Csak nézett maga elé. Látszott rajta, hogy gondolkodik, de hogy min, azt nem tudtam kihámozni az agyából. A limuzin egyszer csak megállt, az ajtó kinyílott és én ott találtam magam a 16A jelű pályaudvar előtt. Nem kis feltűnést keltettünk, ahogyan egy csapat mindenféle alak vámpírok kíséretében bevonul az épületbe. Odabenn a kijelzőn láttam, hogy a vonat már megérkezett. Tíz percünk van beszállni. Csomagjainkat már berakodták az egyik kocsiba. Kezdtem egyre hülyébben érezni magam, ahogy átvágtunk a tömegen. Körülbelül olyasmi érzés volt, mint amikor egy marhát terelnek a vágóhídra. Minden egyes tekintetet magamon éreztem.
- Kérem, hogy az utolsó kocsiba szálljanak! – hallottam egy vámpír hangját a csapat elejéről.
Kiértünk a vágány mellé. Most éreztem talán először némi boldogságot, mivel a vérszívók mintha egyetlen pillanat alatt felszívódtak volna. Most először tekintettem végig egységesen mind a tíz emberen. Azt már nyugtázhatom, hogy egyiküket sem ismerem, még csak látásból sem. Felkapaszkodtam az utolsó kocsira. Nem volt valami túl nagy, de annál kényelmesebb. Mindössze öt kabin. Minden ajtón két-két név. Az egyiken megtaláltam a sajátomat egy bizonyos Megan Robertsével. Már csak az hiányozna, hogy egy vérszívóval költöztessenek össze! Ha ezt komolyan gondolták, akkor itt hamarosan vér fog folyni. Benyitottam a kabinba, de az üres volt. Bizonyára még nem szállt fel. Az az egy dolog biztatott legalább, hogy a csomagom ott volt a hálófülkében az egyik ágyon. Leültem és kibontottam. Minden megvolt hiánytalanul. Még a stukkerem is ott volt az alján az ezüstgolyókkal. Éppen visszazártam, mikor a vonat egy halk kattanás kíséretében elindult és egy nő lépett be a fülkébe. Egyáltalán nem volt vámpír. Ez már jó jelnek számított, ha valóban ő az a Roberts. Felém nyújtotta a kezét. Felálltam és kezet ráztunk.
- Dr. Megan Roberts. – mutatkozott be.
- Katelyn Cross. És véletlenül sem doktor. – tettem hozzá.
Már kezdett feszélyezni a dolog, hogy itt mindenféle tudálékos doktorok vesznek körül, de nem értem rá ezen tovább töprengeni. A nő csak meresztette rám a szemeit és nem akarta elengedni a kezem.
- Hahó, kislány! Azért nem kéne az első kézfogásnál így összeragadni!
- Bocsásson meg kérem, de maga valóban az a Katelyn Cross, az újvilági Newland-ből?
- Anyám annak idején valóban így nevezett el. Állítólag az egyik nénikém után.
- Nem akarom elhinni, hogy tényleg maga az!
- Csak nem lettem hirtelen ennyire borzasztóan híres?
- Viccel? Amióta odaát segített felgöngyölíteni a Revensberg –ügyet, az egész Óhaza a maga nevét suttogja.
Szóval a Revensberg-ügy. Emiatt van az egész, különben talán rám sem akadtak volna. Pedig csak egy egyszerű gyilkosság volt. Ez a Revensberg nevű pasas átruccant ide az Újvilágba, csakhogy aztán kisebb segítséggel elpatkolt. Nem lett volna nagy dolog az egész, csakhogy a manusnak még a bőre alatt is pénz volt, a családja pedig hatalmasra fújta az ügyet. Minden áron véget akartak vetni ennek az egésznek, éppen ezért kértek fel engem. Valahogy a szavamat mindenhol kétségek nélkül elhiszik a szakmában.
- Higgye el, az vagyok, akinek gondolt.
- Te jó ég! Ez olyan fantasztikus! Katelyn Cross-szal utazhatom.
- Ha megkérhetném, nem lelkesedne egy kicsit halkabban? Mondjuk úgy, hogy ne is halljam.
- Elnézést. – sütötte le a szemeit.
Ettől kezdve jó darabig nem szólt semmit. Jobban is tette. Ha még egy hang kijött volna a torkán, isten bizony magam fojtom meg. Már az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy lehet jobban jártam volna egy vámpírral, azok általában csendesek. Egy füzetet vett elő a táskájából, kinyitotta, majd elmélyülten olvasni és számolni kezdett. Biztos, hogy valami tudósféle ez is. Legalább az én dolgaimba nem fog beleszólni, az biztos. De van már itt elég tudós, Bronn például fizikus, Nepper pedig kémikus. Ezzel számomra nagyjából ki van lőve a tudomány.
- Maga tulajdonképpen mit keres ebben a csapatban? – kérdeztem meg végül.
- Kérem, nyugodtan tegezzen.
- Rendben van Megan, de a kérés kölcsönös. Utálom a hivataloskodást.
- Biológus vagyok, a toxikológia a szakterületem. A különféle anyagok élő sejtekre gyakorolt hatásait vizsgálom.
- Ez mind nagyon szép meg minden, de minek hívták ide?
- Az az igazság, hogy magam sem tudom. Annyit mondtak, hogy van egy ígéretes munka, de a részleteket csak a célállomáson tudom meg.
Ismét gondolkodóba estem. Úgy tűnik, hogy ezek nem csak előttem titkolóznak ennyire. Ez valamelyest megnyugtatott. Azonban már nem volt mit tenni, nyakig süllyedtem a dologba, nincs visszaút. Bele kellett törődnöm ebbe az egészbe. Nem éri meg ennyire jónak lenni. Legalábbis jelen helyzetemben számomra teljesen így tűnik. Ahogy elmerültem a gondolataimban, lassan besötétedett. Mire magamra eszméltem, láttam, hogy Megan kezében a füzetkéjével elaludt. Jómagam is követtem a példáját, bár én többet adtam a biztonságra. Az ajtót belülről becsuktam, a stukkerem pedig a párnám alá dugtam, hogy baj esetén azonnal a kezem ügyébe kerüljön. Így kezdődött az első éjszaka. Valaki nagyon kedvelhet engem odafenn, mivel nyugodt esténk volt. Semmi balhé, semmi meglepetés. Már-már túlságosan is békés. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. A következő nap is elég unalmasnak indult. Kabinból ki, kabinba be, járkáltak egymáshoz a köpenyesek. Hamarosan néhány vámpír is feltűnt a színen. Úgy látszik ők az előttünk lévő kocsiban kaptak helyet. Nem is tudom mit kellett volna éreznem. Érzések helyett különös jellegtelenség fogott el. Teljesen hidegen hagyott, hogy itt mászkálnak körülöttem. Az egyikük belépett az egyik kabinba, ahol már néhány tudós összegyűlt. Eléggé szűkösen voltak, de úgy tűnt örömmel fogadják a másvilágit. Furcsa egy helyzet, mondhatom. Elindultam, hogy magam is körülnézzek. Ekkor mintegy meglepetésként a szűk folyosó túlsó végén Christian jelent meg. Rettegés fogott el. Ismét feltörtek bennem a régi emlékek. Ez neki is feltűnt, látta a tekintetemen. Éreztem magamon a keze szorítását. Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Itt nem volt túl sok hely, ahová elhúzódhattam volna előle. Igaz, hogy a késem, mint mindig, most is nálam volt, de ez sem nyugtatott meg igazán. A vámpír alakja fenyegetően állt ott a folyosó végén. Fogtam magam és hátat fordítottam neki. Elindultam vissza a kabinomba. Talán jobb lett volna, ha mégsem teszem ezt, esetleg minden szó nélkül elmentünk volna egymás mellett. De nem így történt.
- Mi az, még mindig félsz tőlem? – szólított meg.
- Ami azt illeti, igen. – próbáltam higgadt maradni.
- Ne félj, nem bántalak. Az a múltkori, csak egy ártatlan kis félreértés volt.
Azt hiszem ennél a mondatnál szakadt el bennem az a bizonyos utolsó, láthatatlan cérnaszál. Nem tudtam tovább parancsolni magamnak, erőt vett rajtam a düh és a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, mit fogok tenni vagy mondani. Mintha régi, fegyelmezett és jól szervezett önmagam semmivé foszlott volna és egy egészen más ember állt volna ott a helyén. Éreztem, amint a düh és a felháborodás elönti az agyam. Korábbi szapora lélegzetem lassulni kezdett, tekintetem egyre eltökéltebb lett. Végül egy határozott mozdulattal odaléptem a pasas elé.
- Ez neked félreértés! – ordítottam a képébe, lerántva a ruhát bal vállamról.
A tekintete most került először szembe a sebhelyekkel, amiket azon a majdnem végzetes estén okozott nekem. Szóhoz sem hagytam jutni, egymás után vágtam a fejéhez a szavakat. Kiabálásomra jó néhány kíváncsi alak jelent meg a folyosón, de nem igazán foglalkoztam velük.
- Félreértésnek mered azt mondani, amit akkor tettél velem! Hiszen hajszálon múlt, hogy meg nem öltél!
- Tudom, nekem is fáj a szívem a mai napig az eset miatt.
- Nekem ne jópofáskodj itt! Nem fogom elfelejteni, amit tettél, ne is reméld! Sosem bocsátom meg, örökké gyűlölni foglak! Látni sem akarlak!
Már a sírás határán álltam. Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, így hát a lehető legrövidebb úton a kabinomba indultam.
- Egyszer úgyis megbékélsz. – hallottam magam mögött a szavait.
Azt ugyan lesheted, gondoltam magamban. Idegesen löktem félre egy alakot, majd hatalmas csattanással vágtam be magam mögött a hálófülke ajtaját. Lefeküdtem az ágyra, és a fejemre húztam a takarót. Zokogni kezdtem. Íme, a nagy Katelyn Cross, aki senkitől és semmitől sem fél, aki mindig bátor, most sír, mint egy kisgyerek. Szánalmas látványt jelenthettem ebben a pillanatban. Szorosan magamhoz öleltem a pisztolyom, nem mintha bárminemű vigaszt tudna nyújtani. Már majdnem sikerült volna megnyugodnom végre, amikor hallottam, hogy bezáródik a fülke ajtaja. Elfogott a méreg, nem akartam senkit sem látni. Egyetlen biztos módszer jutott az eszembe, hogy távozásra késztessem hívatlan látogatóm: hirtelen felültem, pisztolyom az ajtóban álló alakra szegeztem, és még mielőtt eljutott volna a tudatomig, hogy ki is áll előttem, ráüvöltöttem.
- Kifelé! – kiabáltam vörösre sírt szemekkel.
Pár másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy Megan áll előttem, a rémülettől földbegyökerezett lábakkal. Nem lett volna valami fair dolog a részemről, ha kiküldöm, elvégre ez az ő szállása is. Erőt vettem magamon, nagy levegő, szem lehuny, és az ölembe engedtem a pisztolyt.
- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Ha gondolod, maradj nyugodtan. – próbáltam némi kedvességet erőltetni a hangomba.
- Igazán nem akarok zavarni, de hallottam mi történt odakinn a folyosón. Azt hiszem, most biztosan jól esne egy kis társaság.
Erre igazán nem tudtam mit felelni. Az az igazság, hogy baromira régen voltam ilyen helyzetben. Mármint nem arra gondolok, hogy egy vámpír így kiakaszt, hanem arra, hogy valaki egy kiadós bőgés után vigasztalni akar. Talán akkor, mikor úgy tízéves koromban eltörtem anyám kedvenc porcelánmadarát. Megan még kicsit félénken, de ideült az ágyam mellé. Kedvesen mosolygott rám, ez azt hiszem adott némi erőt, bát belül még mindig ordítani tudtam volna. Szerintem ezt ő is láthatta rajtam, mert búgó hangon kezdett beszélni. Ez valóban jólesett.
- Megértem, hogy nem szereted Christiant. Igazán idegesítő alak.
Nagyot sóhajtottam.
- Főleg azok után, ahogyan most viselkedett. Igazán nem volt egy emberi dolog a részéről, amit tett. Aljas dolog volt tőle.
- Ez nem ember... egy állat. – jegyeztem meg megvetően.
- Nem akarsz beszélni arról, ami akkor történt?
- Nem is tudom. – feleltem mélyet szippantva és szemem lehunyva.
- Van, amikor segít, ha kiadja magából az ember.
Még sosem beszéltem erről, mármint így igazán. A legtöbb dolgot magamba fojtottam. Valahogy jobb volt nem említeni semmit. Ha nem hallottam róla, szép lassan kezdett úgy tűnni, mintha csak egy rossz álom lett volna. Lehet, hogy éppen most jött el az ideje, hogy végre beszéljek róla.
- Lehet benne valami...
- Szívesen meghallgatlak, és ha akarod, akkor nem mondok egy szót sem senkinek arról, ami itt fog elhangozni.
- Megígéred?
- Ígérem.
- Rendben, akkor akár kezdhetjük is. – fogtam hozzá tárgyilagosan.
A pisztolyt magam mellé tettem, a térdeim felhúztam és szorosan átkaroltam a lábaim, a fejem pedig a térdeimre támasztottam. Így kezdtem bele a mesémbe.
- Az egész olyan három éve történt. Akkoriban még nem örvendtem ekkora hírnévnek, mint most. Már akkor is a rendőrségnél dolgoztam, épp vége volt a műszaknak és hazafelé indultam. Jóval közelebb laktam még, azóta már rég elköltöztem. Szóval gyalog indultam haza, gyalog és egyedül. Kezdett sötétedni, le akartam vágni az utat, hogy minél hamarabb hazaérjek. Nem volt hosszú az az utca, egyáltalán nem, de akkor azt hittem sose érek a végére. A lámpákat kilőtték rég a huligánok, teljes homály uralta az aszfaltot. Bekanyarodtam hát oda, de alig hogy elértem az utca közepét, éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Idegesen fordultam meg, és akkor láttam meg őt.
- Christian.
- Pontosan. Nem tudtam, hogy kicsoda, de azt igen, hogy mi. Az agyát elborította a gyűlölet és a harag, amit tisztán éreztem is. Először csak állt ott velem szemben és nézett. Tekintetében szikrázott a gonoszság. Menekülni próbáltam, de közelebb lépett és megragadta a karom. Egyre erősebben és erősebben szorította, miközben képtelen vádakat olvasott a szemembe. A fájdalomtól meg sem tudtam szólalni. Szabadon maradt jobb kezemmel próbáltam az övembe dugott kés után nyúlni, de hiába. Észrevette és hatalmasat csavart a balomon és a földre dobott. Hallottam a csontjaim ropogását, amint szilánkokra tört. A bal karom teljesen használhatatlanná vált. Ép jobbomra támaszkodva próbáltam felkelni, de ekkor ismét nekem rontott és egész testével a földre taszított. Közvetlen közelről bámult az arcomba. Egyik kezével a jobb kezem nyomta a földre, másikkal a bal vállam. Moccanni sem tudtam. A félelem is lebénított, a nyers erőről már nem is beszélve. Még egy utolsó erőfeszítéssel le tudtam őt dobni magamról, de ekkor úgy oldalba vágott, hogy az orvosok szerint három bordám is eltört. De mindez semmi ahhoz képest, amit ezek után művelt. Mélyen a szemembe nézett. Láttam a gyűlöletet és a mögötte lappangó gyilkos vadállatot. A fülemhez hajolt és édesen súgta bele: Most meghalsz! Próbáltam kapálózni, szabadulni valahogy, de nem ment. Csak annyit értem el vele, hogy elvétette a harapást, és a nyakam helyett a bal vállam harapta át. Éreztem, ahogy a tűhegyes szemfogai lyukat vájnak a bőrömbe. Neki teljesen mindegy volt, hogy a nyakam vagy a vállam. A fájdalom pokoli volt, amint újra és újra belém harapott. Az az állat teljesen tropára verte a vállamat. Már azt hittem itt a vég, mikor vakító fény világította be az utcát. Egy járőr kocsi volt. Ez némileg megosztotta a figyelmét, és így végre esélyem nyílt rá, hogy elővegyem a késemet. Sikerült is, egyenesen a szívébe döftem. Dühösen mászott le rólam, mellkasában a késsel. Drága kollégámtól még kapott néhány golyót (bár csak hagyományosat) mire ki tudta húzni magából a kést. Idegesen vágta földhöz, majd eltűnt az éjszakában. Akkor tudtam, hogy sohasem fogom elfelejteni az arcát. Fél órán belül már a városi kórházban voltam. Próbáltak újra emberré varázsolni, mivel nem festettem túl rózsásan. Zúzódások, horzsolások, kék-zöld foltok, több törés és a vállamból ömlött a vér. Az utolsó emlékem egy kedves doki képe volt, aki valami injekciót adott be, azután teljes sötétség. Fél évbe telt, mire valamelyest össze tudtam rakni magam, hogy az emberek elé álljak. Persze az egész család, rokonok, barátok ott ugráltak körülöttem. Ez volt talán a legrosszabb az egészben Éreztem, ahogy sajnálnak és szánnak, pedig igazán nem erre volt szükségem.
Ahogy mesém végére értem, Megan szemei egyre jobban elkerekedtek. Szó mi szó, engem is eléggé megdöbbentett, hogy ilyen hűvös tárgyilagossággal tudok beszélni az esetről. Mintha nem is velem történt volna. Tényleg olyannak tűnt az egész, mint egy mese, amit csak úgy hall az ember. De a sebhelyek valódiak voltak. Azt hiszem végre sikerült találnom egy embert, aki nem szánalommal és sajnálattal tekint rám mindezek után. Semmi ilyesmi nem volt Megan gondolatai között, inkább elismerés és csodálat. Valahogy ezzel igazán sikerült belopnia magát a szívembe.
- Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom. – szólalt meg zavarában.
- Igazán semmit. Csak arra kérlek, hogy tényleg ne szólj senkinek.
- Persze, teljesen megértelek.
- Azért valóban jó volt egy kicsit beszélni róla. Azt hiszem most így valamivel könnyebb. Még egyszer köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nem tesz semmit. De én mennék is, igazán nem akartam zavarni, csak ezért ugrottam be. – kapott fel egy füzetet és már indult is kifelé.
Valóban jobb volt, határozottan jobb. Miért is tartottam eddig makacsul magamban az egészet? Hát ez az én formám, ilyen vagyok. Igazán hamarabb is eszembe juthatott volna, sokkal hamarabb. Már anno a kórházban is próbáltak faggatni, de nem adtam meg magam. Igaz, hogy Megan egy vadidegen, akit alig ismerek, de mégis jó volt neki mindent elmondani. Biztos voltam benne, hogy nem fog továbbadni egyetlen szót sem, mivel egy-két alkalommal éreztem némi félelmet a gondolatai között. Nem tudom, hogy ellenem irányult, vagy csak a mesém miatt, de megbíztam benne. Annyi szent, hogy szinte boldog elégedettséggel nyúltam végig az ágyon, miután kiment. A boldogság viszont csak egy pillanatnyi fellángolás volt, mert akarva-akaratlanul is, de arra kellett gondolnom, hogy nem bujkálhatok örökké itt a négy fal között. Hamarosan ki kell mennem innen, és akkor nagyon valószínű, hogy ismét szembekerülök Christiannal. Úgy egy órányi gondtalan szendergés után sikerült annyira összeszednem magam, hogy az emberek szemébe tudjak nézni. Megmostam az arcom, megfésülködtem és elindultam. Úgy éreztem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel a többiek felé, már csak a szóbeszédek elkerülése végett. Az egyik kabin ajtaja nyitva volt, odabenn nagyobb társaság, emberek és másvilágiak, közöttük Megan. Éppen valami számomra legkevésbé sem érdekfeszítő tudományos témáról diskuráltak. Szerencsére Christian sehol. Igyekeztem elővenni a legjobb modoromat és megkopogtattam a már nyitott ajtót. Minden tekintet egyből rám szegeződött. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán hozzáláttam, hogy előadjam rövidke, ámde annál többször átgondolt mondókámat.
- Elnézést a zavarásért, igazán csak pár pillanat lenne.
- Hallgatjuk. – szólalt meg egy ősz, szakállas tudós.
- Szeretnék bocsánatot kérni a folyosón történt nem régi incidensemért. Egy kicsit ideges voltam, kérem, nézzék el nekem.
Meg sem vártam a választ, sarkon fordultam és továbbálltam. Nem is próbáltam meg másokat megkeresni, tudtam, hogy szavaim futótűzként fognak elterjedni az aprócska társaságban. Egy a folyosó végén álló háromfős csapathoz csatlakoztam. A beszélgetésük témája megcsapta a fülemet. Azt találgatták, hogy vajon mi lehet az az iszonytatóan fontos dolog, amiért Szibériába kell utaznunk. Na, ez a fajta beszélgetés már sokkal jobban tetszett, mint a tudományos ömlengés. Néhány perc elteltével azonban valami egészen más kötötte le a figyelmem. Láttam, amint Megan kijön a kabinból és elindul, de Christian megállítja és behívja egy üres fülkébe. Nem akartam hinni a szememnek. Alkalmi társaságom elhagyva elindultam, hogy legalább néhány szót elcsípjek a beszélgetésükből.
- Mit mondott neked Cross?
- Semmit, csak azt, hogy kimondhatatlanul utál téged!
Ezek a szavak önkéntelenül is mosolyt csaltak az arcomra, ahogy elhaladtam a zárt ajtó előtt. Visszatértem a kabinomba. Minden ugyanolyan egyhangúan várt ott, mintha mi sem történt volna. Kedvem lett volna berontani abba a bizonyos kabinba és egy sorozatot beleereszteni annak a bizonyos egyénnek a fejébe. Még mindig fűtött a gyűlölet. Azonban tudtam, hogy amint szembe kerülök vele, ismét képtelen leszek a cselekvésre. Gondolataimat igyekeztem másfelé terelni, de hiábavaló volt. Akarva akaratlanul is a pisztoly került a kezembe. Szétszedtem, összeraktam újra és újra. Jobb híján szépen puccba vágtam, úgy csillogott-villogott, mint talán még sosem. Nem éreztem túl nagy kedvet ahhoz, hogy az emberek közé menjek. Örültem volna, ha egy időre elzárkózhatok az emberektől, de éreztem, hogy a dolog kivitelezhetetlen. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mit akarhatott az a szemét Megantól. Biztos, hogy nem csak arról van szó, hogy mit mondtam neki. Furdalni kezdett a kíváncsiság. Ez az egyik olyan tulajdonságom, amelyik egyfolytában előre visz. Kis idő elteltével Megan lépett be hozzám. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, de csak izgalmat és riadtságot éreztem. Akárhogyan is erőltetem és próbálkoztam, nem tudtam semmit sem kihámozni az agyából. Kérdezni nem is szándékoztam, nehogy gyanút fogjon. Amilyen szerencsém van, biztosan ki fog derülni, de hogy mikor, azt győzzem kivárni. Ahogy belépett, nem szóltam hozzá egy szót sem. Ha kérdeztem volna bármit is, azzal csak még jobban kétségbeesett volna. Látszott rajta, hogy még nem beszélt túl sokat életében másvilágiakkal. Igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de nem ment neki valami jól. Még egy amatőr is megmondhatta volna, hogy mennyire ideges. Leült az ágyára és csöndesen magába fordulva gondolkodott. Hogy min, azt csak a jó ég tudja! Jobbnak láttam, ha nem zavarom, ahogy közeledtünk Tunguz hideg és távoli földjére, úgy kezdtek rövidülni a nappalok. Táskámból rövid időn belül előkerült a vastag kötött pulóver. Hamarosan ismét az éjszaka sötétjével kellett szembenéznem. Eddig sosem féltem, pláne nem a sötétségtől, de a ma történtek után, és abban a tudatban, hogy Christian a közelemben van, nem tudtam nyugodtan álomra hajtani a fejem. Hiába minden, nem tudtam elaludni. Órákig hallgattam a vonat kerekeinek kattogását, mire sikerült végre elaludnom. Éjjel ismét Christian képe kísértett. Láttam arcán a förtelmes vigyort, fogai villogtak a szemeim előtt. Szörnyű érzés volt ismét ezt a rémséget látnom. Éreztem magamban a tehetetlenséget, a félelmet. Gondolataim ide-oda cikáztak, egyfolytában akörül, hogy hogyan szabadulhatnék. Az az egyetlen észérv maradt hátra, hogy szembe kell szállnom vele. Mikor erre az elhatározásra jutottam, éles fájdalom hasított végig a tudatomon. Egy szemvillanás alatt magamhoz tértem. Éreztem, ahogy valami éles tárgy fúródik a jobb tenyerembe. Nem törődtem azzal, hogy Megan alszik, felkapcsoltam a világítást. A tenyeremből ömlött a vér. Valószínűnek tartom, hogy álmomban ösztönösen kaptam az ágy mellett lévő késem után. A borotvaéles penge vékony, de határozott vonalban hasította fel a bőröm. Amilyen kicsinek tűnt a vágás, éppen olyan mély volt. Nem tudtam elég sokáig gyönyörködni benne, ugyanis alkalmi lakótársam a szokatlan időpontban gyúlt világosságra hamarosan felébredt. Szóhoz sem tudtam jutni, ő máris kiviharzott a kabinból és az Isten tudja honnan, de pillanatok alatt kerített egy elsősegélydobozt. Eléggé rémült arcot vágott, de ahhoz képest meglepően határozottan cselekedett. Gondolom a munkája során már találkozott hasonlóval.
- Véletlen volt. – szabadkoztam.
Megan csak mosolygott halványan.
- Igazán nem kellett volna. – néztem a kötésre – Nem akarok a terhedre lenni az ilyen hülyeségeimmel.
- Nem tesz semmit. Bárkivel megesik az ilyesmi.
Ha nem fogom vissza magam, akkor hatalmasat röhögök ezen a mondatán. Még hogy bárkivel?! Mutasson már még egy embert, aki pisztollyal a párnája alatt és késsel az ágy mellett alszik, ráadásul álmában a saját tenyerét vagdossa! Nem hinném, hogy olyan sok akadna belőle.
- Ugye nincsen semmi baj? – kérdezte.
Már régóta nem éreztem, hogy bárki is ennyire őszintén aggódott volna miattam. Titkon még jól is esett, bár azt nem nagyon hangoztatnám a széles világ előtt, nekem is lehetnek titkaim.
- Semmi gond, minden a lehető legnagyobb rendben.
Volt némi apró hazugság a válaszomban, azt nem is tagadom. Sosem mondanám, hogy minden rendben, illetve talán egyetlen esetben: ha mindaz, ami megtörtént velem, egyszerűen eltűnne, és jelen életem helyett egy átlagos, szürke ember életét kapnám meg. Na, akkor tényleg minden rendben lenne. Igazán nem értem, hogy a legtöbb ember mit bosszantja magát annyit a legapróbb dolgokon is. Nem indul a kocsi, beteg a gyerek, satöbbi. Bár én is csak ennyivel foglalkoznék! Ehelyett majd minden bűnöző engem gyűlöl, a másvilágiak sem kedvelnek túlzottan, és most itt ez az egész ügy, amibe belerángattak. És tessék, már megint az önsajnálatnál tartunk.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése