- Nem kell semmi rosszra gondolnod, csupán engedd meg, hogy ha eljön az idő, az első sorból nézhessem majd a műsort.
- Úgy tűnik te sem nagyon kedveled őt.
- Legalább egy gonddal kevesebb lesz a vállamon és amúgy is, már rég volt alkalmam ilyen remek műsorhoz.
Eddig nem sikerült meglepnie, de most aztán igen. Azt hittem, hogy valami nagy és lehetetlen dologgal áll elő, erre meg kiderül, hogy csak egy kis apróság. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy élvezni fogja, velem ellentétben. Még nem gondoltam bele, hogy mire is vállalkozom. Eltökéltem magam, hogy egyesül végzek vele, de ez túl hatalmas feladat, legalábbis nekem, egy embernek. Viszont nem akarok senkit sem belerángatni ebbe az egészbe.
- Őt azért vidd magaddal. – nézett Carmen az ajtó felé.
Christianra célzott. Én is tudtam jól, hogy nélküle nehezen boldogulok majd a vámpírok között. Végül is már nekem mindegy, vele, vagy nélküle, de meg fogom tenni.
- Remélem elégedett leszel a műsorral. – mosolyogtam vissza rá az ajtóból.
Christian már szinte tűkön ült. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett odabenn. Már a legrosszabbra gondolhatott. Szinte látni lehetett, ahogy egy mázsás kő hullott le a szívéről, amikor megjelentem.
- Nyugi, minden rendben van.
Szavaim ellenére mégis rosszallóan tekintett Carmenra. Látta az arcomon a sebeket és tudta, hogy ő tette. Féltve karolt át. Éreztem a dühét, amit a nő iránt érzett. Carmen csak bájosan mosolygott, mintegy magát fedezve.
- Biztos nincs semmi baj? Úgy láttam, hogy elég rendesen felbosszantottad.
- Túl sokat aggódsz. Most inkább menjünk.
Egész úton nem szóltam semmit, csak csendben mentem mellette. Töprengtem. Azon, hogy mégis hogyan is kezdjek hozzá. Szorosan Christian oldalához simultam. Most kezdtem igazán érezni, hogy mennyire elfáradtam. Odahaza Ben még mindig ránk várt. Kíváncsi volt és izgatott. Az a helyzet, hogy szívesen meséltem volna, de ő inkább hagyta, hogy pihenni menjek. Talán Majd Christian mond neki egy-két szót, legalábbis remélem. Bevonszoltam magam a szobába. Nem törődtem semmivel, úgy ahogy voltam le is feküdtem. Hallottam, ahogy odakinn a srácok beszélgetni kezdenek. Azt hiszem nem lesz semmi gond velük. mosolyogtam magamban és próbáltam elképzelni őket, ahogy beszélgetnek. Néhány perc elteltével a hangjuk egyre halkabb lett és elaludtam. Valamelyest biztonságban éreztem magam, tudván, hogy Benjamin és Christian odakinn vannak. Nyugodtan aludtam egészen az éjszaka közepéig. Kezd felborulni az életem, egyre gyakrabban alszom át a nappalokat és mozgolódom inkább éjjel. Mondjuk ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, azok után, hogy egy vámpírhoz kötöm az életem. Ahogy kinyitottam a szemem Christiant láttam magam előtt. Valamikor bejöhetett és lefeküdt mellém. Még most is aludt. Eléggé felbolygathattam az életét, de úgy tűnik nem bánja, hogy miattam kell átvirrasztania a nappalokat. Igyekeztem minél kisebb zajt csapva kimenni, bár úgy is tudtam, hogy észrevette. Főztem egy jó erős kávét és kiültem a nappaliba. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan férkőzhetnék a közelébe. Ha nem jutok elég közel hozzá, akkor a legjobb terv sem ér semmit. Igyekeztem nem felidegesíteni magam a dolgon, valahogy úgyis ki fog majd alakulni. Más nem egyszerűen… Nem is tudom. Máshogy el sem tudtam képzelni, hogy hogyan induljak neki. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, órák teltek el.
- Min töröd ennyire a fejed? – hallottam Christian hangját a hátam mögött.
- Valahogy a közelébe kell jutnom, csak tudnám, hogy hogyan.
- Ami azt illeti, erre lenne egy ötletem.
Valahogy a hangja most olyan más volt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt benne más, de olyan volt, mintha takargatna valamit.
- Ennyire csak nem lehet szörnyű.
- Attól függ, hogy kinek.
- Volnál szíves megosztani velem, hogy mire gondolsz?
- Álarcosbál.
- Bocs, de nem értem, hogy mire gondolsz.
- A közeljövőben egy álarcosbált készülnek rendezni. Ott lesznek a legnagyobbak, és lemerném fogadni, hogy ő is. Ha igazán akarod, akkor bejuttathatlak.
- Mindennél jobban szeretném. Valósággal már vágytam rá, hogy szemtől szembe álljak vele. Látni akarom, ahogy az utolsó csepp vér is elhagyja az ereit.
- Jobb, ha felkészülsz rá, hogy ott kizárólag csak vámpírokat fogsz találni.
Ez már annyira nem volt jó hír, de a cél érdekében bármit.
- Így is akarod?
Néhány percnyi tétova gondolkodás után határozottan rábólintottam. Fogalmam sem volt még a dolgok mikéntjéről, semmi részletet sem ismertem, mégis belevágtam, mert bele akartam vágni. Annyi kérdésem volt, de nem tudtam, hogy hol kezdjem.
- Mégis mikor kezdődik ez az egész?
- Egyelőre még nem tudom, de hidd el, amint hallok valamit, megosztom veled. Addig sem ártana, ha elkezdenél keresni valami ruhát.
Valóban igaza volt, mint már sokadjára. Ha így állítok be, tuti, hogy kiszúrják, hogy nem vagyok közülük való, arról nem is beszélve, hogy Lucas felismer. Biztos vagyok benne, hogy ismeri az arcomat. Hátrányban vagyok vele szemben, semmit sem tudok róla azon kívül, hogy ki akar nyírni. Jobb, ha meghúzom magam a bálig, és nem keverek több bajt. Nem fűlik a fogam hozzá, hogy itt is megtaláljanak. Épp elég, ha tudják, hogy hol dolgozom, vagyis dolgoztam.
- Nem kell aggódnod, tudod, hogy mindig vigyázok rád.
- Én nem aggódom.
- Pedig úgy tűnik.
Odahúzott egy széket az enyém mellé és leült hozzám. A közelsége megnyugtatott, mellette semmit sem éreztem lehetetlennek és még ez az ötlet is egészen valószerűnek tűnt. Megszorította a kezemet. Nyilván érezhetett még bennem némi bizonytalanságot, vagy valami hasonlót. Igyekezett bátorságot önteni belém. Igen, bátorságot. Elszánt voltam, de egyáltalán nem bátor. Tartottam valamitől. Talán attól, hogy az lesz életem utolsó napja? Meglehet.
- Hogyan akarsz engem bejuttatni oda? – bukott ki belőlem a kérdés.
Csak arra tudtam gondolni, hogy akármelyik vámpír, még a leghülyébb is könnyedén észrevesz egy embert.
- Elég nagy lesz a tömeg, de ha a közelemben maradsz, én mindent elkövetek, hogy észrevétlen maradj.
- Ne haragudj, de ez most nem nyugtatott meg valami nagyon.
- Hajlandó lennél ezegyszer megbízni bennem? – szögezte rám a jeges tekintetét.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy így fog hangzani. Benned mindig is megbíztam.
Akaratlanul is egy mosoly ült ki az arcára. Tudtam jól, hogy mire gondol: a múltra. Elengedtem a kezét és felálltam.
- Most meg mi van?
- Semmi, semmi…
Éreztem, hogy a legszívesebben utánam rohant volna és megragadta volna a karomat. Nem tetszik neki, ha ilyen vagyok, de azt hiszem ezegyszer megérdemelte. Miért kell az eszembe juttatnia azt, amire a legkevésbé sem szeretnék gondolni? Igazán nem értem. Na, mindegy, nem évődök tovább ezen, jobb, ha a jövőre gondolok. Először is valami ruhát kéne szereznem. Bementem a szobámba és hosszasan álltam a nyitott szekrény előtt. Egyre csak méregettem azt, ami benne volt. Jó félórai kitartó bámulás, kotorászás, meg miegymás után fájdalmasan döbbentem rá, hogy semmi használhatóval nem rendelkezem. Sosem voltam jó az ilyenekben, ezt el kell ismerni, de tudok valakit, aki igen. Igaz, hogy elég későre járt már, de nem bírtam megállni, hogy át ne menjek Elsiehez. Való igaz, hogy nem akartam belekeverni ebbe az egészbe, de ennyitől még úgysem fog megtudni semmit és baja sem eshet. Felkaptam magamra valami értelmes cuccot és már indultam is. Christian büntetésből magára hagytam, hadd eméssze még egy darabig a bűntudat. Elég késő volt már, de azért röviddel a kopogtatásom után ajtót nyitott.
- Segítened kell! – csaptam egyből a közepébe, de talán túl kétségbeesettre sikeredett.
- Valami baj van?
- Azért nem mondanám.
- Gyere be, üljünk le.
Ami azt illeti, eddig még nem voltam túl sokat nála. Mindig ő jött át, ha beszélni akartunk egymással. Bementünk a szobájába, ahol igyekeztem a lehető legkényelmesebb helyet elfoglalni. Lehuppantam az ágya közepére. Már majdnem elfelejtettem, hogy itt is minden olyan sötét, mint ő maga, de mindez persze a legjobb értelemben.
- Miben lehetek a segítségedre? – ült le mellém.
- Bálba fogok menni… - jelentettem be.
Láttam Elsien, hogy nem akar hinni a fülének. A szemeit tágra meresztette és a szája is tátva maradt. Szó mi szó, elég nehéz elhinni, hogy valami komolynak és elegánsnak tűnő dolgot csinálok, vagy legalábbis bármi közöm lenne hozzá. Azzal a tipikus Ez-most-komoly? Fejjel nézett rám.
- Ez most nem tréfa, szükségem van rád.
Az arca pillanatok alatt elkomolyodott. Talán megérezhetett valamit abból, ami mindezek mögött lappang. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon, valahogy is köze legyen a dologhoz. Az az igazság, hogy még mindig félek. Attól tartok, hogy a dolgaim miatt másokat is bajba keverhetek, akaratomon kívül árthatok nekik. Ahogy most állok, ez egyre valószínűbbé kezd válni számomra. Ez az, amit nem tudok elviselni. Mindezektől elterelve a figyelmet a lehető legcukibb fejemet felöltve vigyorogtam ott vele szemben.
- Úgy érzem ez nem teljesen az, aminek látszik. – mondta óvatosan.
Ennyit a vigyorgásról. Csődöt mondtam. Mára már olyan jól ismer, hogy nem tudok semmit sem eltitkolni előle.
- Hidd el nekem, nem akarlak megbántani, ha tehetném, akkor mindent elmondanék,… de nem akarom, hogy bajod essen.
Mintha a félelem apró szikráit véltem volna felfedezni a szemében.
- rendben, akkor inkább nem is kérdezek semmit, csak mondd, hogy miben segíthetek.
- Gőzöm sincs, hogy miben menjek. Azt hiszem te jobban értesz az ilyesmihez.
- Hát, voltam már pár komolyabb helyen, de voltaképpen milyen bálról is lenne szó?
- Csak egy egyszerű álarcosbál.
- Így már egészen másképp fest. Oda valami jelmez kell.
Kezdett egyre jobban felvillanyozódni. Segíteni fog, az már biztos, de úgy tűnik, hogy kezdi egyre jobban beleélni magát. Csak nehogy túlzásba vigye.
- Annyira azért nem szeretnék kitűnni a tömegből. – jegyeztem meg.
- Akkor valami visszafogottabbat…
Elkezdett turkálni a cuccai között, egymás után dobálta a ruhákat mellém az ágyra. Kezdett úgy tűnni számomra, hogy lehetetlent kérek tőle. Perceken belül rá kellett döbbennem, hogy tévedtem. Ami a ruhát illeti, hát mit is mondjak… Magamtól sosem jutna eszembe, hogy így öltözzek fel. Kétkedő tekintettel néztem rá. Tudta jól, hogy nem tetszik az ötlete.
- Most miért ne? Szerintem nagyon csinosan néznél ki benne.
- Ezt ugyan fel nem veszem! – tiltakoztam.
- Rendben, akkor menj farmerban, meg szakadt pólóban! – emelte fel a hangját.
- Bocs, ideges vagyok. – mentegetőztem.
- Látszik is rajtad.
Még egyszer alaposan végigmértem a kiszemelt ruhadarabot. Egyszeriben elfogott a nevetés. Egyszerűen nem tudom magam elképzelni benne… Mondjuk az már biztos, hogy senki sem ismerne fel benne. Volt még bennem némi kétely, de pár percnyi kitartó öngyőzködés után ráadtam a fejem.
- Jó lesz, felveszem.
Azt hiszem Elsie még sosem volt ennyire boldog. Nem is tudom, hogy miért, de nagyon örült, annyi szent. Legalább kettőnk közül egyvalaki jól érzi magát
- Igazán felpróbálhatnád. – erősködött.
Nem tudtam mit mondani, inkább öltözködni kezdtem. Te jó ég, mibe is vágtam bele! Először nem is mertem belenézni a tükörbe, de végül meggyőztem magam. Ami igaz az igaz, elég rendesen meglepődtem.
- Nem is olyan szörnyű.
- Most viccelsz? Egyszerűen klassz!
Így végignézve magamon ezt azért nem lejelentettem volna ki ilyen bátran. Tény, hogy elég csinos volt, de a kivágás a hátán egy kicsit túlzás. A szoknya felvágása még talán elviselhető, de azt már ki nem állhatom, ha idegenek a meztelen hátamat bámulják. Hiába néztem Elsiere, ő egy szemernyit sem akart engedni az ötletéből.
- Muszáj ezt?
- Te kérted, hogy segítsek, vagy nem?:
- De.
- Különben is, nem mondtál semmit nekem, akkor meg mit vársz?
Igazat kellett neki adnom, újra. Kezdett egyre kíváncsibb lenni. Nem bír magával és a kíváncsiságával. Nem volt szívem leteremteni, legalábbis túlságosan.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat kíváncsiskodsz?
- Csak aggódom. Mindig bajba keveredsz.
- Ez nem igaz!
- Akkor inkább csak majdnem mindig…
Perceken belül mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki. Azt hiszem sokkal jobb, ha nem is foglalkozom semmivel, kicsit nemtörődöm leszek, várom a jövőt, és közben bízom a többiekben.
- Már minden tökéletes, csak…
- Mi lenne az?
- Még egy remekbeszabott álarc kéne, elvégre is álarcosbál lesz, vagy mi!
- Ha adsz egy pár napot, akkor olyat szerzek, amilyet még sosem láttál.
- Tudod, hogy megbízom benned, úgyhogy csak tessék!
Lehámoztam magamról a ruhát, majd visszavettem a farmert és a pólót. Már épp eléggé késő volt ahhoz, hogy távozzak. Biztos, ami biztos, ezt a holmit azért Elsienél hagytam. Nem tenne jót a lelkemnek, ha bárki is megtalálná nálam. Összekaptam magam, elbúcsúztam és nemes egyszerűséggel visszasétáltam a lakásomba. Christian már tűkön ülve várt. Az arca valósággal felderült, ahogy meglátott az ajtóban.
- Már nem haragszol? – nézett rám bűnbánóan.
- Soha nem is haragudtam. – mosolyogtam rá.
A kezét felém nyújtotta, mire és odamentem hozzá. Megragadott és lerántott az ölébe. A karjai szorosan átfontak, magához ölelt és megcsókol. Szeretem, amikor ezt csinálja, szinte mindig meg tud vele lepni. Egy kósza pillanatra sikerült mindenről megfeledkeznem, de sajnos csak eddig tartott. Nagyot sóhajtottam.
- Mi bánt?
- Jó lenne tudni, hogy voltaképpen mikor is kezdődik ez az egész…
- Szeretnéd, hogy utánajárjak?
- Örülnék neki.
Maradt még néhány percet, aztán végül úgy döntött, hogy indul. Igazán maradhatott volna még, nem bántam volna, de ha egyszer valamit elhatároz, akkor szinte azonnal indul. Még egyszer utoljára magamhoz öleltem, aztán útjára engedtem. Nem maradt más, csak az unalom és a várakozás. Jó néhány nap telt el így a bálig, szám szerint kilenc. Azt hittem, hogy belebolondulok. Nem szeretek várakozni, de hát mi mást tehetnék, amikor senki nem tud és nem is mond semmit. Végre azonban egyik nap Christian remek hírekkel tért haza. Igaz, hogy az utolsó pillanatban tudtuk meg, de eljött végre az idő. A bált valamivel tizenegy után kezdik. Még így is több mint egy fél napom van, hogy elkészüljek. A ruha már megvan, de még be kell szereznem egy-két dolgot. Nem állíthatok oda csak így egyszerűen, nem lőhetem csak simán fejbe, az nem segít semmit. Ezúttal más eszközökhöz kell folyamodnom. Egyáltalán nem akarom, hogy valamelyik csontomat is eltörje, elegem van a törésekből. Valahogy meg kell őt fosztanom az erejétől, hogy aztán végezhessek vele. Ekkor Christian egy elsőre képtelennek tűnő ötlettel állt elő: mérgezzem meg a fickót Először őrültségnek hittem, de aztán gondolkodni kezdtem. Ha Lucas valóban akkora nőcsábász, mint ahogyan mondják, akkor könnyűszerrel elterelhetem majd a figyelmét és egy szemernyi gyanú sem lesz benne. Rendben, akkor akár indulhatok is. Jó lenne délutánig megjárni, de még igazából azt sem tudom hova menjek. Ez az örökös tétovaság! A legbiztosabb vámpírméreg, amit ismerek, az az ezüst-nitrát. Elég ütős, azt hiszem. Törtem a fejem, hogy ugyan honnan is szerezhetnék, ezt sajna nem árulják a sarki ABC-ben. Jobb ötletem nem lévén úgy határoztam, hogy meglátogatom a közeli gimnáziumot. Minden valamirevaló kémia szertárban lennie kell legalább egyetlen üvegcsével. Nem kéne sok, csupán néhány csepp. Az az egy baj volt a dologgal, hogy péntek délelőtt van, tanítási nap, az épület dugig emberekkel. Még ha szépen kérem, biztos, hogy akkor sem adnának. Azért megpróbálni meg lehet, még ha kérni nem tudok, attól még szerezhetek. Sorra róttam az utcák kusza hálóját, míg végre elértem a hatalmas épülethez. Rég volt, mikor utoljára erre jártam. Fogtam magam és csak úgy besétáltam a nyitott kapun. Nem hinném, hogy bárki is meg akarna állítani. Éppen szünet volt. Ez remek alkalom, hogy elvegyüljek a tömegben és eljussak a szertár közelébe. Ide már nem engednek be, az biztos, viszont, ha most nyitnám ki az ajtót, az tutira gyanút keltene valakiben. Szerencsémre kisvártatva becsengettek. A tömeg egy emberként indult a termek felé. Jómagam inkább a hátsó lépcsőfordulóban húztam meg magam. A folyosó kiürült, már csak a zsivajt lehetett hallani a termek zárt ajtaja mögül, de az is elhalkult perceken belül, amint a tanárok sorra megjelentek. Még néhány perc és a szertárból halk csörömpölést hallottam. Nyilván most szedi össze az órához szükséges dolgokat. Csak azt az egy üveget ne vigye ki, könyörgöm! Amint bezárta a belső ajtót, hozzáláttam, hogy feltörjem a külsőn a zárat. Nem volt valami bonyolult szerkezet, pillanatok alatt végeztem vele. Odabenn a szemem gyorsan futotta át a polcokat. Jó néhány üveg hiányzott, de amit kerestem, az ott volt. Elővettem a táskámból egy apró üvegcsét, teletöltöttem és gondosan lezártam. Senki nem fogja megtudni, hogy itt jártam. Halkan csuktam be a hátam mögött az ajtót, és rohantam végig a folyosókon, ki a bejárat felé. Lelassítottam a lépteimet, nehogy a portás gyanút fogjon és mosolyogva elsétáltam mellette. Végre valami, ami igazán könnyen ment. Rám fér egy kis bíztatás, még sok minden áll előttem. Az üvegcsével a táskámban elégedett mosoly kíséretében mentem végig az utcán, egyenesen haza. A méreg már a kezemben van, már csak nekem kell elkészülni. Ahogy közeledett a pillanat, úgy lettem egyre idegesebb, nem mintha eddig valami nyugodt lettem volna. Christian még mindig meglepően higgadt volt.
- Hogy csinálod?
- Mégis mit? – nézett rám értetlenül.
- Egyáltalán nem is izgulsz.
Nem mondott semmit csak mosolygott. Azt hiszem ezúttal mégis csak tévedtem. Mindezek ellenére nagyon jól leplezi. Nem ártana, ha valami rám is ragadna ebből a képességéből.
- Neked sincs sok okod rá.
- Te most teljesen meghülyültél?!
- Nem hagyom, hogy bármi is történjen. Ha a helyzet bizonytalanná válik, akkor azonnal lelépünk.
Átölelt, próbált bátorságot önteni belém, de ennek ellenére legbelül mégis remegtem… A félelem és a kétség játszadozott a lelkem húrjain, de ha élni akarok, akkor cselekednem kell. Tennem kell valamit, nem menekülhetek egy életen át. Kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak, vagy legalábbis némi erőt gyűjtsek. Eljött az idő az öltözködéshez. Christiant magára hagytam és átmentem Elsiehez. A lány már valósággal tűkön ülve várt. Korábban már említettem neki, hogy ma valamikor átnézek hozzá. Valósággal repült a nyakamba, ahogy meglátott. Egész nap csak erre várt. Bevitt a szobába, ahol már minden készen várt minket. Segített nekem felvenni a ruhát. Most valahogy még kényelmetlenebbül éreztem benne magam, mint a múltkor. Nagyot nyeltem és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy levegyem.
- Igazán remekül áll neked, gyere nézd meg!
Kirángatott az előszobába egy hatalmas tükör elé. Bíráló tekintettel néztem végig magamon. Elég érdekesen festettem, meg kell hagyni. A ruha feketéje még egy fokkal sápadtabbá tett. Egyetlen baj volt vele, hogy mindenki láthatta benne a sebhelyeimet. Azt hiszem, jobb, ha nem is foglalkozom vele, abban a társaságban biztosan sokan küzdenek hasonló problémával. Valahogy nem tudtam így normálisan viselkedni, feszélyezve éreztem magam. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen puccosan kirittyentve járjak. Finoman fogalmazva nem az én stílusom. Elsie látta a kétséget az arcomon és elhatározta, hogy mindenképpen meggyőz az ellenkezőjéről. Kedvtelenül huppantam le egy székre.
- Biztos, hogy akarom én ezt? – néztem magam elé.
- Ne hülyéskedj! Már ha felöltöztél, akkor az a legkevesebb, hogy egy-két embernek meg is mutatod magad.
Embernek… Jó kis vicc. Ha tudná, hogy hová készülök, akkor biztosan nem beszélne így. Nekem viszont eszem ágában sincs akár egy szót is mondani. Pillanatokon belül a semmiből egy pár cipőt varázsolt elő. Pont a ruhához passzolt. Azt hittem, hogy ennyivel megúszom a dolgot, de koránt sem volt így. A létező összes sminkcuccát, meg hajba való ketyeréjét elém pakolta. Már meg sem szólaltam, csak hagytam, hogy hadd tegye, amit jónak lát. Azt hittem, hogy tovább tart ez az egész, mint egy örökkévalóság. Egyszer azonban, mint mindennek, ennek is vége lett. A tükörből mintha egy egészen más ember nézett volna rám, valaki, aki nem én vagyok. Az arc, a haj, minden teljesen más volt. Talán még anyám sem ismert volna rám… Most végre igazán úgy néztem ki, ahogyan egy nőnek kéne. Való igaz, ritkán hordom így feltűzve a hajam és nem is sűrűn sminkelek. Legvégül pedig megkaptam a bál legfontosabb kellékét, az álarcot. Remekbeszabott darab volt. Természetesen koromfekete, csipkével és csillogó strasszkövekkel borítva. Azt hiszem az egészből ez tetszett a legjobban. Az egyetlen dolog, ami mögé elbújhatok. Már rég besötétedett, mire végeztünk.
- Ugye majd mesélsz, ha visszajöttél? – reménykedett.
- Persze. – mosolyogtam rá kedvesen – Még egyszer köszönök mindent. – búcsúztam.
- Jó szórakozást!
Ezt a mondatot inkább el is hagyhatta volna. A gyilkosság nem tartozik nálam a szórakozás témakörébe. Mindenesetre igyekeztem jó képet vágni hozzá. Összeszedtem magam és betipegtem a lakásomba. Igazán nem kívántam, hogy ismét szembekerüljek önmagammal, így hát hanyagoltam a tükörrel való szemkontaktust, ahogy beléptem. Christian eléggé furcsán nézett rám.
- Ha nem tudnám, hogy te vagy az, meg sem ismernélek.
- Ezt most bóknak kéne vennem?
- A létező legjobb értelemben.
- Igazán kedves. Te sem nézel ki rosszul.
- Kösz.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése