- Inkább hagyjuk a témát. Egyszerűen csak nem akarok vámpírokat látni rajta kívül a családom közelében.
- Megértelek, én sem kedvelem őket, de vannak kivételek.
Ezen a ponton a beszélgetés úgy tűnt abbamaradni látszik. Christian megjelent és leült velem szembe. aggodalmas tekintettel bámult rám. Visszabámultam rá. Egy poharat forgatott az asztalon. Messzire érzett a benne lévő vér szaga. Nem zavart különösen, Mary pedig talán észre sem vette.
- Miért nézel így?
- Lassan pakolnod kéne.
- Nyugi, miattam nem fogunk elkésni.
- Csak nem készültök valahova? – kíváncsiskodott Mary.
- Még nem is mondtad neki? – vontam kérdőre.
- Majd te elmondod. De aztán siess!
Egyszerűen otthagyott minket, minden szó nélkül. Egy bögre forró tea kíséretében próbáltam megmagyarázni Marynek a helyzetet. Koránt sem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja fogadni a hírt. Azt hiszem túl hamar szeretett meg. Először csak értetlenkedett, de végül már sírt is. Hűha! Még soha senki sem bukott így ki, amikor megtudta, hogy lelépek. Nem nagyon tudtam, hogy mit is kéne tennem. Odamentem hozzá és megöleltem. Lassan kezdett megnyugodni. Hihetetlen, de többször is megígértette velem, hogy visszajövök meglátogatni őket. Néhány nap alatt így megkedvelni valakit, pláne engem! Övé minden elismerésem. Vajon néhány év múlva én is ilyen leszek majd? Ebbe még belegondolni is rossz. Alig tudtam elszabadulni tőle, hogy végre hozzáláthassak a pakoláshoz. Nem mintha sokáig tartott volna összeszedni a cuccomat. Rövid idő alatt végeztem, a szoba olyan lett, mintha nem is jártam volna ott.
- Kész vagyok. – jelentem meg egy óra múlva a szomszéd szobában.
- Gyors voltál.
- Igyekeztem. Carmen milyen feltételekre célzott tegnap? – vágtam a közepébe.
- semmi különös, ne idegeskedj.
- Tudni akarom!
- Csak információval kell őt ellátnom.
Ez nem hangzott olyan szörnyen, de éreztem, hogy van még valami.
- És még?
- Ha kell, bármikor a rendelkezésére kell állnom.
- Szóval így állunk.
- azért még nem kell ilyen fancsali képet vágnod. eddig még sosem kért semmi nagy dolgot.
- Még kérhet.
- Ezzel neked igazán nem kell foglalkoznod.
Volt valami a hangjában, amitől minden kételyem egy perc alatt semmivé foszlott. Ha ő megbízik benne, akkor nekem sem ártana. Odaintett magához és leültem mellé. Papír volt előtte, mint mindig, de ezúttal üres volt. Egyből megakadt rajta a szemem.
- Valami baj van?
- Nincsen semmi. – mosolygott – Csak azt akarom, hogy itt legyél mellettem.
- Mi ez a fene nagy idill? – rontott be Eric.
- kopogtatni nem tanított meg senki? – nézett rá szúrós szemmel.
- Bocsi. Hallottam, hogy indultok vissza. Nem korai egy kicsit?
- Már minden rendeződött odaát.
- Attól még maradhatnátok. Még nem is beszélgettünk egy rendeset.
Ezt furcsa volt hallani, méghozzá pont tőle. Nem olyan beszélgetős típusnak ismertem meg.
- Ha annyira beszélni akarsz velem, akkor úgyis megtalálsz.
- Látom, mostanában nem nagyon kedvelsz. Ugyan miért?
- Tudod te azt jól.
Sejtettem mire gondol. Marakodnak rajtam, mint két kutya. Csakhogy az egyikük látványosan erősebb. Csúnya vége lesz, ha még tovább maradunk. Csinálnom kell valamit, mert érzem, hogy ha ezek legközelebb találkoznak, egymás torkának fognak ugrani. Eddig is csak méregették és kóstolgatták egymást.
- Elég legyen fiúk! Aranyosak vagytok, de most már elég, hagyjátok abba.
Mindketten lesütötték a tekintetüket, majd Eric kiment. Biztos, ami biztos, azért még az ajtóból visszaszólt.
- Majd legközelebb rendezzük!
Éreztem Christianban a dühöt. Igaz, hogy ez a taknyos kölyök a rokona, de nagyon szívesen móresre tanítaná.
- Felejtsd már el!
- Mit?
- Nem látod, hogy direkt idegesít téged?
- Elég ügyesen csinálja, vagy nem?
- Ne foglalkozz vele. Úgyis elmegyünk és egy darabig nem fogod látni.
- Igazad van.
Ilyen is ritkán történik, igazat ad nekem. Azt hiszem, most az egyszer valóban hallgat rám, pedig annyira önfejű. Legtöbbször hiába beszélek neki. Egészen megváltozott, vagy csak alaposan félreismertem.
- Mikor indulunk? – néztem rá.
- Nemsokára.
Élveztem, hogy itt lehetek mellette, csak ő és én. A karjai közé bújtam. Olyan meghitt és nyugodt volt minden. A gondolataim már odahaza jártak. Vártam a pillanatot, hogy átlépjem a lakásom küszöbét. Hiányzik a régi életem, már egészen kezdtem elszokni tőle. Furcsa lesz visszamenni, de ennek ellenére alig várom. Hamarosan újabb vendégünk akadt. z ajtó lassan nyílt ki és egy szőke fejecske kukucskált be rajta. Mosolygott, mint mindig.
- Be szabad jönni? – kérdezte félve.
- Gyere csak.
Közénk furakodott és igyekezett mindkettőnket átölelni. Már majdnem sírt, éreztem, hogy a könnyek fojtogatják.
- Megint itt fogsz hagyni, és őt is elviszed. – nézett könnybe lábadt szemekkel Christianra.
- Nincsen semmi baj. – próbáltam megnyugtatni.
- Figyelj jól rám! Tudod, hogy eddig mindig visszajöttem és most is így lesz.
- Megígéred?
- Persze.
Olyan édesek, ahogy magához ölelte azt a pici lányt. Még majdnem én is elbőgtem magam, pedig egyáltalán nem szokásom. Ez a fickó minden nap tud nekem valami újat mutatni. Ettől kezdve egészen indulásig le sem tudtuk vakarni magunkról a lánykát. Hol a Christian, hol pedig az én nyomomban volt. Még vacsora közben is ott ült az oldalamon. Nehezen barátkozott meg a távozásunk gondolatával. Hiányozni fog. Ezentúl nem lesz, aki minden lépésemet kövesse a házban és váratlanul feltűnjön előttem. Hamarosan eljött a végső búcsú ideje. Mindenki ott volt, Ericet leszámítva. Nem mintha baj lett volna, de úgy éreztem, hogy sosem szabadulunk. Mary és Rebecca csak bőgtek megállás nélkül. Szerencsére David sokkal higgadtabb volt, csupán egy kézfogás és némi jókívánság. A lányok karjaiból viszont alig tudtunk szabadulni. Hosszas búcsúzkodás után azonban végre elindulhattunk. A ház előtt az utcán egyből kiszúrtam Ericet. Úgy tűnik, hogy ránk várt.
- Mit akarsz? – támadta le Christian.
- Semmit.
Cleot letettem az ölemből és megfogtam a kezét. Nem akarom, hogy itt verekedjenek össze.
- Valamit csak szeretnél? – néztem rá.
- Várlak titeket vissza.
- Nyugodj meg, találkozunk.
Már megint csak kóstolgatják egymást. Már nem állhatom. Megrángattam a karját, hogy induljunk. Értette a célzást, nem is foglalkozott tovább Ericcel. Megfogta a kezem és tovább indultunk. Cleo lelkesen lépdelt a nyomunkban.
- Aztán egy darabban gyertek nekem vissza! – hallottam a hangját.
Hátrakaptam a fejem, de ő már nem volt sehol. Különös alak. Nem is tagadhatja, hogy Christian rokona, ezelőtt ő is ilyen volt. Azt hittem, hogy sosem érünk oda Carmenhez. Nem mintha annyira vágytam volna rá, hogy ott legyek, de a mai éjszaka még hidegebbnek tűnt, mint a tegnapi. Szó mi szó, már majdnem fáztam. Ezt ő is tudta éppen ezért közelebb húzódott hozzám és meggyorsította a lépteit. A megbeszéltnél negyed órával hamarabb érkeztünk. Carmen nem csinált nagy problémát belőle, szívéjesen fogadott, mint mindig. Ez az, amit sosem fogok megszokni. Nem ilyennek ismertem a fajtáját. Túl sok ez a meglepetés már nekem, nem vagyok hozzászokva, mint ahogy már sok mindenhez. Egyetlen Cleom már az idegbaj határán állt, nem bírja a közelségét. Christiant már megszokta, viszont egyszerre két vámpír úgy tűnik már sok neki. Carmen sem nézte valami jó szemmel őt.
- Őt egy szóval sem említettétek!
- Talán baj? – néztem aggodalmasan.
- Nem bírom a macskákat… de maradhat.
Megnyugodva lélegeztem fel. Simán kinéztem volna belőle, hogy kirakja, és még most finoman fogalmaztam. Nem hiába tartok tőle, van alapja a félelmemnek, de jobb lenne nem igazán kéne tudnia erről. Valahogy jobbnak éreztem. Perceken belül kopogtak és egy vékonynak egyáltalán nem mondható fickó jött be.
- Carmen drágám, megjöttem! – vonult be tárt karokkal – Valami baj van?
- Legközelebb kisebb feltűnéssel, ha kérhetlek. Máris mindenki téged bámul. Nem szeretem, ha ilyen vagy.
Szerintem édes mindegy, hogy hogyan viselkedik, alapjában véve is elég feltűnő, tuti, hogy mindenhol rendesen megbámulják.
- Értettem főnök! Itt van mindenki? Indulhatunk?
Carmen csak bólintott egyet. Egymás után léptünk ki az utcára, odakinn egy autó állt járó motorral. A fickó beült a volánhoz, Carmen pedig mellé. Nekünk már csak hátul maradt hely. Bedobtuk a cuccainkat a csomagtartóba, aztán beszálltunk. hihetetlen, hogy ez a pasas mennyit tud beszélni, egész úton be nem állt a szája. Egy idő után már kezdett zavarni, de jobb volt, mint a csend. A magam részéről inkább a hallgatást választottam. Éppen elég volt az, amit a sofőrünk összehordott, nem hiányzott még az én szövegem is. Nem éreztem túl bizalomgerjesztőnek a helyet, ahová érkeztünk. Egy külvárosi réges-rég lepusztult reptér. Az a fajta lehetett fénykorában, ahonnan a városnéző sétarepülésre lehetett menni, de most a hajdani kifutópályán egy valamivel nagyobb gép állt. Sehol egy lélek. Már kezdtem a legrosszabbra gondolni. Mindig túlparázom a dolgokat. Aggodalmam Carmennek is feltűnt.
- Nyugodj meg, ezen a téren messze Samy a legjobb.
- Remélem, azért legalább tudja vezetni ezt a vacakot.
- Semmi ok az aggodalomra! Igazán remek pilóta vagyok, korábban a légierőnél szolgáltam.
Vajon melyik előző életében? Azzal vajon miért nem henceg úgy, ami miatt kitették? Biztos, hogy nem önszántából jött el, aki szeret repülni, az semmi pénzért sem hagyja ott a Céget, a nyugdíjhoz meg nem elég öreg. Nem volt sem erőm, sem kedvem tovább firtatni a dolgot, inkább csak örültem a ténynek, hogy hamarosan otthon leszek. Beszálltunk a gépbe. Még mindig nem tudtam teljesen megnyugodni, de nem Samyvel volta a baj, sokkal inkább Carmennel. Hiába is ígér minden szépet és jót, valahogyan mégsem tudok teljesen megbízni benne. Olyan érzésem van, mintha titkolna előlem valamit. Nemcsak előlem, hanem Christian elől is. Ez a dolog ismét kezdte felébreszteni a bennem lappangó kíváncsiságot. Eléggé magabiztosan kezdtem el fürkészni a nő arcát, hátha kiolvasok belőle valamit.
- Kérdezz csak bátran, szívesen válaszolok.
Erre végképp nem számítottam. Nem tudtam leplezni a zavarodottságomat. A legjobb, amit tehettem az volt, hogy lesütöm a szememet és némán bámulok magam elé. Cleo idegesen mocorgott az ölemben. A helyében engem is a frász kerülgetett volna. Itt még elfutni sem lehet sehová. Igyekeztem megnyugtatni, kedvesen cirógattam Ezalatt Carmen és Christian sutyorogtak valamiről. Már egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy miről beszélnek a hátam mögött. Momentán biztonságban vagyok, legalábbis úgy érzem, és ami a legfontosabb, útban hazafelé. Többet nem is kívánhattam volna. Néztem az alattunk elsuhanó felhőket. Nem minden nap láthat ilyet az ember. Még így az éjszaka sötétjében is vakítóan fehérlettek. Az idő lassan telt, mintha megállt volna. Carmen átható pillantása egyre jobban idegesített. Minduntalan felém nézett, az egész olyan volt, mintha lenne rajtam valami furcsa, vagy legalábbis két fejem volna. Ezek voltak talán életem legkínosabb órái. Legszívesebben felszívódtam volna mindenestül. Már komolyan elkezdtem magam sajnálni, amikor arra lettem figyelmes, hogy a gép ereszkedik. Ez a pasas valóban pokoli jó pilóta lehet, mert meglepően nyugodt és kellemes utunk volt, más, ha a társaság egyik részétől eltekintek. Minden elismerésem az övé, hatalmasat csalódtam benne.
- Aztán nagyon vigyázz erre a lányra. Szerencsés lehetsz, hogy rátaláltál, különleges tehetség, egy napon még nagy dolgokra lesz hivatott.
Ennyire azért mégsem kéne nagyra tartani engem, tudok mutatni egy tucatnyi tőlem sokkal jobb embert. Biztos, hogy tud valamit, amit mi nem, de nem beszél. egyszer akkor is meg fogom tudni, hogy mire gondolt akkor. Nem nagyon értem rá töprengeni, mert az eső egyre jobban kezdett szakadni. Mindketten a legközelebbi metróaluljáró felé rohantunk. Nem volt rettentően messze, de így is bőrig áztam. Christianról is csorgott a víz, elég hülyén nézett így ki.
- Ha nem gond, akkor hazakísérnélek.
- Ugye most viccelsz? – meredtem rá.
- Ha ennyire zavarok, akkor csak egy szavadba kerül és felszívódom.
- Idióta! Először is: nem mész sehova. Másodszor: nincs is hova menned. Harmadszor: szépen velem fogsz jönni. Vagy már elfelejtetted, hogy darabokra szedték a lakásodat?
Csak mosolygott rajtam. Látta, hogy kezdek dühös lenni, és még élvezte is. Piszok fráter! A távolból robajt hallottam, jön a metró. A szerelvény megállt és az ajtók kinyíltak. Sehol senki. Ez volt az egyik első kocsi a mai napon. Nem éreztem magam fáradtnak, de mégis alig vártam, hogy leüljek. Christian velem szemben ült és már megint bámult. Idegesít, ha bámulnak.
- Mi van már megint? – kérdeztem idegesen.
- Szarul nézel ki.
- Nem így kell bókolni…
Lehetett benn valami, mert ahogy kimondta ezeket a szavakat, rá kellett döbbennem, hogy szarul is érzem magam.
- A te hibád! – szúrtam le.
Valakit mindig hibáztatni kell és pillanatnyilag csak ő volt itt. Saját magára csak nem foghatja az ember a dolgokat. Ő persze nem szólt az egészért semmit, csak csendesen eltűrte. Hat egész megállót mentünk ezután kínos csendben, majd leszálltunk. Még mindig esett, de már nem érdekelt. Nem néztem, hogy merre rohanok, innen már csukott szemmel is tudtam az utat. Futottunk egyenesen előre az utcán az ismerős épületek között. Valósággal bevágódtam a lépcsőház ajtajába. Az emeletek megmászása már sokkal kevésbé csábított, de idebenn legalább már minden száraz volt. Síri csendben mentünk végig a folyosón, nehogy bárkit is felébresszünk. Előkotortam a kulcsom és pillanatokon belül már odabenn voltunk.
- Érezd magad otthon.
A cuccaimat bedobtam a szobámba és irány a fürdő. Facsarni lehetett belőlem a vizet, a hideg és jeges vizet. Minden vágyam egy forró zuhany volt. Nem is kellett sokáig várnom. Ledobtam a ruháimat száradni és bemásztam a forró víz alá. Most éreztem igazán, hogy élek. Nem mondom, hogy minden tökéletes, de már sokkal jobban éreztem magam. Felvettem a köntösöm és kimentem a nappaliba. Christian is átöltözött már valami szárazabba. Még jó, hogy összeszedett magának néhány cuccot, mielőtt elindultunk. Elvettem a holmiját és kiaggattam a sajátom mellé száradni. Cleo a radiátor mellett kuporgott. Ő is csúnyán megázott. Behúztam a függönyöket, nem akartam még semmit sem látni a külvilágból, pláne nem ezt a vacak időt. Christian csak némán követett a tekintetével. Éppen a konyhába indultam, amikor egy pillanat alatt kiszaladt a lábam alól a padló. Ő persze azonnal ott termett és elkapott. Felvett az ölébe és a szoba felé indult velem.
- Ugyan más, nincsen semmi bajom. Egyedül is tudok járni. Nem kell úgy eltúlozni a dolgot, csak egy kicsit megszédültem.
- Az ilyesmit nem szabad fél vállról venni.
- Mondom, hogy jól vagyok, már semmi bajom! Na, idegesíts tovább, és légy szíves tegyél le!
- Ahogy akarod.
Komolyan úgy éreztem, hogy jól vagyok, de a teste másképp vélekedett a dologról. Amikor letett az öléből és lábra álltam, alig volt bennem erő. Meg kellett, hogy kapaszkodjam a karjában, különben tényleg padlót fogok.
- Na, erről beszéltem! Egyáltalán nem vagy jól. Beteg vagy és a lázad is egyre magasabb. Ezt így nem folytathatod! Mostantól rám fogsz hallgatni, nincs apelláta!
Utálom, amikor megmondják, hogy mit csináljak. Neki viszont nem lehet és nem is merek ellent mondani. Átkarolt és bevitt a szobámba. Bedugott az ágyba és nem engedett felkelni. Biztos vagyok benne, hogy jót akar nekem, de ki nem állhatom, ha úgy kezelnek, mint egy gyereket. Vele viszont nem szeretnék szembekerülni. Meg sem mertem moccanni miután kiment. Percek múlva egy bögre gőzölgő teával tért vissza. Imádom a teát, és őt is…
- Idd meg, aztán pedig pihenj.
- De…
- Semmi de!
A tekintete szúrós volt és szigorú. Egészen megrémített, beleborzongtam. Végül aztán mégis csak elmosolyodott.
- Nem áll jól neked ez a fene nagy szigorúság. – jegyeztem meg.
- Elég ebből, most már feküdj le. Mindjárt hajnalodik.
Kérdő tekintettel néztem rá, fogalmam sem volt, hogy ezután mihez akar kezdeni.
- Nyugi, nem megyek sehová. Itt leszek, amikor felkelsz, nem fogok lelépni.
- Kösz, ez valóban megnyugtat.
Ezt kivételesen nem csak mondtam, hanem úgy is gondoltam. Azért az csak jelent valamit, ha az ember álmát egy vámpír vigyázza, aki történetesen még a barátja is. Nyújt némi biztonságérzetet. A szemhéjaim egyre jobban elnehezedtek. Biztos vagyok benne, hogy valamit belekevert a teába, de ezúttal nem tudtam rá haragudni. Magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem. Biztonságban éreztem maga, tudtam, hogy ő itt van és vigyáz rám, bármi is történjen. Ennek tudatában nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem. Minden békés és nyugodt volt, egészen addig, amíg órákkal később kisebb szóváltás zajára nem ébredtem. Most éreztem igazán, hogy valójában milyen ramatyul is vagyok. Kába voltam és zúgott a fejem. Christiannak igaza volt, valóban rám fér a pihenés. Azonban erre most a leghalványabb esélyem sem mutatkozik, ugyanis Elsie nyitott be hozzám. Az a szó, hogy ideges, még a legkevésbé sem tükrözte a lelkiállapotát.
- Hol a fenében voltál? Mindenki téged keresett. Halálra izgultam magam, már azt hittem, hogy valami bajod esett! Se egy telefon, semmi, csak egy darab papír. Mégis mit képzeltél, hogy ezzel el van rendezve minden? Ugye tudod, hogy nem nyugtattál meg vele? És mit keres itt ez a fickó már megint?
- Sss… Nem lehetne egy kicsit halkabban.
- Elnézést, de egy kicsit ideges vagyok.
- Nyugodj meg, minden rendben van.
- Mégis hol jártál?
- Vendégségben. – feleltem egyszerűen egy mosoly kíséretében.
- Nála? – bökött az ajtó felé.
Azt hiszem már igazán nem volt értelme tovább ködösítenem. Kicsit még erőltetnem kellett magam, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat és a lehető legelfogadhatóbb módon tálaljam a dolgokat.
- Tényleg nem akartam ennyire rád hozni a frászt, de kénytelen voltam eltűnni egy időre. Mondjuk, hogy felforrósodott a levegő körülöttünk.
- Akkor mégiscsak vele voltál. De hát mi történt?
- Hosszú lenne elmondani. – hárítottam egy hatalmas ásítással kísérve.
Feltápászkodtam és magamra húztam a köntöst. Azt hiszem ideje felkelni, bár gőzöm sem volt róla, hogy hány óra. Némi erőfeszítésbe került még, hogy talpon tudjak maradni. Eléggé elkenődött képet vághattam, mert rákérdezett, hogy mi van velem.
- Semmi gond, csak egy kicsit megfáztam.
- Ez nem úgy néz ki…
- Na jó, akkor nagyon.
Kimásztam a konyhába. Elsie rendes volt, ő maga készítette el a kávét, engem leültetett az asztalhoz. Christian csendben rajzolgatott a nappaliban, nem is foglalkozott igazán velünk, azóta, hogy Elsie bejött. Lassan kortyoltam a kávét, igyekeztem kiélvezni az otthon ízét.
- Amúgy még nem is mondtam, de néhány napja Ben járt nálam.
- Nálad? Mégis mit akart?
- Szerinted? Téged keresett.
- Rendben, de mégis! Ok nélkül biztosan nem keresne. Biztosan megint csak bosszantani akar. Legutóbb is veszekedés lett a dolog vége.
Megint kezdtem felhúzni magam. Tudom, hogy nem kéne, de elég csak rá gondolnom és szinte azonnal felszalad bennem a pumpa.
- Azt mondta, hogy visszajön, mert mindenképpen látni akar téged.
- Tessék, már csak ez hiányzott! Eddig is alig vártam, hogy leszálljon rólam. Elegem van belőle! – háborogtam.
Egy hideg kéz ért a vállamhoz. Megfordultam. Christian volt az.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Persze. – fogtam meg a kezét.
- Elmegyek Jimmyhez, szükségem van még pár cuccra. Addig megleszel?
- Nem lesz semmi gond, menj csak nyugodtan.
Elsie valósággal megkönnyebbült, ahogy Christian távozott.
- Most őszintén, mi van kettőtök között?
- Nem akarok neked hazudni, úgyhogy nem mondom azt, hogy semmi.
- Bocs, de nem vagy normális. Beteg lehetsz, de nagyon, vagy csúnyán beüthetted a fejed!
- Ennyire nem kéne kedvesnek lenned.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése