Mostmár azonban teljesen mindegy, lesz, ami lesz, nem is érdekel igazán. Valahogy rám telepedett a nemtörődömség és a jellegtelenség. Mondjuk van ebben valami jó is. Így legalább nem csinálok még több marhaságot és Mary is csak jót akar. A helyzetem lassan, de biztosan javuló tendenciát mutat. A szobámban kellemes meleg fogadott. Bemásztam a takaró alá. Ráadásképpen kaptam még egy bögre forró teát.
- Mennem kell. – jelentette be – Rebeccát el kell vinni valakinek az óvodába. Te addig aludj, rád fér. Majd még benézek.
Csak mosolyogni tudtam. Az legalább ment. Az üres bögrét letettem az ágy melletti szekrényre és fülig betakaróztam. Mary még elhúzta a függönyöket, mielőtt elment. Ebben a kellemes félhomályban elég hamar elnyomott az álom. Fáradt voltam és feltehetően egészen hangyányit még beteg is. A ház csendes volt, mintha rajtam kívül nem lenne itt senki. Egyedül csak Cleo vigyázó szemeit láttam, amint az egyik székről engem bámult. A szemhéjaim elnehezedtek, végül pedig elaludtam. Nem igazán rajongok a nappali alvásért, fölöslegesnek tartom, alszik az ember eleget éjjel. Szerintem nem más, mint lustaság. Jelen esetben azonban el tudtam nézni magamnak. Tudtam, hogy biztonságban vagyok és itt vigyáznak rám. Momentán ez volt a legfontosabb, a többivel ráérek később is foglalkozni. Nem tudom, hogy mikor ébredhettem fel, de a házban még mindig csend volt. Lehet, hogy miattam, de nem biztos. Kezek karoltak át féltő jegességgel. Egyből tudtam, hogy ő az, visszajött. hihetetlenül boldog voltam, a szívem egyre hevesebben vert. Megfordultam, hogy a szemeibe nézhessek. Aludt. Biztosan nem volt neki sem kellemes éjszakája, láttam rajta a mérhetetlen fáradtságot. Betakargattam, majd a takaró alatt szorosan magamhoz öleltem. Nem ébredt fel, csupán elmosolyodott álmában. Kicsit megint megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról. Egy pillanat erejéig ismét azt hittem, hogy ő is ugyanolyan, mint én, egy ember. De a hideg kezei valami egészen másról meséltek. ennyi,ez az,amit az élet adni tudott nekem, egy vámpírt. Igazából a lelkem mélyén nem is bánom. Ugyan mit tudnék én kezdeni egy emberrel? Azt hiszem minden így van rendjén. Már az is csoda, hogy képes engem elviselni. Tudatában vagyok annak, hogy a modorom kibírhatatlan és túl gyakran cselekszem irracionálisan, de hát ez vagyok én. Nem tehetek róla, bármennyire is szeretnék változni, nagy dolgot ne várjanak. Ki tudja, ha megváltoznék, akkor lehet, hogy már nem is kellenék neki.
- Min töröd az agyad? – nézett velem farkasszemet.
- Igazán semmi különösen.
- Sajnálom, hogy az este csak úgy egyszerűen itt hagytalak.
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. Megint túlreagáltam a dolgot.
- Csak egy egészen kicsit. – mosolygott.
Az előzmények tekintetében furcsának tűnt ez a hirtelen jött kedvesség és megbocsátás, pláne az, hogy bocsánatot is kért. Valahogy nem ilyennek ismertem. Már jó ideje tudom, hogy nem kell semmin sem meglepődnöm, így ezt is természetesnek veszem.
- Hallottam, hogy egész éjjel odakinn vártál rám.
- Azt hittem visszajössz.
- Itt vagyok, vagy nem?
- Jöhettél volna egy kicsit hamarabb is.
- Nem tudnál legalább egy kicsivel jobban örülni nekem?
- Dehogynem.
Nem bírtam tovább várni, hát megcsókoltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Komolyan, sohasem örültem jobban annak, hogy itt van mellettem, mint most. Az este rendesen rám ijesztett. Nem tudtam betelni az örömmel, hogy végre itt van mellettem és magamhoz szoríthatom.
- Hiányoztál. – suttogtam.
- Hülye voltál és meggondolatlan.
- Igen, elismerem, de nem kéne ezentúl mindig a szememre hánynod.
- Pedig jólesik. Szeretem nézni az arcod, ha dühös vagy.
- Idióta!
- Annyira szép vagy…
- Ne húzz fel!
- Csak kóstolgatlak.
- De nekem nem tetszik.
- Rendben, akkor abbahagyom.
- Köszi. Hány óra lehet?
- Miért kérdezed?
- Csak úgy.
- Már javában délután.
- Ideje lenne felkelni, azt hiszem.
- Ahogy gondolod. Bár jobban örülnék neki, ha még maradnál.
- Majd legközelebb. Azt még ki kell érdemelned.
Nem tudom leírni, hogy milyen fejet vágott. Azt hitte, hogy véresen komolyan gondolom. Nem érti a viccet, csak akkor tért magához, amikor röhögni kezdtem.
- Ez nem volt poénos.
- Ha láttad volna magad, akkor te is nevetnél.
- Már értem, szóval így játszunk!- vigyorgott.
Elkapta a derekamat és visszarántott az ágyra.
- Nem szabadulhatsz meg olyan könnyen tőlem.
- Ki mondta, hogy meg akarok?
Olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok. Ő sem bírja sokáig nélkülem, ahogy és sem nélküle. Lehetetlen egy helyzet ez a mienk. Folyton csak civakodunk, de a másik nélkül meg képesek lennénk begolyózni. Még egy utolsó csók és elengedett.
- Készülj!
- Megyünk valahova? – értetlenkedtem.
- Ha minden igaz, akkor hamarosan hazamehetsz.
A hír vakósággal felvillanyozott. Megszaporáztam a mozdulataimat. Előkotortam egy farmert és egy pólót, majd sietősen átöltöztem.
- Veled mi lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mi lenne?
- Ez most komoly!
- Csak nem aggódsz?
- Már az is baj?
- Nem. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, akkor veled mehetek.
- Azt hittem, hogy ez már csak természetes.
- Csak szeretem húzni az agyad.
- Vettem észre. Akkor hová is megyünk?
- Majd meglátod!
- Hagyd ezt a marhaságot, ki vele!
- Az este ismét érdeklődtem Niels után. Úgy tűnik, mintha kezdene lenyugodni.
- És?
- Még egy kicsit utána szeretnék járni a témának. Nem akarlak úgy visszaengedni, hogy az az állat még mindig vadászik ránk.
- Kedves tőled, hogy ennyire féltesz, de tudok vigyázni magamra.
- Nem érdekel, ha azt hiszed, hogy túlságosan is aggódom, de nem akarom, hogy bármiféle bajod essen. Egy szál késsel semmire sem mész ellene, azt be kell látnod.
- Mindezt tudom jól. De te úgyis megvédenél tőle.
- Annyira azért nem vagyok jó. A múltkor is csak egy hajszálon múlt.
- De mégis hová viszel megint?
- Mondjuk, hogy az egyik barátomhoz.
Ekkor már gondoltam, hogy egy másik vámpírhoz indulunk, de hogy kihez, azt nem tudtam. Összekaptam magam és irány a földszint. A konyhában még megálltam néhány falat erejéig, majd indultam a bejárat felé. Christian megállított és a kezembe nyomott egy kabátot.
- Vedd fel, este hideg lesz odakinn.
Felvettem és végre elindultunk. A belvárosban kötöttünk ki ismét. A környék azonban teljesen más volt. Egy sötét sikátoron mentünk át. Nem mondom, hogy jó érzés volt, nem fűznek kellemes emlékek az ilyen és ehhez hasonló helyekhez. Egy ajtó előtt álltunk meg.
- Nagyon kérlek, hogy próbáld meg mellőzni a szokásos megjegyzéseidet.
- Ugyan már!
- Kérlek.
- Rendben, majd igyekszem.
Kopogott, majd benyitott. Meg sem várta, hogy odabentről kiszóljanak. Csendben mentem mögötte befelé. Tipikus vámpírodú, sötét, majdhogynem félhomály. Nem láttam senkit, de éreztem, hogy van valaki a közelben. A gondolatait is alig tudtam kivenni. Erőt és tapasztalatot éreztem. Kirázott még a hideg is tőle. Túlságosan is erős, ha a dolgok elfajulnának, akkor biztos, hogy nem jutnánk ki ép bőrrel. Szerencsére elég udvariasan és barátságosan fogadott.
- Drága Christian, csakhogy megjöttetek!
- Én is nagyon örülök Carmen.
A nő megállt előttem és méregetni kezdett. Idegesített, de nem szóltam semmit. Odalépett Christianhoz, hogy egy kicsit bizalmasabban szólhasson, de így is hallottam minden egyes szavát.
- Tudtam, hogy különleges lány, de hogy ő lenne az!
Rám nézett és mosolygott.
- Foglaljatok helyet. Hozhatok valamit?
Túlságosan is kedves volt. Ez szokatlan a vámpírok között, vagy legalábbis én úgy tudtam. Christian a kérdésre csak megrándította a vállát, én meg sem mukkantam.
- Akkor egy pohár vér, és a kisasszonynak mi lesz? Netán ugyanaz?
- Nem iszogatni jöttem! – tört ki belőlem.
A nő kedves, már-már gyermeki arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
- Túlzottan is akaratos. Ez teljesen rád vall. Másmilyent nem is választhattál volna.
Kicsit kezdtem bepörögni, ez Christiannak is feltűnt. Próbált megnyugtatni.
- Nem térhetnénk a tárgyra, kérlek.
- Hát, ha ennyire sürgős. Pedig olyan rég beszélgettünk. Hova lettek azok a régi szép idők?
- Azt hiszem, ezt itt és most abba is hagyhatjuk.
- Éppen úgy nézel rám, mint amikor először találkoztunk, azzal a különbséggel, hogy most nem kétségbeesett, hanem dühös vagy.
- Kérlek.
- Jól van, na. Tudod mennyire szeretek nosztalgiázni…
- Előbb a lényeg, aztán cseveghetünk.
- Sokat változtál.
- Carmen!
- Ha nem te lennél az, akkor ezt a viselkedést nem igazán tolerálnám, ugye tudod? Na, mindegy. Ami Nielst illeti, az a pletyka járja, hogy visszahúzódott az odújába. EL van keseredve, hogy kicsúsztál a karmai közül.
- És ebben mennyire vagy biztos?
- A forrásaim megbízhatóak, mint mindig.
Valahogy éreztem, hogy nem csíp engem. A tekintete több volt, mint szúrós, mindent elárult. Ennek ellenére biztonságban éreztem magam Christian mellett. Carmen eltűnt egy pillanatra.
- Nem kedvel túlságosan. – súgtam oda neki.
- Lehetnél egy kicsit barátságosabb. Most nem örülnék semmi balhénak.
- Parancsolj. – tett le a nő egy pohár vért az asztalra.
- Akkor mégis mi a helyzet odaát? Most mehetünk, vagy sem?
- Tudod drága, hogy neked csak jót akarok. A helyedben én még maradnék egy darabig, de ahogy ismerlek, te azonnal indulnál, mert a kis hölgy is ezt akarja.
- Vagyis?
- Elintézek mindent neked. Néhány telefon meg miegymás és akár indulhattok is.
- Nielssel mi lesz?
- Az az én gondom.
- Rendes tőled.
- Ugyan már, ennyit igazán megtehetek neked. Megyek is, remélem egy órán belül megjárom. Addig maradjatok nyugodtan.
Pillanatokon belül kiviharzott az ajtón és magunkra hagyott minket. Ez igazán fura volt. Csak úgy engedi, hogy egy másik vámpír itt maradjon a rejtekhelyén. Már azon is csodálkozom, hogy beengedett minket. Hát még ahogy Christiannal beszél! Túlságosan nyájas és kedves. Ez már több, mint gyanús.
- Szeretnél mondani valamit?
- Ez a Carmen valamiért gyanús nekem. Nem tudok teljesen megbízni benne. Valami nem stimmel vele kapcsolatban.
- Mégis mi?
- Túl rendes. Biztos, hogy akar valamit.
- Ki? Carmen? – kacagott.
- Most meg mi van?
- Semmi. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Megbízom benne.
- De attól még olyan furcsa.
- Csak nem vagy féltékeny?
Nem állt szándékomban, de elpirultam. Talán volt valami abban, amit mondott. Nem tetszett, ahogy az a nő beszélt hozzá.
- Igazam van, mi?
- Mi van közöttetek?
- Higgadj le. Semmi olyan, amire te gondolsz.
- Akkor meg mégis mi folyik itt?
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Már régóta ismerem és mondtam, hogy megbízom benne.
- Mégis miért? Mi ez a fene nagy bizalmasság?
- Ő hozott vissza az életbe, már ha ezt annak lehet nevezni.
Értettem, hogy miről van szó, de valahogy nem bírtam felfogni. Az oké, hogy ezt a részt már ismerem az életéből, de sosem tudtam elképzelni, nem is gondoltam volna, hogy a mai napig tartja vele a kapcsolatot. Azzal a lénnyel, aki az örök életet adta neki. Ez az egész olyan hihetetlen.
- Ezt nem tudtam… - ismertem be.
- Semmi baj.
- Mit gondolsz, tényleg el tud intézni mindent?
- Ne viccelj! Amit Carmen egyszer megígér, azt akár elintézettnek is veheted.
- És Niels? Biztosan tudni fog róla, ha megérkeztünk.
- Fogalmam sincs, hogy mi lesz vele. Reménykedjünk, hogy Carmennek erre is van valami jó ötlete.
Alig telt el az egy óra, a vámpírhölgy visszatért. Mosolyogva lépett be, már ekkor tudtam, hogy jó híreket hoz. Valóban elintézett mindent. Holnap ilyenkor indulhatunk, ráadásul az egyik „ismerőse” magángépével. Hihetetlen, egyetlen óra alatt mindent megszervezett.
- Mit kérsz cserébe? – kérdezte Christian.
- A feltételeim a szokásosak. – felelte titokzatosan.
A gondolatai elégedettségről és büszkeségről árulkodtak. Mindig ez van, ha valakinek ilyen mérhetetlen hatalom van a kezében, mint neki. Be kell vallanom, hogy ha Christian nélkül, egyedül találkoznék vele, akkor egyetlen pillanatig sem gondolkodom azon, hogy futásnak eredjek. Ő az eddigi egyik legerősebb Niels mellett, akivel találkoztam közülük. Tiszta szerencse, hogy inkább tekinthetem barátnak, mint ellenségnek. Az viszont bosszant, hogy egyre jobban belefolyok ebbe az egész vámpírvilágba. Mivel érdemeltem ezt ki a sorstól? Nem Christiannal van a baj, őt szeretem, sokkal inkább a többiek aggasztanak. Egyre többen ismerik meg a nevemet, ami egyre több potenciális ellenséget jelent. Apropó ellenségek!
- Nielssel mi a helyzet? – böktem ki.
- Igazán semmi okod az aggodalomra. Holnap én is veletek megyek, és majd beszélek a fejével. Jobban teszi, ha hozzá sem ér az én drágámhoz, és persze hozzád.
Azt hiszem, jobban járok, ha nem akadékoskodom, mert még nem lesz jó vége. Úgy látszik túl erősek benne az „anyai ösztönök”. Már a hanghordozásából is éreztem, hogy bármire képes lenne. Nielsnek nem lesz valami kellemes élmény az a beszélgetés.
- Induljunk, még elég sok dolgunk van. – mondta Chris.
Egyetértően bólintottam. Nem mintha olyan sok halaszthatatlan elintéznivalóm lett volna, szimplán csak nem éreztem jól magam ezen a helyen. Lehet, hogy tudat alatt tartottam Carmentől. Elvégre ő is csak egy vámpír, akit több mint valószínű, hogy önös érdekek vezérelnek. Nem zavarta, hogy ilyen hirtelen lépünk le, valószínűleg már hozzá van szokva az ilyesmihez. Odakinn már hideg volt és sötét. A környék még kísértetiesebben festett. Christian mellé húzódtam és megkaroltam. Már sokkal jobb volt, megnyugtatott. Igyekezett gyors tempót diktálni, hamar haza akart érni, csak tudnám, hogy minek, hisz volt még időnk bőven.
- Hova ez a nagy sietség?
- Hideg van.
- Mi az, csak nem fázol?
- Nem akarom, hogy beteg legyél, már így is elég szarul nézel ki.
- Igazán kedves vagy, mondtam már?
Csak mosolygott és húzott tovább maga mellett. Nem fűlött a fogam ehhez a rohangáláshoz, megtorpantam. Kénytelen volt ő is megállni. Szembefordult velem.
- Most meg mi van?!
- Ne haragudj, de nem vagyok hajlandó végigrohanni az oldaladon, az egész városon.
- Megint bajod van velem? Csináltam valamit?
- Egyszerűen csak elegem van az örökös rohangálásból. Nem lassíthatnánk egy kicsit?
- Vagy úgy! Erről még lehet szó.
A derekam köré fonta a karját és meghitten ballagtunk egymás mellett a sötét éjszakában. kifejezetten élveztem a dolgot, boldoggá tett. Igaz, hogy így lassan, de még a hajnal beállta előtt visszatértünk a házba. Mindenki aludt, síri csend volt. Igyekeztünk minél kevesebb zajt csapni. egyáltalán nem voltam fáradt, de Christian ágyba parancsolt.
- Nem vagyok már kislány! – tiltakoztam.
- Csillognak a szemeid, máris lázas vagy. Betegen nem mész sehová!
- Ezzel csak nem arra akarsz célozni, hogy nem engedsz haza?
- Megmondtam, betegen sehová.
- Nem vagy az anyám!
- Szépen kérlek.
Egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Ahogy akkor rám nézett… Valósággal könyörgött a szemeivel. Megadtam magam és a szobám felé vettem az irányt. Cleo az ágyamon aludt. Azonnal felébredt, amint benyitottam. Finoman letessékeltem, mire kedvesnek egyáltalán nem mondható tekintettel áttelepedett a székre. A helyében én sem tettem volna másképp. Felvettem a pizsamámat, összefogtam a hajam és kimentem fogat mosni. Mire visszatértem, Christian más benn ült a szobámban.
- Ne húzd az időt. – figyelmeztetett.
Ezen már csak mosolyogtam. Mintha a gondolataimban olvasott volna. Bármit megtettem volna, csak ne kelljen lefeküdnöm. Makacs vagyok, akár egy gyerek, de ő ilyennek szeret. Kedves dolog tőle, hogy így aggódik. ezelőtt ki sem néztem volna belőle, de már sokat változott a helyzet. Magamra húztam a takarót. Christian lekapcsolta a villanyt és kifelé indult.
- Nem maradsz még egy kicsit?
- szeretnél még valamit?
- Nem igazán, csak nem vagyok álmos.
Lefeküdt mellém az ágyra. A homályban egyenesen a szemembe nézett. Jeges kék szemei most melegséget sugároztak. Végigsimította az arcomat, majd homlokon csókolt.
- Jobb lenne, ha pihennél.
- Túl sokat aggódsz miattam.
- Talán baj?
- Csak furcsa.
- Jobb, ha hozzászoksz.
Annyira édes! Nem gondoltam volna, hogy ennyire kedves is tud lenni. Meglepő. Magamhoz szorítottam, hagytam, hogy a teste hidegsége átjárjon.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.
Lehunytam a szemeimet, de még nem aludtam, inkább csak pihentettem az agyamat. Igaz, hogy sokáig tartott, de végül mégis elaludtam. Talán akkor mehetett ki, de mikor felébredtem újra ott volt a szobámban. Mindjárt dél, pillantottam az órámra.
- Te sosem alszol? – néztem rá fél szemmel.
- Azt azért nem mondanám. – vágott vissza.
Nyújtóztam egy hatalmasat és kimásztam az ágyból. A ház üres volt, rajtunk kívül egyedül Mary volt itthon. Rebecca óvodában, David dolgozik, Eric meg az ég tudja, hogy hol lopja a napot. Éreztem az ebéd illatát. Valami igazán finomat készíthet. Első utam a konyhába vezetett, már éppen eléggé éhes voltam. A szemei valósággal felcsillantak, ahogy meglátott odalenn. Való igaz, elég régen tartózkodtam itt hozamosabb ideig. Egyből sürögni-forogni kezdett körülöttem. Zavarba jöttem tőle, de őt nem érdekelte, folytatott mindent tovább. Leültetett az asztalhoz és egy jól megrakott tányért tett elém.
- Későn értetek vissza az este?
- Mondhatjuk.
- Nem vagyok túl tolakodó, ha megkérdezem, hogy merre voltatok?
Ezt nevezem kíváncsiságnak. Nem mondom, én is sokat kérdezősködöm, de alig néhány napos ismeretség után? Valóban roppant közvetlen. Azt hiszem ez az, ami miatt kezdem egyre jobban érezni itt magam.
- Ismered Carment?
- Hallottam hírét.
A hangján éreztem, hogy nem túlzottan kedveli. Mondjuk már azon is elcsodálkoztam, hogy egyáltalán ismeri.
- Ennyire nem szereted?
- Hiszen vámpír.
- De Christian is az.
- Az egészen más, ő a családhoz tartozik.
- Érdekes meglátás.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése