A nem rossz, az elég enyhe kifejezés volt. Igaz, hogy semmi extra nem volt rajta, csupán egy egyszerű fekete öltöny, de azt kell, hogy mondjam, újra belé szerettem. Azt hiszem ő is hasonlóan érezhetett, mert le sem tudta venni rólam a szemét. Egyre közelebb jött hozzám, a karjai lassan átfonták a testemet. Eszembe sem jutott ellenkezni.
- Tudod mit, inkább ne is menjünk sehova.
Mire észbe kaptam, ő már javában a nyakamat csókolgatta. Nem tudtam mit csinálni, végül hagytam, hogy megcsókoljon. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt, amikor nagyon is jól tudja, hogy mennünk kell, legalábbis nekem. Zavart voltam, ami neki is azonnal feltűnt.
- Jól vagy?
- Nem hiszem. Félek. Nem biztos, hogy meg tudom csinálni.
- Már tudod, hogy nem léphetsz vissza, belefogtál. Vagy befejezed, vagy…
A mondatot nem fejezte be, pusztán tapintatból. Tudtam azonban jól, hogy mit mondott volna. Ha nem csinálok semmit, akkor végem. Biztosan mindent megtenne, hogy megvédjen, de csodákra ő sem képes. Ezt el kell fogadnom.
- Jobb, ha indulunk. – javasoltam.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, vigyázok rád.
Igyekezett már megint megnyugtatni. Rendes dolog tőle, de szerintem még ő sem tudja, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Felvettem a hosszú fekete kabátomat és elindultunk az éjszakába. A levegő a szokásosnál is hűvösebb és csípősebb volt. Léptein egyre gyorsabbá váltak a néptelen utcákon. Még véletlenül sem azért mentem ilyen gyorsan, mert annyira vágytam volna arra a helyre, az az igazság, hogy pokoli hideg volt. Az a helyzet, hogy ebben a ruhában majd’ megfagytam. Nem gondoltam volna, de már majdnem örültem, amikor odaértünk. A környék teljesen átlagos volt, azt leszámítva, hogy a város gazdagabb polgárok által lakott részén jártunk. Ahogy kitárták előttünk az ajtót, odabentről kellemes meleg áradt felénk. Christian lesegítette a kabátomat és odaadta az ajtóban álló fickónak. Ha helyesen ítélem meg, akkor az emberek itt csak szolgálói minőségben vannak jelen. Jól esett tudni, hogy más is van itt rajtam kívül. Egyre szaporábban szedtem a levegőt.
- Nem lesz semmi baj, csak maradj mellettem. – súgta a fülembe.
Bárányként sétáltam a vicsorgó farkasokkal teli bálteremben. Egyetlen arcot sem láttam, mindet maszk takarta. Talán jobb is így. Megálltunk az egyik fal mellett és körbenéztem. Mindenhol vérszívók. A levegőben érezni lehetett a gonoszt és a kegyetlenséget. Meglepetésként egy apró józan gondolat a jobb oldalam felől. Egy pincérfiú kínálgatta széles ezüsttálcán az italokat. Ő is ember volt. Nem mintha növelné itt az esélyeimet, de mégis jobban éreztem magam a tudattól, hogy még ha nem is a vendégek között, de van itt jó pár hozzám hasonló. A zenekar rákezdett egy általam is ismert dallamra. Christian megfogta a kezemet és a táncparkett felé vezetett. Elég ügyesen tudja oldani bennem a felgyülemlett feszültséget. Ez volt az első alkalom, hogy táncoltam vele. Nem tudom, hogy mitől támadt ez az ötlete, de kétség sem fér hozzá, hogy megnyugtatott. Egészen addig, amíg úgy nem kezdtem érezni, hogy mindenki minket, vagyis inkább engem bámul. A dalnak vége lett, kievickéltünk a már következő számra ringó tömegből. Ahogy oldalra tekintettem, láttam, ahogyan jó páran összesúgnak. Tuti, hogy én vagyok a téma, bármiben le merném fogadni. Való igaz, még nem láttak errefelé. Az egyik pár gyanakodva indult felénk. Összerezzentem. Igen, halálosan be voltam szarva. Ki tudja, hogy mit akarhatnak! És mégis mit mondanék nekik? A vacsi ma este veletek szeretne bulizni. Biztosan kiröhögnének, meg más egyebet is csinálnának. Köszönöm, de ebből nem kérnék. Bármilyen hihetetlen, de a hátam mögül egy ismerős hangot hallottam.
- Drágáim, csakhogy végre megérkeztetek! – jött felénk Carmen szélesre tárt karokkal.
A gyanakvó párocska egy pillanat alatt felszívódott. Nyilván nem akartak szembekerülni a vámpírnővel. Kicsit olyan, mintha ő lenne az én tündér keresztanyám, aki mindig kihúz a bajból, csak éppenséggel se nem tündér, se nem keresztanya. Valamelyest megkönnyebbültem, de nem voltam maradéktalanul boldog. Carmen kézen fogott és valósággal elrabolt Christian mellől. Fel-alá járkáltunk a hatalmas teremben, miközben ő egyfolytában fecsegett. Jobbára teljesen lényegtelen dolgokról, arról, hogy milyen unalmas számára ez a parti, de mégis meg kell jelennie, meg hasonlók. Aztán már odáig fajultak a dolgok hogy engem meg a ruhámat kezdett el dicsérgetni és legalább egy tucat vendégnek mutatott be úgy, mint az egyik legjobb barátnője. Egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam, de legalább már a kíváncsi tekintetek nem kutattak utánam. Egyvalakit kivéve: az egyik fickó a sarokban le sem vette rólam a szemét. Sejtettem, hogy ki lehet az. A rögtönzött körutunk után boldog voltam, hogy ismét Christian mellett lehetek. Ő volt itt az egyetlen, akiben maradéktalanul megbízom.
- Ő lenne az? – vetettem egy pillantást a pasas felé.
Christian bólintott. Azt hiszem eljött az én időm.
- Biztos, hogy ezt akarod? Ne intézzem el inkább én?
- Persze, aztán meg futhatunk egy életen át a többi vérszívó haverja elől. Ezt most nekem kell megtennem.
Mélyen legbelül még mindig bizonytalan voltam, de tudtam, hogy nincs más választásom. Még egyszer utoljára, mintegy bíztatásul megfogtam a kezét.
- A közeledben maradok. – súgta.
Nem mintha ezzel könnyebb lett volna a helyzetem, de a legcsábosabb mosolyomat felöltve indultam el Lucas felé. Leplezni sem próbálta, hogy egészen idáig engem figyelt, sőt, most egyenesen a szemembe nézett. Hűvös és kegyetlen volt, épp amilyennek gondoltam. Mostantól kezdve már tényleg nincs visszaút. Életem eddigi legjobb alakítását kell nyújtanom. Ahogyan rám nézett, már egyből tudtam, hogy nem vagyok közömbös a számára. Bizonyos szinten jó is volt, de legbelül aggodalommal töltött el. Egyszerűen csak megálltam mellette a falnál és ő megszólított:
- mi újság cicamica?
- Újabban egyedül bálozunk? – próbáltam magam visszafogni a cicamica miatt.
- Te viszont nem vagy egyedül.
- Talán zavar?
- Jobban örülnék, ha velem lennél.
- Lehet róla szó. – bíztattam.
Neki sem kellett több, vigyorogva húzódott egyre közelebb és közelebb hozzám. Az ujjait végigfuttatta a kézfejemen, amitől még a hideg is kirázott, de nem tehettem semmit, nem volt szabad, még nem. Igyekeztem a lehető legnagyobb természetességgel mosolyogni rá, bár elég nehezen ment.
- Elvonulhatnánk valami kevésbé zsúfolt helyre. – tért a lényegre.
- Adj még egy percet. – mondtam a mosdó felé tekintve.
Úgy tűnt bevette a blöfföt… Mondjuk szerencsém volt, mert már látszott rajta, hogy eddig is elég rendesen ivott. Elindultam át a tömegen. Christian alig észrevehetően mellém húzódott és a kezembe nyomta az ezüst-nitráttal teli üvegcsét. A pillantása sokat mondó volt, féltett engem és aggódott. A mosdóban nem volt senki. Meg kell hagyni, elég szarul festettem, ahogy a tükörbe pillantottam. Mondjuk, aki nem ismer eléggé, annak fel sem tűnt volna. A normálisnál jóval sápadtabb voltam és a tekintetemen is láttam valami furcsát. Talán elkeseredés vagy esetleg félelem, ki tudja! Vettem néhány jó mély lélegzetet, hogy összeszedhessem magam. Az üvegcsét a bal csuklómon lévő selyemszalag alá csúsztattam. Pompás, alig lehet észrevenni! Miután ezzel végeztem, egészen közel hajoltam a tükörképemhez, és mélyen a saját szemeimbe néztem. Furcsamód jóleső érzés, he néha az ember ilyen módon néz szembe önmagával, megnyugtat.
- Kapd össze magad! Már nem tart sokáig, hamarosan vége. – suttogtam tükörbéli önmagamnak.
Váratlanul egy nő nyitott be. Megtorpantam, majd a lehető legkisebb feltűnést keltve kimenekültem. Nem vágyom rá, hogy kettesben maradjak bárkivel is, bár tudom, hogy hamarosan úgyis ez fog következni. Már messziről kiszúrt, ahogy beléptem a terembe. Szinte hívogatott. Ismét csak megborzongtam. Abban az egyben bíztam, hogy nem veszi észre az üveget nálam. Tudtam, hogy Christian a fél szemét még mindig rajtam tartja. Ez adott némi önbizalmat. A pillantása végig elkísért, fel a lépcsőn, ahogy az emelet felé tartottunk. Egyre hevesebben vert a szívem. Odafenn a folyosón néma párocskák álltak. Nem nyílt alkalmam rá, hogy jobban megfigyeljem őket, mivel Lucas kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Üres volt. Elfogott a vágy, hogy olyan messzire rohanjak, amilyen messzire csak tudok, de ő ott állt mögöttem. Kénytelen voltam hát bemenni. Számomra romantikusnak cseppet sem mondható félhomály fogadott. Becsukta az ajtót és csaknem teljes sötétség borult ránk. Csupán néhány szál gyertya adott némi fényt. Megragadta a kezemet és odahúzott magához. Az ujjai a hátamat barangolták be, a leheletét az arcomon éreztem. Alkoholtól bűzlött.
- Te félsz tőlem.
Nem foglalkoztam a szavaival. Még közelebb hajolt, az arca az arcomhoz ért.
- Mi a francot keresel itt! – súgta a fülembe.
- Te akartad, hogy ide jöjjek.
- Ember létedre közénk merészkedtél! – lökött el magától.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lebukom. Legalább azt megtudtam, hogy képesek megérezni, hogy vámpír vagy-e, vagy ember. Sürgősen ki kell találnom valamit. Az asztalon álló üvegekre pillantottam. Most, vagy soha. Nagy bátran odaléptem és töltöttem két pohár italt.
- Való igaz, hogy ember vagyok. – vallottam be neki – De attól még te hívtál ide és velem akarsz lenni, vagy nem? – vágtam vissza, miközben a tőlem telhető legóvatosabban az üvegcsém tartalmát az egyik pohárba kevertem.
Ettől kezdve már csak imádkozhatom, hogy minden jól süljön el. Felé nyújtottam a poharat és ő szó nélkül elfogadta. A saját adagomat azonnal lehajtottam. Kellet, hogy higgadt maradjak. Lucas az övét letette. Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott és megcsókolt. Bevallom váratlanul ért a dolog, de nem mertem ellenkezni. Jeges ujjai valóságos bilincsként zárultak rám, azt hittem, hogy sohasem szabadulok. Egy pillanatra enyhült a szorítása és én kihasználtam az alkalmat. Megfogtam a magányosan álló poharat és az orra alá dugtam.
- Ha már kitöltöttem, akkor igazán megihatnád.
- Nagyon szemtelen vagy. – jegyezte meg, miközben kiitta a poharát.
- Akár el is mehetek…
- Ugyan, maradj még gyönyörűm, hiszen nem is csináltunk még semmit.
Mosoly suhant át az arcomon, de nem attól, amit mondott. Eszembe jutott, hogy perceken belül mit fogunk mi itt művelni, de hogy annak ő nem fog örülni, az már egyszer biztos. A dolog mégsem ment olyan gyorsan, mint vártam. Talán kevés volt az ezüst… Nem, az lehetetlen! Az a helyzet, hogy Lucas túlságosan is erős, erősebb, mint gondoltam. Eddig még azonban neki sem tűnt fel semmi. A karjai ismét átfontak, de immár sokkal gyengédebben. Éreztem, amint az ajkai hozzáérnek a sebhelyeimhez, majd szép lassan a nyakam felé közeledett. Már valósággal úgy kapkodtam a levegő után, mint egy fuldokló.
- Tudom, hogy te is ere vágysz. – suttogta, miközben az ujjai minden egyes porcikámat bejárták.
Néhány pillanattal később az ujjai megmerevedtek.
- Én valami egészen mást szeretnék… - vigyorogtam a képébe – Remélem, szereted az ezüstöt.
- Mocskos ribanc! – sziszegte.
Az ujjait próbáltam lefejteni a derekamról. Azt hittem, hogy sosem szabadulok meg tőle. A karmai véres nyomot hagytak rajtam, de én nem törődtem vele. Örültem neki, hogy végre valahára elengedett. A tekintete lassan kezdett elszürkülni, az erő elhagyta az izmait. Térdre rogyott előttem. Csak úgy sugárzott belőle a düh és a gyűlölet. Tehetetlen volt és ez roppant szarul esett neki, de nekem annál jobban. Eljött az idő, hogy végre felülkerekedjek rajta.
- Tudod, ez elég vicces… - néztem a már ezüstszínű szemekbe – Te akartál kinyírni engem, és végül mégis én végzek veled.
Az élettelennek tűnő szempár most elkerekedett. Végre eljutott az alkohollal eltompított tudatáig, hogy nem csak egy egyszerű nőcske vagyok. Éreztem, ahogy a felismerés belehasít a tudatába és veszettül mély nyomot hagy.
- Bizony, én lennék az a bizonyos Katelyn Cross, akitől annyira meg akartál szabadulni.
Egy utolsó, tétova mozdulattal még sikerült lerántania maga mellé és megragadta a nyakamat. Már alig volt benne erő. Betelt nálam a pohár és elveszítettem a fejem. Eddig tartott a hidegvér… Előhúztam az egyetlen kést, amit sikerült elrejtenem ebben a cuccban. Amilyen erővel csak tudtam, egyenesen a szíve közepébe szúrtam. Az ujjai lecsúsztak a nyakamról, a lélegzete szaggatottá vált. Csak az járt a fejembe, hogy még mindig életben van. Újra és újra a mellkasába vágtam a pengét, jó párszor megforgattam benne, amíg csak éreztem az élet legapróbb szikráját is benne. Hamarosan az utolsó lélegzet is elhagyta a tüdejét. Mintha nem lettem volna teljesen önmagam. Én egyáltalán nem vagyok ilyen! Elvakított a düh és a bosszúvágy. Valósággal kibeleztem a fickót. Mindkét kezem csupa vér volt, és a padló is körülöttem. Kellett néhány perc, hogy tudatosuljon bennem, hogy mit is tettem. Nem mintha megbántam volna, abszolút nem. Egész más volt a helyzet. Nem gondoltam volna, hogy képes lennék bárkit is ilyen hidegvérrel megölni, még ha az egy utolsó mocskos szemétláda, aki történetesen engem akar kinyírni. Alig bírtam feltápászkodni a vértről ragacsos padlóról. Tudtam, hogy még korán sincs vége. Néhány óra és ismét talpra fog állni, ennyire ismerem már a fajtáját. Dühös lesz, de nagyon, úgyhogy most kell lépnem, ha ezt meg akarom előzni. A célom különben is az volt, hogy végleg eltegyem őt láb alól. Nem segíthet más, csakis a tisztítótűz. Ezután már végleg halott lesz, örökre. Az ajtó válatlanul kinyílt mögöttem és én riadtan fordultam hátra. Csak Christian volt az. A lehető legjobb időzítés, már amúgy sem bírtam volna sokáig, és ezt látta is rajtam. Végignézett a vérben fekvő testen, majd elismerően pillantott rám.
- Segítened kell, hamarosan újra fel fog kelni.
- Mondd, mit tegyek?
- Gyújtsd fel a testét, a tűzből már nincs visszaút.
Az üvegekben maradt italt végiglocsolta a testen, majd lángra lobbantotta. A tűz gyorsan terjedt végig rajta, a szobát kezdte belengeni az égő hús szaga. Undorító volt. Eddig tartott az erőmből, azt hiszem most már feladom, de csak egy egészen rövid időre. Majdhogynem félájultan zuhantam a karjai közé. Végre valahára biztonságban éreztem magam.
- Kérlek, vigyél el innen! – néztem fel rá.
Szorosan magához ölelt és megcsókolt. Ez volt életem eddigi legboldogabb pillanata. Átkarolt, és még mielőtt bárki bármit is észrevett a történtekből, mi már rég az utcán voltunk. Fogalmam sincs, hogy hogyan intézte el, de egy darabban értünk haza. Azt hiszem ezért köszönet jár Carmennek is. Lehámoztam magamról a ruhát és majd’ egy óra hosszat álltam a zuhany alatt, de úgy tűnt, hogy a vér sosem tűnik el a kezeimről. Már nem bírtam tovább, csak pihenésre vágytam. Most erre volt szükségem, egy hosszú és kiadós pihenésre. Egyelőre azt hiszem minden gondom megoldódott.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése