Tudjuki – szólalt meg a bal oldali férfi. – Menjen a többi dilinyóshoz, kész a karácsonyi vacsora.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése