Nem vámpírnak való. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor kiszállt az autóból, egy pasas ráköszönt. A fickó ember volt… Úgy tűnt számomra, hogy nem is tudja, hogy kicsoda ez az alak igazából. Hagyjuk ezt az egészet, nem akarok belefolyni az életébe.
- Kösz a fuvart. – hajolt be az ablakon.
- nincs mit. – rándítottam meg a vállam.
Te jó ég! Tényleg ide megy be. Egy teljesen átlagos lépcsőházba. Semmi nyoma a sötétségnek, a gonoszságnak. Jó kis rejtekhelye van, az már egyszer biztos. Én magam sem gondoltam volna, hogy errefelé kell őt keresni. Ki kell vernem már a fejemből! Túl sokat voltam vele az utóbbi időkben, de most végre vége mindennek. Hétfőn leadom a jelentést és minden újra a régi lesz. Néhány utca és lámpa után már a ház előtt álltam meg. Kivettem a csomagomat és felmásztam a harmadikra. Kivételesen elsőre sikerült megtalálni a kulcsot, ugyanis a zsebembe tettem. Odabenn minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Talán egy kicsit koszosabb. Ledobtam a cuccom és indultam a szomszédba Cleoért. Bekopogtam és Elsie nyitott ajtót. Érdekes jelenség volt, az már egyszer biztos. Alapjában véve aranyos lány, csak a stílusa nem tükrözi ezt. Finoman szólva vonzódik a sötét dolgokhoz. Angyali arcához éjfekete stílus társult. Mindezek ellenére kedveltem. Mondjuk az is hozzájárult ehhez, hogy valósággal istenített. Ha lehet mondani, ő volt az elsőszámú rajongóm. Cleo a sötétszürke bundájával valósággal virított az ölében. Nem tudom honnan szedi a cuccait, de ennyire fekete holmikat még sehol sem láttam. Arcán hatalmas mosollyal fogadott. Ha Cleo nem lett volna a kezében, akkor talán még a nyakamba is ugrik. Mindig fel volt dobva, ha láthatott. Cleo azonnal az ölembe ugrott. Hiányoztam neki.
- Nem volt semmi gond vele? – kérdeztem Elsiet.
- Á, dehogy! Öröm volt vigyázni rá.
- Még egyszer, köszi.
- Szívesen, máskor is.
Láttam, hogy még szívesen csevegett volna velem, de az a helyzet, hogy nekem nem nagyon volt kedvem hozzá. Jobb szerettem volna már egyedül maradni. Neki is feltűnt egyből, úgyhogy nem is ragozta tovább. Végre valahára igazán hazaértem. Cleot egyből elengedtem, hadd kószáljon a lakásban. Idegesen szaglászott végig engem és a táskámat. Elmúlt a kezdeti lelkesedése irántam, megérezte a vámpírszagot. Egyáltalán nem szerette. Meg tudom őt érteni. Az összes cuccom egyből bedobtam a mosógépbe, magamnak pedig fürdővizet engedtem. Le akartam mosni mindent, ami az elmúlt héthez kötött. Ez most jobban esett, mint bármikor. A kezemről még indulás előtt levettem a kötést, a seb már szépen gyógyult. Igyekeztem vigyázni rá, de valahogy nem álltam a kötéseket. Anno jutott belőlük éppen elég. A víz kellemesen meleg volt, nagyon jól esett, már igazán rám fért. A hajmosás okozott még némi problémát, már csak a kezem miatt. Kicsit sokáig tartott, de végül is sikerült és ez volt a legfontosabb. Tiszta ruhát vettem és leültem a nappaliban utoljára átnézni a papírokat. Az az igazság, hogy jobb dolgot nem tudtam momentán kitalálni és nem akarok beégni azzal, hogy valamit véletlenül összekavarok. Nem tartom magam maximalistának, de ezt az ügyet alaposan el akartam intézni, nehogy később előkerüljön. Már jó ideje dolgoztam, Cleo velem szemben ült az asztalon. Váratlanul felpattant és az ajtó felé fújtatott. Valaki egy papírfecnit csúsztatott be az ajtó alatt. Hát ez érdekes. Fölvetten a cetlit. Elsie kézírása volt rajta. Biztosan azért dobta be, mert azt hitte, hogy pihenek. Míg visszamentem az asztalhoz, elolvastam a kusza kézírást. Amolyan meghívóféle volt. Egyből gondoltam, hogy az ő ötlete lehet. Egy örülünk, hogy itthon vagy Katelyn - parti, a magunk módján. Vagyis: este várnak a szokott helyen. Mosolyogtam magamban. Annyira aranyosak. Régen gyűltünk már így össze, talán úgy három hete. Őszintén? Hiányzott a társaságuk. Most már kezdhetek azon gondolkodni, hogy mit vegyek fel. Pár perc töprengés után sikerült néhány ruhát kiválogatnom, de mégsem tudtam dönteni. Sorban terítettem végig őket az ágyon. Nem volt elsődleges kritérium, hogy csinos legyek, de azért nem árt. Bár ahová megyünk, ott szinte mindegy. A belvárosi Barkley’s nevű kiskocsmába inkább az igényesebb közönség járt. Nem magamat akartam fényezni, de ide nem engedtek be akárkit. Szóval nem volt rossz kis hely, szerettem oda járni, csak ne lenne olyan messze. Éreztem, hogy sokára fogok elkészülni. A ruhaválasztást egyszerűen sikerült megoldanom: Cleora bírtam az ügyet. Eddig mindig jól választott, azt hiszem ezúttal is. Magamra húztam a kedvenc fekete farmerom, meg egy egyszerű, szürke felsőt. Most aztán voltam bajban! Sikerült egy remek kollekciót összehoznom. Igazán remekül festettem benne, csak éppen egy átkozott kést sem tudtam elrejteni, nemhogy bármi mást. Fegyver nélkül pedig nem vagyok hajlandó kitenni a lábam a házból. Ehhez az egyhez ragaszkodom. A felsővel volt a baj, túl passzos. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem akartam Cleot megbántani azzal, hogy egy másikat keresek. Így hát ismét gondolkodóra fogtam a dolgot. A francba ezzel a nyavalyás késmániámmal! Minden sokkal könnyebb lenne, ha nem akarnék minden áron magammal vinni egyet. De muszáj, nem tudnék nélküle elindulni. Nem maradt más, minthogy csízmát húzzak, és a szárába tegyem. Így szeretem a legjobban. Kicsit összképromboló, de a célra pont megfelel. Elég rendesen elszaladt az idő, már rég el kellett volna indulnom. Gyorsan összekötöttem a hajam, felkaptam a dzsekim és rohantam is kifelé. Leintettem egy taxit, bemondtam a címet. Nem mehettem a saját kocsimmal, arra is gondolnom kellett, hogy hogyan fogok hazajönni néhány sör után. Úgy nem lehet vezetni, legalábbis nekem nem megy valami fényesen. Szombat este lévén elég nagy volt a forgalom. Mindenki éppen most akar eljutni valahova, amikor én is úton vagyok. Az út tovább tartott, mint gondoltam, de végül egyben megérkeztem. Mindenki csak rám várt. Ez most teljesen úgy hangzik, mintha egy kisebb tömeg lett volna ott, pedig egyáltalán nem. Össz-visz négyen voltunk. Nem egy nagy társaság, de annál meghittebb, már ha lehet így fogalmazni. Igazán tapintatosak voltak, nem nagyon kérdezgettek az odaát történtekről, csak úgy spontán beszélgettünk. Pont erre volt szükségem, hogy kiürítsem az agyam. Ahogy telt az idő, úgy fogyott egyre több sör, meg más egyéb is. Észre sem vettük és az asztalunk már tele volt üres üvegekkel. Régen szórakoztam már ilyen jól. Tényleg nem történt semmi különös, de éppen ez volt a jó benne. Hihetetlen, de már éjfél is elmúlt, de még mindig nem fogytunk ki a témából. Szívesen maradtunk volna még, de kettőkor a tulaj finoman közölte velünk, hogy távozzunk, mert szeretne már bezárni. Kelletlenül másztunk ki az utcára. A többiek mondták, hogy akkor menjünk haza, de én nem akartam. Talán a túlzásba vitt sörözés miatt lehetett, de leálltam velük veszekedni a Barkley’s előtt. Nem voltam hajlandó hazamenni, ragaszkodtam a társaságukhoz. Jó negyed órás munkájukba került, mire rávettek, hogy beüljek egy taxiba. Biztosra veszem, hogy ők még kikötöttek valahol, de engem ár nem akartak magukkal vinni, na de nem azért, mert nem kedvelnek… Innentől kezdve már nem sok mindenre emlékszem. A házak egymás után suhantak el a kocsi ablaka előtt. Némán bámultam kifelé és a gondolatok fonala egyszer csak megszakadt. Azt hiszem nagyjából sikerült kialudnom magam, bár a fejem rettenetesen sajgott. Igen lassan sikerült magamhoz térnem, a szemem nem bírtam kinyitni. Éreztem, hogy valaki van mellettem az ágyban. Kezem egy jéghideg testet karolt át. A pulzusom szépen felpörgött, ahogy az meg van írva, ha a frász kerülgeti az embert. Ki sem mertem nyitni a szemem, nem akartam tudni a valóságról. Csak lassan nyitottam ki, egészen lassan. Márvány fehér bőr, szőke haj… Édes Istenem, egyenesen Christian képébe bámultam. Itt aludt mellettem az ágyban, a maga félmeztelen valójában. Mit keres ez itt? És ami még fontosabb, mit keresek én mellette? Mit művelt velem? Az a bizonyos pumpa most jobban felment bennem, mint valaha. Egész testtel felé fordultam és reflexesen kést szorítottam a torkához.
- Tűnj innen! – ordítottam a képébe.
Szép kis ébresztés, ezúttal igazán megérdemli.
- Ezt inkább én mondhatnám. – felelt higgadtan.
- Hogyan?
- Tedd el a kést kislány, nem vagy otthon.
Felültem az ágyban és körülnéztem. Az ereimben valósággal meghűlt a vér. Szóhoz sem tudtam jutni a döbbenettől, ez tényleg nem az én lakásom. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a pánik. Voltam már éppen elég szar helyzetben, de mind közül ez volt a legrémesebb. Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Való igaz, pár perc kimaradt, össze kellett szednem magam. Nem voltam valahogy maximálisan képes rá. mintha mindez csak egy rossz álom lenne. Talán tényleg az. Annyira valószerűtlen. Magamtól sose jönnék ide. Csak ültem és kómásan vakargattam a fejem.
- Ahogy elnézem, igazán rád férne egy jó erős kávé.
Szinte a gondolataimban olvasott. Nem vágytam egyébre, mint egy csésze forró, gőzölgő kávéra. Gondolkodni ráérek azután is.
- Jó lenne. – feleltem kurtán.
Pár perc múlva már a kezemen éreztem a csésze forróságát. Igyekezetem leküzdeni az idegességemet. Nem tudtam leplezni a nyugtalanságomat, bármennyire is próbáltam érzelemmentesre simítani az arcom. Előle nem titkolhattam semmit, most nem.
- Mégis mit keresek itt nálad? – kockáztattam meg ezt a szerencsétlen kérdést.
- Nem csodálom, hogy nem emlékszel semmire. Jó kis estéd lehetett.
Bambább fejet már nem is vághattam volna. Ezúttal tényleg nem értettem semmit, egyszerűen nem emlékeztem. A taxi ablaka előtt elsuhanó házak árnyai még ott voltak a fejemben, de ettől kezdve mintha elvágták volna.
- Te tényleg nem emlékszel. – jegyezte meg.
- Gratulálok, elég sokáig tartott, míg leesett.
- Egész hajnalban itt verted az ajtót. Igazán nem akartam, hogy felkeltsd az egész házat, kénytelen voltalak beengedni.
Hihetetlenül hangzott az egész.
- Jobbat is kitalálhattál volna!
- Ugyan már, eszembe sem jutna hazudni neked.
- Nem is hazudsz, csak az igazságot titkolod el.
- Állítsd le magad jó! Segíteni akartam, de ha már ez is baj, akkor nyugodtan elmehetsz.
- Rendben.
Irtóra dühös voltam. Meg sem vártam, hogy mit mond, a csészét lecsaptam a szekrényre és kiviharzottam a szobából. A dzsekim ott hevert a nappaliban az asztalon. Még ez is! Újabb másodpercek, amiket ezen a helyen kell töltenem. Egyszerűen rémes. Szerettem volna mihamarabb itt hagyni ezt az átkozott helyet, de a szemem megakadt egy nyitott ajtón. Nem álltam meg, hogy be ne menjek. A szobában mindenütt festmények, a falon és a földön a bútornak támasztva. Elsőre azt hittem, hogy káprázik a szemem. Még sosem láttam ennyi szép dolgot egy helyen, még a múzeumokban sem, bár nem tartom magam nagy művészetrajongónak. Ámulva néztem végig a képeket. Mit kereshetnek itt nála? Szinte azonnal választ kaptam: a szoba végében egy állvány volt, rajta egy kép letakarva, mellette néhány ecset. Váratlanul Christian jelent meg mögöttem az ajtóban.
- Na, mi az, nem mentél még el?
- Máris megyek, csak kérdeznék még valamit.
- Mi lenne az?
- Ezeket most loptad, vagy festetted?
Felnevetett. Ezek szerint tényleg az ő műve mindegyik. Most ledöbbentem. Egy egészen új oldaláról ismerhettem meg.
- Valamivel el kell ütni az időt.
- Van is belőle neked bőven. – poénkodtam.
Túl szerény. Ez egyáltalán nem vall rá. A vámpírok köztudottan élvezik, ha bármivel is dicsekedhetnek, az ego a mindenük. De ő más. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a letakart vásznon, miért rejtegeti. Le akartam húzni a leplet róla.
- Azt még ne. Nincs kész.
- Nem hiszem, hogy csak ezért nem akarod megmutatni.
- Kezdett kicsit olyannak tűnni, mintha félne. Egy festmény vajon miért ér neki ennyit? Vagy talán tőlem félne? Az lehetetlen. Gonosz módon lerántottam a leplet. A látványtól elkerekedtek a szemeim. Alig kaptam levegőt. Sok mindenre gondoltam, de erre végképp nem. Saját magam láttam a képen. Vagyishogy mégsem, mert én sosem néznék így ki. Bár meg kell hagyni a hosszú ruha igazán jól mutatott rajtam. Christianra néztem. Látszott, hogy fel van készülve a legrosszabbra, ami a reakcióimat illeti. Nem volt szívem megbántani.
- Egész jó, de a szemem egy kicsit sötétebb.
Elégedetten mosolygott.
- Már azt hittem, hogy ki fogsz bukni és ismét a késeddel hadonászol majd.
- Megint bunkó vagy. Nem is értem, hogy aki erre képes, az hogy tud így viselkedni.
- Nem ismersz még eléggé.
- Hát ez igaz, de vissza is áll a dolog.
Magamra húztam a dzsekit és otthagytam. Nem hívtam taxit, gyalog indultam haza. Gondolkodnom kellett. Eszembe villant egy mondata, amit néhány napja részegen mondott nekem: Hiszen én, szeretlek. Fene se gondolta akkor, hogy akár komoly is lehet. Azt hiszem, át kell egy kicsit értékelnem a fickót, hiszen egy képet fest rólam. Még sosem voltam ennyire összezavarodva. Mit akarhat tőlem? Azt hittem már sosem érek haza, ezek a gondolatok kezdték kikezdeni az agyamat. Alig vártam, hogy visszaérjek. A lakásom nyitva volt, de nem ijedtem meg, odabentről Elsie hangját hallottam. Értetlenül néztem rá.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Hol a fenében jártál? – vont kérdőre –Cleo már majd’ éhen halt.
- Kösz, hogy gondoltál rá.
- Mi történt veled? Egyre furább vagy.
- Ha lehet, inkább nem részletezném.
Szegény lány, már tudta jól, hogy mikor nem érdemes firtatni a dolgokat. Ez is egy ilyen pillanat volt. Előbb még saját magammal kell tisztáznom mindent. Lekuporodtam a fotelba. Nem csodálkoztam volna, ha Cleo már felém sem hederít, mostanában rendesen elhanyagoltam. Ennek ellenére az ölembe mászott. Cirógatni kezdtem, de az agyam egészen máshol járt. Nem tudtam kiverni a fejemből az elmúlt napok történéseit. Próbáltam összerakni a képet, de lehetetlen volt. Utálom az ilyeneket. Kicsit kezdek kétségbeesni. Igazán csak akkor érzem magam biztonságban, ha tudom, mit várhatok és azt is, hogy miért. Ideje volt már nekem is valami kaját kerítenem, egy kávéval nem igazán lehet jóllakni. Hiába keresgéltem, alig találtam valami értelmeset. Ugyebár megint voltam mindenhol, csak boltban nem. Összeütöttem egy rántottát, bár kenyér nem volt hozzá, de még így is jobb a semminél. Nem gondoltam már másra, csakis arra, hogy holnap reggel leadom a jelentésem és vége ennek az egésznek. Éppen ez volt a legnyomósabb érvem, amiért vártam a hétfőt. Reggel kivételesen sikerült időben beérnem. Szinte boldog voltam, ahogy a papírokat a főnök asztalára tettem. Ő majd továbbítja a feletteseinek. Végre megnyugodhatok. Ismét jöhetnek a szokásos ”jellegtelen” problémák. Az asztalomon egy újabb üzenet várt. Ezúttal semmi hivataloskodás, kézírás egyszerű papíron. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy csinálja ezt? Az üzenetet Christian írta. Találkozni akar velem, még van egy kis mondanivalója. Ha szombat este, vagyis inkább vasárnap hajnalban nem nála kötök ki, akkor szívesen vettem volna ezt az egészet, de így nem. Látni sem akartam. Teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A kíváncsiságom azonban mégis felülkerekedett minden racionális gondolatomon. Munka után egyenesen a megbeszélt helyre mentem, egy közeli parkba. Valamelyest megnyugtatott, hogy nyilvános helyen vagyunk, de a sötétedés közeledte némi aggodalommal töltött el. Ott várt az egyik padon. Nem tudtunk túl sok szót váltani, mert néhány furcsa alak jelent meg. Életemben nem láttam őket, de egyenesen felénk tartottak. Azonnal leesett, hogy Christiantól akarnak valamit. Szemmel láthatóan nem kedvelték. Valósággal szikrázott a levegő közöttük. Éreztem, hogy engem sem néznek valami jó szemmel. Valami régi ügy lehetett, az már biztos. Ennyire azért ismerem Christiant. Szokásomhoz híven sikerült megejtenem néhány csípős megjegyzést. Nekik sem kellett több, máris egy kalap alá vettek a vámpírral. Gondoltam, hogy nem ússzuk meg balhé nélkül. Annyira nem volt kedvem hozzá. Az az egy vígasztalt, hogy csak ketten mertek szembeszállni Christiannal, még így vámpír létükre is. Nem lehetnek valami bátrak, vagy csak tapasztalatlanok. Néhány szemvillanás alatt elszabadult a pokol. Szerencsémre nekem a nyeszledtebbik jutott. A gyerek talán egy-két hónapja lehetett vámpír. Az ilyenek a legrosszabbak. Túl sok bennük az önbizalom, azt hiszik, hogy bármire képesek. Itt az idő, hogy valaki megmutassa neki, hogy egyáltalán nem így van. A másik sokkal tapasztaltabb volt, látszott rajta. Nem ez volt az első harca, de szerintem Christian könnyen elintézi. Sikerült meglepnem az ellenfelem, nem gondolta volna, hogy fegyverem van. Elég gyorsan mozgott, igyekezett közel kerülni hozzám, lefogni a kezem. Mögém került és hátraszorította mind a két kezemet. Azt hitte nyert ügye van, de ráfázott. Ahogy csak bírtam a lábára tapostam, kiszabadultam a szorításából, megfordultam és teljes erővel orrba vágtam. Ömleni kezdett a vére. Sikerült elvennem a kedvét a további verekedéstől, ugyanis hátrálni kezdett. A másik fickó is elég szar helyzetben volt, Christian már a torkát szorongatta. Úgy tűnik megelégedett ennyivel, elengedte. Előbb még azonban odasúgott neki valamit. Fülüket-farkukat behúzva sunnyogtak el. Biztosra vettem, hogy többet nem látjuk őket.
- Jól vagy?
- Mit akartak ezek? – kérdeztem vissza.
- Semmi különöset, csak egy kicsit haragszanak rám.
- Rád mindenki haragszik… Akkor térjünk a lényegre. – sürgettem – Remélem, azt akarod elmondani, amit már régóta hallani szeretnék.
- Azt hiszem igen. De nem vonulnánk valami csendesebb helyre?
Fogalmam sem volt, hogy mit akar ebből kihozni.
- Mégis mire gondolsz?
- Esetleg hozzám…
Na, ezt már nem hagyhattam.
- Akkor már inkább menjünk hozzám, ha nem gond.
- Nekem nem, és neked? – mosolygott.
- Komolytalan vagy. – jegyeztem meg – Én csak beszélni akarok veled, semmi más.
Nem szólt semmit. Ismét kezdett idegesíteni. Szerencsére csak ennyi volt az egész. Szótlanul mentünk egymás mellett. Ebben a kínos csöndben az út még hosszabbnak tűnt, mint egyébként. Elsiet leszámítva senki sem látott minket belépni a lakásba. Ő valahogy mindig mindent lát és tud. Láttam, hogy ezúttal nem ért semmit, de a magyarázkodást inkább későbbre halasztanám. Cleo a szokottnál is idegesebb volt. Érthető. A nappaliban telepedtünk le. Teljesen abszurd ez az egész. Még hogy egy vámpírral beszélgessek itt, akit én magam hoztam ide. Ettől rosszabb már nem igazán történhet.
- Mit akarsz hallani? Miről meséljek?
Ezt nevezem, most tényleg úgy tűnik, hogy nyílt lapokkal játszik. Rengeteg kérdésem lett volna, de úgy gondoltam, jobb, ha szépen lassan adagolom.
- Miért csinálod ezt az egészet, hiszen te is közéjük tartozol? Miért éri meg neked, hogy állandóan az útjukban légy?
- Ez aztán jó kis kérdés, mondhatom. Egyenesen bele a közepébe! Ki tanított meg erre? – poénkodott.
Értettem a viccet, még nevettem is rajta. Christian arca egy másodperc leforgása alatt elkomorodott.
- Nem is most kezdődött és egyáltalán nem is itt. Jó néhány évtizede történt minden, még az Óhazában. Onnan jöttem, ott töltöttem vámpírlétem első napjait. Nem önszántamból választottam ezt az egészet, a halál közelsége kényszerítet rá.
Elképedve hallgattam a meséjét. Koránt sem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre nyúlnak az ügy gyökerei. Azt hittem, hogy csak szimplán utál valakit és kész.
- Talán nem is akkor kezdődött, hanem az utána következő napokban. Úgy járkáltam a saját otthonomban, mint egy idegen. Szinte féltek tőlem. Mondanom sem kell, hogy mennyire borzalmas volt. És mindez azért, mert élni akartam. Ennyit erről. Mikor belevágtam ebbe az egészbe, még fogalmam sem volt, hogy ez lesz a vége. Mindenki kívülállóként kezelt, talán csak a nővérem volt kivétel. Rajta kívül senki sem állt szóba velem. Legalábbis úgy nem, mint azelőtt. Lehet, hogy velem van a baj, de inkább örülniük kellett volna, hogy élek, vagy inkább hagyni, meghalni. Az anyám szép lassan belebolondult ebbe az egészbe. Mindez az átkozott vérszívók miatt. Ha ez még nem lenne elég, az egyik éjjel kigyulladt a ház. Nem tudom azt hinni, hogy véletlen volt, pedig jobb lenne. Úgy hiszem, hogy egy elkeseredett elme végső húzása volt az egész. Hiába próbáltam visszamenni érte, már nem találtam, a ház pedig porig égett. Tudom, hogy csak gyerekes bosszúvágy, de nekem akkor is sokat jelent. Tönkretették az életem.
Na, most jött el a pillanat, hogy megsajnáltam. Csak éppen az volt a ciki az egészben, hogy nem tudtam mit is kéne tennem.
- Kíváncsi vagy még valamire?
- Hogy tudsz ezután ennyire tárgyilagos lenni?
- Az az igazság, hogy már én sem tudom.
Annál elkeseredettebb arcot, mint akkor, még sosem láttam.
- Ami az én helyzetemet illeti, az sem túl rózsás. mondhatjuk, hogy az utóbbi időkben a családom nem igazán keresi a társaságomat, és én sem az övékét. – igyekeztem vigasztalni.
- De ők legalább élnek.
- Ez az egy igaz. – dörzsölgettem zavaromban a nyakam. – A francba!
- Az a rohadék kitépte a láncom a nyakamból. – feleltem dühösen.
- Igazán kár érte. Egészen jól állt.
Kezdtem magam feszélyezve érezni. A kereszt nélkül teljesen védtelen voltam. Legalábbis számomra úgy tűnt.
- Nem kell ennyire elszomorodnod, majd veszel másikat.
- Ezt nem értheted. Már egészen hozzám nőtt. Hiányzik.
Ez kb. olyan volt, mintha a legféltettebb titkomat adtam volna ki neki. Valahogy azonban mégsem volt képes megérteni engem. Képes a legfontosabb dolgokat félvállról venni, a lényegteleneket pedig előtérbe helyezni. Sohasem fogom kiismerni, pláne ezek után. Eddig mindent olyan ügyesen titkolt el előlem. Amúgy szerintem ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Igazán elmondhatott volna mindent az elején. Sokkal könnyebb lett volna. Mostanra azonban már édes mindegy. Lassan kezdtem átérezni a helyzetét. Tényleg szörnyű ez az egész. Így szinte minden tette értelmet nyer számomra. Mindezzel viszont sikerült elérnie azt, hogy nem tudtam a szemébe nézni. Nem állt szándékomban túl közel kerülni hozzá. Már így is átléptem jó pár határt. A legrosszabb az volt az egészben, hogy amíg mesélt, én mindvégig éreztem a gondolatait. Muszáj volt a fejébe néznem, nem akartam még egy átverést. Valami egészen mást kaptam. Lehet, hogy szándékosan hagyta, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre rémisztő volt. Fájdalom és reménytelenség, hűvös fátyollal lefedve. Ez volt hát ő, az igazi Christian. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de szinte lehetetlen volt. Felálltam és az ablakhoz léptem. Még mindig rajta gondolkodtam és azon, ami velem történt.
- Annyira azért nem szörnyű. – törte meg a csendet – Már megszoktam.
Visszafordultam hozzá és elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.
- Ilyet nem mondhatsz! Nem tudom elhinni!
- Pedig így van.
Nem tudtam szabadulni a tekintetétől és a gondolataitól.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése