1.fejezet
- A kurva életbe Christian!
A pasas ott ült a nappaliban, az én nappalimban, ráadásul a kedvenc fotelomban. Mindig is gyűlöltem őt, amióta csak először találkoztunk. Most valahogy még jobban utáltam. Mérgemben felé repítettem a kést. Rendre elkapta, ahogy vártam, alig egy centivel a szíve előtt.
- Még mindig jól célzol, de lassú vagy. – mondta hűvösen és kimérten.
Utáltam még ezt a hangot is, valahogy még a szőr is égnek meredt tőle a gerincemen. Minden egyes szó jeges fuvallatként hagyta el az ajkait. Legszívesebben kinyírtam volna, de tudtam, hogy nem vagyok képes rá, most nem.
- Mit akarsz itt?
- Azt hittem meghívsz vacsorára. – vigyorgott.
A hideg rázott ki az ilyen vigyoroktól. Ott lapult benne minden gonoszság és sötétség, rettentően ördögi, de ez illett hozzá.
- Sohasem jutna eszembe. Még csak az kéne! – tiltakoztam.
- Nyugi, nyugi. Tudom a szabályt, egy ujjal sem érek hozzád. Látom még mindig félsz tőlem.
Ezzel most a lényegre tapintott. Valósággal rettegtem tőle. Még mindig az első találkozásunk képei villogtak a fejemben, már ha találkozásnak lehet nevezni azt, hogy hidegvérrel meg akart ölni.
- Igazad van, még mindig félek. – mondtam őszintén – De nálam az előny, mivel látom az érzéseidet és tudok minden szándékodról.
- Rendben, nyertél. Nekem nincsenek ilyen képességeim.
- Gondolom, nem azért jöttél ide, hogy betakargass, miután lefeküdtem
- Valami fontosat akarok mondani, amit talán jobb, ha tőlem tudsz meg, kicsi Katie.
Utoljára az anyám hívott így gyerekkoromban, amikor valami rosszat csináltam. Egyáltalán nem szeretem, amikor Christian így hív, és ezt ő is jól tudja, direkt idegesít vele.
- Vigyázz, mert keresztet hordok!
- Fölösleges a fenyegetés, érzem, hogy ott lóg a nyakadban.
- Ne húzd tovább az időt, ki vele, hogy mit akarsz, aztán meg tűnj innen!
Felállt és az ajtó felé indult. Bár háttal állt nekem, még mindig magamon éreztem a tekintetét. Csak úgy perzselte minden porcikámat.
- Holnaptól kénytelen leszel velem dolgozni.
Szinte láttam az arcán azt az idegesítő vigyort.
- Micsoda?!
- Jobb, ha felkészülsz. – mondta és kilépett az ajtón.
Hiába mentem utána a folyosóra, ő már eltűnt. Teljesen értelmetlen lett volna követni. Úgy éreztem az lesz a legjobb, ha most inkább kialszom magam, a közeljövőben nem hiszem, hogy nyílik rá majd alkalmam. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót és a szobámba indultam. Belépve láttam, hogy az ágy alól egy hosszú szőrös farkinca lóg kifelé. Leültem a földre és benyúltam az ágy alá. Nem volt ott semmi különös, leszámítva a macskámat Cleot. Szegényke halálra volt rémülve. Az ölembe vettem és megcirógattam.
- Szép kis házőrző vagy mondhatom! - bámultam rá. – Őt beengeded, nekem pedig még csak nem is szóltál.
Szerintem érthetett valamit a leszidásból, mivel bocsánatkérően nyávogott egyet és a fejét a kezemhez dörgölte.
- Nincs semmi baj, tudom, hogy te sem szereted.
Kivettem Cleot az ölemből és feltettem az ágyra. Úgy érzem, ezek után megérdemlek még egy forró fürdőt. Ennyi kis kényeztetés még nekem is jár. Sorra dobáltam lefelé magamról a ruháimat, egy-két darab még szegény Cleo fejére is jutott. A fürdőbe menet a teljesség kedvéért azért magamhoz vettem a nappaliban hagyott kést. Mint már mondtam, fő az óvatosság. A kádba olyan forró vizet engedtem, amilyet még éppen el tudok viselni. Ez talán jó indítás lesz egy nyugodt éjszakához. Az ezüstös pengét a kád szélére tettem. A közelsége nagyon megnyugtatott, bár nem biztos, hogy képes lenne megmenteni az életem. Tükörbe nézve siralmas látvány fogadott. Szinte falfehér, szeplős, már-már gyermeki arc és hosszú kócos vörös haj. Szóval ez lennék én. Pont, mint valami kedves kis cukorkaárus kislány. Látni sem bírtam ezt a pofát, de mit tehet az ember, ha ilyennel veri a sors. Túl ártatlannak nézek ki. Talán éppen ez hoz rám mindig bajt. Könnyű prédának látszom. Na de elég az önsajnálatból. Elfordítottam a tekintetem a tükörtől és a fürdőmre koncentráltam. Lassan csúsztam bele a még mindig gőzölgő vízbe. Minden tagom ellazult, szinte pár perc alatt. Kezembe vettem a kést, hosszasan forgattam, nézegettem. Még mindig ez a darab a kedvencem, bár már elég régi és egy-két helyen a fénye is megkopott. Egy pillanatra összerezzentem, amikor meghallottam az ajtó nyikorgását, de örömmel nyugtáztam, hogy csak Cleo jött utánam. Felugrott a kád peremére, végigsétált rajta, majd leült a fal melletti sarokba. A víz forrósága lassan engedett keveset. Behunytam a szemem és a víz alá buktam. Számolni kezdtem a másodperceket, egy, kettő, három... A levegő rövid idő múlva fogyni kezdett. Nem törődtem vele, szerettem volna néhány pillanatig élvezni a légszomj kábulatát. Levegő után törtem át a víz elcsendesült felszínét. Drága Cleom ijedtében leugrott a kád széléről. Mohón szívtam befelé az éltető oxigént. Végre kezdtem egy kicsit érezni, hogy élek. A legszomorúbb pillanatnak végül is az bizonyult, mikor rájöttem, hogy a fürdő teljesen kihűlt és vacogok. Csalódottan másztam ki a vízből, megtörölköztem és száraz ruhát vettem. Mielőtt azért lefeküdtem volna a kést a párnám alá dugtam, és biztos, ami biztos meggyújtottam egy szentelt gyertyát. A fejemre húztam a takarót és próbáltam aludni. Még éreztem, amint Cleo odafekszik a lábamhoz, de azután már minden elcsendesült. Reggel a telefon keltett. Odabentről hívtak, úgy látszik megint elaludtam. Még szerencse, hogy a srácok ilyen rendesek. De most aztán kapkodhatom magam. Villámgyors öltözés, be a kocsiba és máris indulás. Mintegy őrült, úgy hajtottam át a városon. Szerencsére sikerült még éppen a főnök előtt beérnem, ráadásul egy darabban. Nem hiába mondják, hogy én vagyok az egyik legjobb nem hivatalos rendőrségi segéderő. Ennek ellenére még így is gyakran előfordul, hogy két lábon járó hazugságvizsgálónak néznek. Igaz, hogy megvannak hozzá a képességeim, de komolyabb dolgokat is meg tudok csinálni. Az irodába beérve a parancs már ott várt az asztalomon.
- Ez nem lehet igaz! A rohadék mégsem hazudott! – kiabáltam el magam dühömben, miután elolvastam a papírt.
Az egész kapitányság egy emberként fordult felém, de én nem foglalkoztam velük, a kapitány irodája felé indultam. Éppen akkor érkezett meg, és én úgy rontottam be hozzá, hogy minden dühömet rázúdítottam.
- Ezt nem gondolhatják komolyan! – lobogtattam meg előtte a papírt. – Küldjenek valaki mást, erre én nem vagyok hajlandó!
Már csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kapjak hisztériás dührohamot. Egyre ingerültebben és dühösebben kezdtem kiabálni, míg végül egy hatalmas pofont nem kaptam.
- Elég legyen ebből! – kiáltott rám a főnök. – Nem vagy már hisztis kislány, itt az ideje, hogy felnőj, ha továbbra is itt akarsz dolgozni.
Azt hiszem ezt most már akár nyílt fenyegetésnek is vehetem. Jobban teszem, ha visszafogom magam, mert már az állásommal játszom.
- Muszáj lesz megtenned, te vagy a legalkalmasabb rá. Nem tudnak átverni, és szót is értesz velük. Erre senki nem képes itt rajtad kívül.
- Hisz voltaképpen még azt sem tudom, hogy mit kéne csinálnom.
- Christian majd mindenről tájékoztat.
Ez volt a mai nap legjobb híre. Már megint Christian. Úgy érzem, hogy ez a pasas akaratomon kívül is egyre jobban belemászik az életembe. Mindig is íróztam, még a gondolatától is.
- Vésd az eszedbe, hogy minden információ szigorúan bizalmas és akár életek is múlhatnak rajta, mindkét oldalon.
Mindkét oldalon? Ez most gondolkodtatóba ejtett egy pillanatra. Mi a fene lehet az, amin egy vámpír élete múlhat. Mert, hogy egy emberé min, arra nagyon sok variáció van. Mégis, mi lehet az, ami összeköti a vámpírok és az emberek életét és halálát?
- Most pedig eredj és keresd meg Christiant! – hangzott a végső utasítás.
Egykedvűen és bosszúsan mentem ki az épületből, egyenesen a parkolóban álló autóm felé. Igazából fogalmam sem volt, hogy hol találom meg azt az alakot, de azért volt néhány elképzelésem a hollétét illetően. Beültem a kocsimba, és már éppen indultam volna, amikor kinyílt a másik ajtó. Micsoda véletlen, pont Christian szállt be mellém.
- Még véletlenül se mondd azt, hogy épp csak erre jártál!
- Eszembe sem jutott volna. Hozzád jöttem.
- Oké, ki vele, mit kell csinálnom?
- Most szépen hazamész és összepakolsz jó pár napra való meleg cuccot!
- Tessék?!
- Jól hallottad kicsi Katie. Irány Szibéria, a Tunguz-ügy.
Még az állam is leesett a csodálkozástól. Bármire gondoltam volna, annyira sok minden megfordult a fejemben, minden, csak éppen ez nem.
- Ezt nem mondhatod komolyan. Biztosan csak tréfálsz. Nem akarom elhinni.
- Ha hazudnék, azt már réges-rég kiszagoltad volna nem?
Volt valami abban, amit mondott, már ezelőtt is mindig kiszúrtam, még a legapróbb próbálkozását is. Mindezek ellenére mégis kételkedve néztem rá.
- Cserkész becsszóra, hogy ez az igazság.
- Sosem voltál cserkész.
- Számít is az valamit?
- Semmit az égvilágon. Te is jössz? – kérdeztem.
- Ki nem hagynám.
- Mármint a lakásomra.
- Szóval ez egy meghívás? Veled bárhová galambom.
- Bekaphatod.
Elfordítottam a kulcsot, a motor felbőgött és már indultunk is. A tempó valamivel nyugodtabb volt, mint amikor jöttem, de még így is feszélyezve éreztem magam Christian jelenléte miatt. Az a megátalkodott tényleg elkísért, egészen a lakásomig. Úgy látszik a fotelom neki is a kedvence lett, onnan nézte végig, ahogyan fel-alá rohangálva összeszedem a legfontosabb holmikat. Még most sem tudom elhinni, fel sem érem ésszel. Egyenesen a Tunguz-ügy közepébe csöppentem. Pont én, a rendőrség egyik „alkalmazottja”. Ezt nevezem, nem semmi kapcsolataim vannak, ha még ide is engem szemeltek ki. Most talán végre megtudhatom, hogy mit rejtegetnek ők annyira odaát Szibériában. Már nyílt titoknak számít, hogy rejtegetnek ott valami, de hogy mit, azt a vámpírokon kívül senki sem tudja. Talán pont most jött el az idő, hogy elmondják a világnak? Ki tudja. A gondolataim egyre jobban lelassították a mozdulataimat. Az a szemétláda persze alig várta az alkalmat, hogy ismét beszólhasson valamit.
- Nem sietnél egy kicsit? Nem tízóraizni ugrottunk haza.
Legszívesebben iszonyatosan képen vágtam volna, bár az mit sem változtatott volna a helyzeten. Maximum most biztosan fájna a csuklóm, mert jól megszorongatta volna. Éppen ezért nem is próbálkoztam. Amilyen gyorsan csak tudtam bedobáltam a cuccaimat egy nagyobb táskába. Már majdnem elindultunk, amikor Cleo a lábam elé szaladt. Te jó ég, róla majdnem megfeledkeztem. Felvettem a padlóról. Idegesen fújtatott hívatlan vendégem felé. Válaszul Christian idegtépően rámorgott. Végül a macska a nyakamban kötött ki.
- Most boldog vagy? Igazán kellett ezt?
Az az idióta nem szólt semmit, csak vigyorgott megint. Nem érdekelt, hogy mit fog szólni, de kezemben a cicával kirohantam a lakásból. Valakire csak rá kell bíznom őt, magammal nem vihetem, egyedül sem hagyhatom. Átszaladtam vele a szomszédba. Egy mondva csinált indokkal sikerült őt otthagynom. Sietve rontottam be a lakásba. Még Christiant is sikerült megijesztenem.
- Az a kurva macska! Már régen túladhattál volna rajta.
- Elhallgass! – üvöltöttem rá és a kés már a torkán is volt. – Ilyet ne mondj soha többé! Elnézem a legtöbb hülyeségedet, de a macskám azt nem bánthatod.
- Okés, és most lennél olyan drága, hogy elveszed innen ezt a kést? – mondta, miközben nagyot nyelt.
Szúrós tekintet kíséretében ugyan, de leengedtem a kést. Igyekeztem lehiggadni, de ez az alak egyre jobban felidegesít. Csak tudnám, miért csinálja? Az agya általában olyan zavaros, mint egy sáros pocsolya, csak a felszínét tudom olvasni, de az nem mond túl sokat.
- Indulhatunk? – kérdezte úgy, mintha misem történt volna.
- Azt hiszem igen, de mégis hova?
- Először a reptérre. Mit gondoltál, mégis hogy jutunk el Szibériába?
- Akkor hajrá!
Felkaptam a táskát és indultam is kifelé. Christian megelőzött és lement előre a kocsihoz. Gondosan bezártam az ajtót és utána mentem. A cuccomat bevágtam a csomagtartóba, a volán mögé ültem és már indultunk is.
- Ha megkérhetnélek, nem sietnél egy kicsit? Már várnak ránk.
- Kicsodák?
- Csak nem jobban örülnél annak, ha kettesben mennénk?
- Ne feszítsd túl a húrt!
- Jól van, na. Szóval jönnek még egy páran, emberek, vámpírok. Tudósok meg másfélék.
Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor jómagamat a másfélék kategóriába sorolhatom. Nem igazán értem miről van itt szó, de a végére majd csak kisül belőle valami. Ráléptem a gázra és ismét őrült tempóban vágtunk át a városon, ezúttal a reptér felé. Fura, de egy teremtett lélek sem volt ott, mármint ami az utasokat illeti. Egyetlen gép állt a kifutópályán, előtte négy alak. Már messziről bűzlött, hogy kettő közülük vámpír.
- Nem mondtad, hogy magángéppel megyünk.
- Lám, lám, milyen feledékeny vagyok ma. – adta az ártatlant.
Ahogy közelebb értünk egyre világosabbá vált, hogy a másik két ürge a tudósok közé sorolandó. Legalábbis a rosszul szabott zakó, a szemüveg és a semmit mondó, de annál fontoskodóbbnak látszó arc ezt árulta el nekem. Úgy figyeltek engem, mintha valami vásári látványosság lennék, vagy hasonló. Még szerencse, hogy hoztam magammal néhány kést, már csak vámpír barátaink miatt is. A tudat, hogy nálam vannak megnyugvással töltött el. Ki nem állhatom, amikor úgy méregetnek, legyen az illető ember, vagy vámpír. Mikor megérkeztünk Christian alig látható bólintással üdvözölte ˝kollégáit˝.
- Szeretném bemutatni útitársainkat. – ragadta meg a szót. – Ők itt Charley és Vincent. – mutatott a két vérszívó felé.
Tőlem ugyan ne várjanak valami túláradóan nagy köszöntést. Nem kaptak többet egy-egy hűvös és megvető pillantásnál.
- A két úr pedig professzor Bronn és doktor Nepper.
Jól gondoltam, tényleg tudósok. Na, ők már talán megérdemeltek egy fejbiccentést.
- Uraim, bájos útitársnőjük pedig nem lesz más, mint a híres Katelyn Cross.
Azt hittem, hogy ott helyben egy teljes tár ezüstöt a fickó fejébe tudnék küldeni. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a stukkerem a táskám alján lapult. Most már tényleg teljesen úgy éreztem magam, mint a táncoló medve a vásárban. A két ˝köpenyes˝ sugdolózni kezdett, az élőhalottak pedig idegesen pillantottak felém. Éreztem elméjükben a hatalmas meglepetés erejét. Hát mire nem képes egy ilyen ártatlan pofa, mint az enyém! Gúnyosan mosolyogtam rájuk. Az idillt a kapitány kiáltása törte meg, miszerint néhány percen belül indulhatunk.
- Megkérhetném a kisasszonyt, hogy adja át a magánál tartott késeket. A kereszt maradhat. – fordult felém a Charley nevezetű.
- Kisasszony a nénikéd! A késeimhez pedig nagyon is ragaszkodom.
- Hagyd Charley, mondtam, hogy nem fogja őket átadni. Nem lesz semmi baj, kezeskedem érte. – jegyezte meg Christian.
Fura volt ilyen szavakat hallani a szájából. Most kifejezetten komolynak tűnt. Kezdek ilyenkor egy hajszálnyival jobban félni tőle, ettől még az is jobb, ha idiótásodik és idegesít. Végre beszálltunk a gépbe. Ezt nevezem, tényleg csak hatan vagyunk, plusz a legénység. Véresen komoly lehet a dolog, ha mindegyikőnk mellé bébiszittert rendeltek, ráadásul mellém a hajdani majdnem-gyilkosomat. Ez aztán az óvatosság. Vagy csak tőlem félnének ennyire? Igyekeztem magam részéről minél távolabb helyet foglalni a tudósok káros behatásától és a vámpírok vérszomjától. Balszerencsémre véletlenül, vagy talán több mint valószínű, hogy előre megfontoltan, kísérőm is ugyanígy gondolkozott. Képtelen vagyok megszabadulni tőle, bárhogy igyekszem is. Most kivételesen nem szóltam semmit. Egész úton éberen figyeltem, hátha sikerül elcsípnem néhány apró információmorzsát. Az okosoktól nem hallottam semmit. Szerintem ők sem tudhatnak semmit, egész úton csak találgattak. A három másvilági nem volt hajlandó mondani nekik egyetlen szót sem. Szerencsére sikerült kibírnom minden balhé nélkül azt a cirka hat órát, amíg átszeltük az óceánt. Visszafogtam minden egyes kirohanásomat, amit Christian hívott elő belőlem. Csendben lapultam és átkoztam magamban a pillanatot, mikor belementem ebbe az egészbe. Kész idegbaj! Mostantól már biztos, hogy nem fogom tudni levakarni magamról a pasast és nyüzsögni fognak körülöttem a vámpírok. Mindenesetre most valamelyest kárpótolt a szemem elé táruló látvány. Ahogy oldalt pillantottam a gép ablakából már láttam a másik kontinenst. Az Óhaza. Tehát így néz ki a maga teljes valójában. Gyermekkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer eljövök ide, de valami mindig visszatartott. Úgy látszik néhány vérszívóra volt szükségem, hogy végre eljussak ide. A repülő lassan suhant végig a városok fölött. Fogalmam sem volt, hol fogunk leszállni. Még az ikerkontinens innenső, népesebb oldalán voltunk, mikor ereszkedni kezdtünk. Valami nagyobb birtokon landolhattunk. Hatalmas ház, földek, állatok, ültetvény és az egész takaros fehér kerítéssel körbekerítve. A gép döcögve állt meg a keményre döngölt földön.
- Mi ez a hely? – fordultam Christianhoz.
- Csak egy megálló útközben. – felelte titokzatosan.
- Na, ide figyelj! Ha azt akarjátok, hogy továbbra is veletek menjek, akkor hagyd a ködösítést és elő a tényekkel.
- Ahogy akarod. Ez a környék egyik legnagyobb vámpírurának birtoka.
- Hát ez remek!
- Ne félj, nem maradunk sokáig. Ez csak egy amolyan gyűjtőhely. Nem csak Newland-ből, hanem az Újvilág más városaiból is jönnek útitársaink, csakúgy, mint a jó öreg Óhaza több részéből. Mi leszünk az utolsó csapat.
- Ez mit jelent?
- Már eddig is jó pár csapat indult el Tunguz felé. Ez lesz az utolsó, úgy cirka húsz fő. Nélkülünk, vagyis inkább nélküled nem kezdenek semmihez.
- Ugyan miért lettem és egyszeriben ilyen fontos?
- Félnek.
- Mitől?- Az átveréstől és a támadásoktól. Tudják, hogy te képes vagy belelátni az elménkbe, felfeded a hazugságokat, és ha kell még a vámpírokat is megállítod.
- Ezt most bóknak veszem, ha nem gond.
- Csak nyugodtan.
Christian a ház felé vezetett bennünket. Hátrapillantva láttam, amint a csomagjainkat egy teherautóra pakolják. Egyre idegesebb lettem, ahogy a házhoz közeledtünk. Odabentről kihallatszott a társaság morajlása. Olyan volt ez az egész, mint valamiféle furcsán torz party. Vámpírok és emberek iszogattak egymással teljes békességben. Kinél vér, kinél vörösbor a poharakban. Pincérek rohangáltak körös-körül. Az egész olybá tűnt, mint egy gazdag ürge unalomból és kötelességből megtartott hétvégi party-ja. Csakhogy itt a gazdag ürge helyett egy vámpírúr állt a lépcsősor tetején. Mintha mindenki megőrült volna itt. Ahogy beléptünk, minden tekintet ránk szegeződött. Már jó ideje várhattak ránk, ez látszott is az arcokon.
- Nos, hölgyeim és uraim, most, hogy végre mindannyian összegyűltek, akár indulhatnak is a következő állomásra. – mondta a vámpírúr fensőbbségesen.
Kérdő tekintettel néztem önjelölt kísérőmre.
- A 16A jelű vasútállomásra.
16 A. Ez annyit jelent, hogy az Interkontinentális Összekötő Vasúttal megyünk tovább. Már rengeteget hallottam, illetve olvastam róla. Az Óhaza egyik legnagyobb csodája. Behálózza szinte az egész ikerkontinenst. Négy nagy ága van: az A kelet-nyugat irányban, a B északnyugat-délkelet, a C észak-dél, a D pedig délnyugat-északkelet irányban szeli át a hatalmas vidéket. Mindegyik vonalról több apró vágány ágazik le. Ilyen például a B/1 és a D/1, ezek a legnagyobbak. Az állomásokat számozással jelölik a vonal neve előtt. Ez tehát a hatalmas I.Ö.V. Elsőre bonyolultnak hangzik, de engem teljesen lenyűgöz ez a fajta megoldás. Áttekinthetőbb már nem is lehetne, legalábbis számomra. Ezek szerint az A vonal 16. állomására megyünk. A ház előtt autók álltak meg. Szám szerint öt darab éjfekete limuzin. Elismerésem, stílusuk az már van. Öt limuzin, autónként négy személy, két ember és két vámpír. Nem túl bizalomgerjesztő, az már biztos. A Charley nevezetűvel és a magát Dr. James Bronnak hívó egyénekkel kerültem egy kocsiba. Persze Christian is ott volt, de talán őt már említenem sem kell. Éreztem a Charley agyában feltörő félelmet, amint az autóba beszállva meglátott engem. Talán tőlem fél ennyire, vagy a csízmám szárába dugott késtől, esetleg attól, hogy olvasom a gondolatait? Elég fiatal és tapasztalatlan volt, de ahhoz éppen elég, hogy egy Bronn-féle tudóst szemmel tartson. Alig lehettünk néhány kilométerre az állomástól, ugyanis mintegy negyedórányit autóztunk. Az egész út töményen feszülő csendben telt. Charley félt, Bronn tudatlan volt, én már-már reményvesztett, Christian meg... Hát azt a jó ég tudja.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése