Biztosra veszem, hogy nem önszántukból raktak ki, nyomós indok lehet rá és én ezt akarom megtudni. Szerencsémre az igazgató amolyan régimódi ember, mindent szeret megőrizni és a keze ügyében tartani. Viszont a régimódiságából rengeteg dolgom akad, se egy számítógép, semmi, minden papírokon, mappákban van elpakolva. Hosszú éjszakának nézek elébe, sosem rágom át magam rajtuk. Jobban belegondolva, ha a dolog fontos, mármint nemcsak nekem, hanem neki is, akkor valami biztos helyre kell, hogy tegye. Megakadt a szemem az íróasztalon, méghozzá annak is a fiókjain. Ki akartam húzni, de be volt kulcsolva. Biztos voltam benne, hogy itt van, bármi legyen is az. Letérdeltem az asztal elé és kezelésbe vettem a zárat. Hirtelen felkaptam a fejem. Van odakinn valaki, most jöhetett be. Hogy-hogy nem vettem észre hamarabb! Ki az, aki ilyenkor erre jár? Felkapcsolták a villant, a léptek zaja az ajtóhoz közeledett. Értelme sem lenne elbújni, így hát meg sem próbáltam. Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, csakhogy ne találjanak itt, de ilyen magasságból ez elég kockázatos lett volna. Erőt vettem magamon és földbegyökerezett lábakkal álltam az iroda közepén. Vártam az elkerülhetetlent.
- Igazgató úr, mit keres maga itt ilyen későn?
- Sokkal inkább én kérdezhetném ezt magától kisasszony, ugyanis ha nem tudná, ez itt az én irodám.
Nem tudtam mit tenni, csak álltam ott bambán. Elmenni ciki lett volna, viszont mondani meg nem nagyon tudtam mit. Kezdtem egyre jobban elásni magam.
- Megtudhatnám, hogy mit keresel itt?
- Gondolom nem volt véletlen, hogy kirúgtak…
Jobbnak láttam, ha egyből a közepébe vágok. A pasasban egyből megéreztem a bizonytalanságot. Tétovázott.
- Nem akar semmit sem mondani?
Megkerülte az asztalt és mellém lépett. Egy kulcsot húzott elő a zsebéből és kinyitotta azt a bizonyos fiókot. Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, de akkor sem mentem közelebb.
- Kérem, üljön le.
Helyet foglaltam az asztal túlsó oldalán. Nem igazán csípem ezt a tárgyalós stílust, de kénytelen vagyok elviselni. Elém tolt egy levelet. Ez volt hát abban a fiókban. Ez is éppen olyan régimódi volt, akár csak az igazgató, ha nem régebbi. Hatalmas vörös pecsét volta a borítékon, de azt már korábban feltörték.
- Két napja vendégeim voltak, ezt a levelet ők hozták. Nyugodtan olvassa el, biztosan magát is érdekelné.
Már hogy a fenébe ne érdekelne, hiszen végig rólam volt benne szó! Nyilvánvaló volt, hogy kiktől származik… Azok az átkozott vérszívók, már megint! A hangvételük finoman szólva sem volt barátinak mondható, sokkal inkább fenyegető. El akartak tenni az útból, nehogy tovább kutakodjak a dolgaikban. Engem valahogy nem tudtak megijeszteni, sokkal inkább felidegesítetek vele.
- És maga beveszi ezt az egészet, mertén nem!
- Nem látta a két férfit, aki a levelet hozta.
Azt hiszem a férfit idézőjelben kellett értenem. Mégsem hatott meg a dolog.
- Ne foglalkozzon velük, majd én elintézem.
- Nem érti? Eljöttek és nyíltan megfenyegettek. Sajnálom, de nem akarok belefolyni az ügyeibe, ígyhát nem tehettem mást. Féltem az életem.
Így már minden más színezetet kapott. A pasas be volt rezelve, de istenesen. A legtöbben nem kedvelik a vámpírokat és nem is tudnak bánni velük. Ehelyett van bennük a félelem. Márpedig én nem fogom hagyni, hogy felforgassák az életemet. Már komolyan kezdem azt hinni, hogy alig várják, hogy újra és újra kibaszhassanak velem. Elegem van belőle!
- Bízzon meg bennem, mindent elintézek és rövid időn belül visszavehet.
Már majdhogynem reszketett. Nézni is alig bírtam. Komolyan, tiszta szívből sajnálom. Neki semmi köze ehhez az egészhez, mégis belekeveredett. Ezért is én vagyok a hibás, miattam teszik tönkre mások életét is. Hogy lehetnek erre képesek? Ha velem van a gond, akkor miért nem egyenesen hozzám jönnek? Talán így akarnak totál kikészíteni? A fene se érti a gondolkodásukat.
- Nyugodjon meg, mindent meg fogok oldani és becsszó nem keverem bele semmibe. – mondtam, mikor felálltam az asztaltól.
- Azért vigyázzon magára! – szólt utánam az igazgató.
Be kell, hogy lássuk, fogalmam sincs, hogy hogyan fogjak hozzá az egészhez. Tény, hogy ezek el akarnak tenni láb alól, méghozzá laposan megfontolt lassúsággal. Abban is biztos vagyok, hogy ezek ugyanazok, akikkel Ben találkozott. Valami még hiányzott azonban a képből, a miért, az ok. Nem lehet véletlen, hogy engem választottak. Válaszokat akartam, méghozzá minél hamarabb. Siettem vissza a lakásba, ahogy csak tudtam. Odabenn sötét volt. Egyből felnyomtam a villanyt, bár tudtam, hogy Ben odabenn alszik. Hunyorogva nézett rám a kanapéról.
- Ez meg mire volt jó?
- Benjamin Cross, tartozol nekem néhány válasszal! – támadtam le.
- Micsoda? Te teljesen begolyóztál! Nyugodj már meg!
- Nem mondtál el mindent, valamit még titkolsz.
- Ugyan már! Tényleg elmondtam mindent, mást én sem tudok.
Hazudott nekem, tudtam, hogy hazudik. A gondolatai mindent elárultak. Éreztem, hogy próbál elrejteni valamit, de nem engedtem. Elmém megragadta a gondolatai kígyózó fonalát és nem engedte el, szorosan ráfonódott. Kerestem és kutattam az agyában, míg végre rá nem akadtam Éreztem és láttam mindent… a saját múltamat. Minden akkor kezdődött, azon az estén, mikor apámat megölték. Anyám és Ben hazafelé tartottak. A lakásban vártak rájuk. Anyám életével akarták apámat zsarolni, aki mindenre képes lett volna, hiszen anyám gyermeket várt, engem. Hárman voltak a szobában. Még most is érzem Benjaminban a gyermeki félelmet. Végig kellett néznie mindent. Még így az emlékeiből megismerve is rémisztő volt. Rengeteg vér és kegyetlenség. Hallottam anyám sikolyait. Bőrét karmok hasították végig, vérszomjas tekintetek övezték. Apám idejében érkezett, minket sikerült megmentenie, de ő a végzetébe rohant. Nem bírtam tovább, ez már túl sok volt. Az agyam zúgott, fájt a fejem. Lerogytam a padlóra. hihetetlen, alig tudtam elhinni, de a bátyámnak valóban igaza volt.
- Miért…? Miért nem mondtátok ezt eddig.
- Anya tudta, hogy csak magadat hibáztatnád.
- Miattam történt. Ha anya nem lett volna terhes, akkor talán…
- Figyelsz te rám? Felejtsd el ezt a hülyeséget.
Ennyi, kész! Már ott voltam, hogy feladom, de az a rohadt makacsságom nem engedte. Túl sok a titok, túlságosan is sok mindent hallgatnak el előlem. Olyan ez az egész, mintha mindenki tudna mindent, csak éppen én nem. Bevallom kezdtem kétségbeesni, de úgy istenigazából. Ben leült mellém. Megölelt. Úgy, mint régen, amikor még gyerekek voltunk. Kedves volt, tudta, hogy a teljes kiborulás határán állok.
- Kezd széthullani az életem. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek…
- Majd csak megoldjuk valahogy.
- Jobb lenne, ha feladnám. Egyszer úgy is utol fognak érni.
- ezt nem teheted! Te nem az az ember vagy, aki ilyen egyszerűen feladja.
Az a legszörnyűbb, hogy igaza van. Viszont már teljesen ráuntam, hogy örökösen feltúrják az életemet.
- Mégis merre induljak?
- Azt neked kell tudnod.
- Ezzel aztán kisegítettél. – mondtam egy kedves mosoly kíséretében.
Feltápászkodtam a padlóról és átmásztam a konyhába. Előkapartam egy zacskó kekszet az egyik polcról és leültem. Ben letelepedett mellém. Tehetetlenül nézte, ahogy megpróbálok kitalálni valami használhatót. Alig észrevehetően nyílt az ajtó.
- Gyere csak! Segítened kell! – támadtam le Christiant.
- Mégis mit szeretnél? – ült le közénk.
- El kell mondanom neki. – néztem Benre.
- Nem teheted!
- Csak ő segíthet, egyedül benne bízom meg.
Kérdő tekintettel néztem a bátyámra. Muszáj meglágyítanom, nem akarok még őellene is küzdeni.
- Kérlek…
- Csinálj, amit akarsz, nekem teljesen mindegy. Tudom, hogy akármit mondok, te akkor is csak mész a fejed után.
Nem mondom, hogy maradéktalanul boldog vagyok, mindenesetre hálás vagyok neki ezért. Hozzáláttam, hogy Christian számára vázoljam a fennálló helyzetet. Lassan és részletesen tálaltam elő mindent. Igyekeztem, hogy semmit se hagyjak ki. Ahogy egyre több infót adtam át, úgy kezdett el egyre jobban érdeklődni.
- Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az alak áll mindkét ügy mögött. Meg akarom keresni őt és végérvényesen fényt deríteni mindenre.
Hosszasan gondolkodott, törte a fejét. Eléggé elkeserítő arcot vágott.
- Sajnálom…
- Mi? Azt ne mondd, hogy mindezek után nem tudsz tenni semmit.
- Ezt egy szóval sem mondtam. Ami azt illeti, szóhoz sem hagysz jutni.
- bocsánat. – sütöttem le a szemem.
- Na, azért! Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, ki állhat ezek mögött. Viszont, ha kideríted, hogy ki az, akkor megpróbálhatlak összehozni vele.
Remek! Ott vagyok, ahol a part szakad, egyetlen lépéssel sem jutottam előrébb.
- Ennyire nem kéne elkeseredni, mindenre van megoldás.
- Mire gondolsz?
- Carmen biztosan tud segíteni.
Carmen… Már megint Carmen. Egyre több dologhoz lesz köze, közben pedig alig tudok róla valamit. Ha elég ügyes vagyok, akkor össze tudom szedni magam és fel tudok tenni egy-két épkézláb kérdést. Látszott rajtam, hogy nem túlzottan rajongok az ötletért.
- Hidd el, semmi jobbal nem tudok szolgálni.
- Tudod, hogy nem igazán kedvelem.
- Attól még rendes. Segíteni fog, csak kérned kell.
Kirázott a hideg, hogy ismét látnom kell, éreznem a gondolatait. Ben eközben némán és értetlenül tekintett hol rám, hol a vámpírra. Lehet, hogy hatalmas hibát fogok elkövetni, de már úgy is teljesen mindegy. Vagy önként nyíratom ki magam, vagy ők teszik meg nekem. ezek után már csak jobb jöhet.
- Rendben, most azonnal vigyél el hozzá!
- Megbolondultál? Mindjárt felkel a nap. Nem szívesen zavarnám Carment ilyenkor. Iszonyatosan dühös lenne…
- Akkor most segítesz, vagy sem? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudod, hogy segíteni szeretnék, de…
- Ne akadékoskodj annyit, hanem induljunk.
- Ahogy akarod. – adta meg magát.
- És velem mi lesz? Mit csináljak addig, amíg ti odavagytok?
- Tartsd a frontot, amíg vissza nem jövünk. Senkinek sem vagyok itt, és fogalmad sincs, hogy hol vagyok. Rendben?
- Persze.
Látszott, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem akarom veszélybe sodorni. Éppen elég, hogy a saját bőrömet viszem vásárra. Felvettem a kabátom és a vállamra akasztottam a táskámat. Azonnal készen álltam az indulásra. Christian még mindig vonakodott, éreztem. Mintha valamiért tartana Carmentől, pedig eddig úgy tűnt, mintha kedvelnék egymást. Talán tévedtem volna?
- Csak vigyél el hozzá, neked szóba sem kell állnod vele.
- Nincs szükségem rá, hogy megvédj.
- Tudom jól, de úgy tűnik, mintha tartanál tőle.
- Meg tudok birkózni vele.
A hangja most valahogy másképp csengett. Hűvös volt, de hallhatóan ideges. Jobb, ha nem piszkálom tovább, mert még képes lesz és nekem ugrik.
- Vezess, és én követlek…
Ezen mosolygott. Mintha megnyugodott volna. Nem akarom, hogy több baja legyen velem, tudnom kell, hogy bármikor számíthatok rá. Ő most az egyetlen segítségem. Megkarolt és elindult velem át a hajnali városon. Az utcákon egy teremtet lélek sem járt még. A hely hová vitt teljesen ismeretlen volt számomra, azelőtt még sosem jártam erre. Az utcák egyre szűkebbek lettek, a házak egyre magasabbak. A nap már felkelt, de ide egy szikrányi fény sem szűrődött be. Végül elértünk egy aprócska lépcsőház ajtajához. Az ajtó nyitva volt. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledtünk. Egészen a legfelső emeletig mentünk. Mindig is elcsodálkoztam, hogy milyen helyeken képesek megbújni. Nem nagyon értem rá csodálkozni, Christian máris kopogott az egyik ajtón. Beletelt néhány percbe, mire kinyitották. Maga Carmen volt az. Erre valahogy már számítottam.
- Christian, hát te meg mit keresel itt, pláne ilyenkor? Gondolhatnál rá, hogy nem igazán alkalmas.
- Bocsáss meg, de azt hiszem, az ügy nem tűr halasztást.
Türelmetlenül toporogtam mögötte, mialatt ő igyekezett minél jobban elsimítani számomra a terepet.
- Látom nem vagy egyedül. – nézett rám a nő a vámpír válla fölött – Gyertek be.
Ahhoz képest, hogy már hajnalodott, odabenn majdhogynem koromsötét volt. Nem mondanám, hogy el voltam ájulva a lakástól, látszott rajta, hogy inkább az az alkalmi hely, nem az ahol az ember, vagy bárki huzamosabb ideig is meghúzná magát. Szóval hát itt rejtőzik ő.
- Miben segíthetek? – nézett a páromra.
- Ezúttal nem én kérném a segítségedet. – nézett rám Chris.
- Szóval így állunk…
Eddig viszonylag nyugodt voltam, de ezzel a legutóbbi kijelentésével kezdett felidegesíteni. Már megint olyan furcsa, mintha nem is tudna normálisan viselkedni. Christian bíztatóan nézett rám, azzal a tipikus nem-lesz-semmi-baj tekintettel. Valahogy nem esett nehezemre mindenről kitálalni Carmennek. Furcsa volt, hogy nem lepődött meg semmin. Egy kis csodálkozás lett volna a legkevesebb. Mindvégig feltűnően higgadt volt és egyetlen megjegyzést sem tett. Teljesen hiába lestem a gondolatait, túl jól titkolta el őket előlem.
- Esetleg, ha kérdeznél, akkor hamarabb jutnál eredményre. – jegyezte meg.
- Titkolsz előlem valamit! Mi az, amit nem voltál hajlandó elmondani egészen idáig?
- Higgadj le, nem áll jól neked, ha idegeskedsz és kiabálsz. nem szeretem az ilyet.
- Elég ebből, inkább beszélj! – bukott ki belőlem.
Széles mosoly ült ki az arcára, hűvös és kísérteties. Elővillantak a szemfogai. Már majdhogynem nevetett rajtam. Christianban félelem bujkált, vissza akart tartani engem, de tudta, hogy teljesen hiábavaló. Az érzelmeimet kezdtek eluralkodni rajtam, ráadásul mind közül a düh volt a legerősebb. Teljesen elveszítettem a fejemet.
- Most meg mit röhögsz? Ez egyáltalán nem vicces, komolyan gondoltam.
Az egyik keze szinte azonnal felém lendült. Életemben nem kaptam még ekkora pofont. A karmai felhasították az arcomat. Ha Christian nincs ott mellettem és nem kap el, akkor szinte biztos, hogy a padlón kötök ki.
- Jól vagy? – kérdezte suttogva.
Bólintottam, de az eszem már egészen máshol járt. Kést rántottam elő és minden dühömet Carmen felé fordítottam, de ő elkapta a karomat. Egyre jobban és erősebben szorította. Christian tehetetlenül állt velünk szemben.
- Carmen kérlek, ne tedd!
A hangja már majdnem könyörgő volt. A nő mélyen a szemembe nézett. Mintha már láttam volna ezt a tekintetet, csak azt nem tudom, hogy hol. A szorítás kezdett elviselhetetlenné válni és a tekintete nem engedett.
- Túlságosan is tiszteletlen vagy. Megérdemelnéd, hogy megleckéztesselek.
Félelmetes volt, mint egyetlen hatalmas sötét lepel, úgy ölelt körül a lénye és én tehetetlen voltam. Azt hittem, ezúttal mindennek vége.
- Carmen… - hallottam Christian hangját.
- Éppen ez az, amit vártam tőled. – mondta bájosan mosolyogva, miközben szabadon maradt kezével letörölte a vért az arcomról.
Váratlanul elengedte a karomat. Nagy élvezettel nyalta a vért az ujjairól. Beteges, bár én sem mondhatom magam egészen normálisnak. Sikerült rávennem magam, hogy eltegyem a kést, de még mindig nem nyugodtam meg teljesen.
- Mit tudsz rólam?
- Mindent.
- Ez mégis mit jelent?
- Különleges vagy.
- Ezt a szöveget már ismerem. Mondj valami újat!
- Nem mondom, bőven van benned bátorság. Pont, mint apádban.
Erre azonnal felkaptam a fejem.
- Mi közöd van az apámhoz?
- Rendes ember volt.
- Pont te mondod ezt? Hiszen a fajtádat pusztította.
- Látszik, hogy nem ismerted. Csak azt tette el az útból, aki megérdemelte. Ő volt a Végrehajtó.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
- Mondjuk, hogy egy időben segítetem neki.
Nem bocsátkozott részletekbe, de így is elég furcsa volt, amiket mondott. Valahogyan hihetetlenül hangzott az egész. Pont ő, az egyik legnagyobb vámpír az, aki segít egy vámpírvadásznak. Nem tudom elhinni. Sosem fogom megérteni a fajtáját. Még így is sok üres folt tátongott a fejemben. Jó lett volna többet tudni. Azt kell hinnem, hogy ez az arcomra is kiült, ugyanis Carmen arckifejezése is megváltozott. Szelídebb lett, már majdnem barátságos. De még így sem kaptam választ mindenre. Ő is tudta, hogy ez bánt engem. A tekintete ismét magával ragadott, de ez most más volt. Ezúttal ő kutatott az én gondolataimban. Még sosem történt velem ilyen. Magatehetetlenül álltam előtte, képtelen voltam akár megmoccanni is. Nem akart nekem ártani, azt tisztán éreztem, mindenesetre meglepett a dolog. Még nem találkoztam senkivel, aki ilyen… hozzám hasonló. Magamon éreztem ismét a kezét. Nem akartam vele menni, de kénytelen voltam. Uralta az agyamat. Erős volt, hihetetlenül erős. Christian odakinn maradt, engem bevitt a szobába. Odabenn teljes volt a sötétség. Carmen gyertyát gyújtott, engem pedig leültetett. azt hiszem kezdek megijedni. Eddig még nem fordult elő velem, hogy valaki más irányítson, pláne egy vámpír. A félhomályban mögém került, éreztem, ahogy az ujjait végighúzza a nyakamon. Menekülnöm kellett volna, de képtelen voltam rá. Szó szerint fogva tartott. Leült velem szemben, az arcát megvilágította a gyertya lángja. Kísértetiesen fehér volt. Ekkor végre elengedett. Elképedve bámultam rá.
- Jobb ha tudod, nemcsak te vagy képes mások gondolataiban olvasni.
Minden egyes kiejtett szava gondosan kimért volt, de én mégsem voltam képes hinni neki.
- Mi folyik itt?
- Sosem tetted fel még magadnak a kérdést, hogy miért történik mindez veled?
Nem tudtam, hogy mire gondolt. Össze voltam zavarodva.
- Vámpírok itták a véredet, de te mégis ember maradtál. Túlélted azt, amibe más belehal. Nem vagy olyan, mint a többi ember, hiszen mások gondolataiban olvasol. – folytatta.
Be kell vallanom, hogy ezen még sosem gondolkodtam. Ezek voltak azok a dolgok az életemben, amiket egyszerűen csak elfogadtam. Nevezhetjük akár szerencsének is. Jobbára inkább csak örültem, hogy életben maradok.
- mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy az egyikőtök el akarja törni a nyakamat? – firtattam.
- Éppen ezért akarnak végezni veled. Azért aki vagy, és azért amire képes vagy.
- Nem teljesen értem, hogy mit akarsz mondani. Szóval tehát az apám miatt akarnak végezni velem? Hiszen én nem csináltam semmit.
- Akik tudják, hogy ki vagy, azok félnek tőled. Tudják, hogy nem haboznál rájuk támadni, a képességeddel pedig könnyedén elbánhatsz velük. Persze csak ha elég ügyes vagy. – mosolygott.
Kezdett felcsigázni és nem állt szándékomban hagyni, hogy akár egyetlen információmorzsát is megtagadjon tőlem. Ámulva hallgattam. Hihetetlen, de olyan dolgokat mondott, amikről nehéz volt elhinni, hogy közük lehetnek hozzám, egy egyszerű emberhez. Megint annál a végzetes napnál lyukadtunk ki. Úgy beszélt róla, mintha ő is ott lett volna. Minden akkor kezdődött el, akkor változott meg a meg sem kezdett életem. Állítása szerint ekkor tettem szert erre a képességre, és arra a tulajdonságomra, hogy nem válok egykönnyen várszívóvá.
- Honnan veszed mindezt?
- Jobban ismerlek, mint hiszed.
- Hagyjuk ezt a nagy és homályos körítést.
- Akkoriban elég gyakran jártam felétek…
- Csak hogy nem a legmegfelelőbb időben.
- Vámpír vagyok, nem mindenható. Ne engem hibáztass. Nem túl gyakran foglalkozom emberekkel., az is csak egy kivételes eset volt.
- Mint ahogy ez is, ugye?
- Örömmel látom, hogy kezdjük megérteni egymást.
- De még mindig az a kérdés, hogy meg tudod-e mondani, hogy ki az, aki annyira utál engem, hogy képes lenne megölni.
- Legjobb tudomásom szerint egy Lucas nevű alak áll a háttérben.
- Mondd meg, hogy hol találom!
- Ácsi kislány! Nem gondolod, hogy már így is eleget segítettem? Ideje lenne megköszönnöd. Különben is, honnan a fenéből kéne tudnom, hogy ki merre jár éppen?!
Ez most jogos volt azt hiszem. Nem várhatom el, hogy mindent készen elém tálaljon. Eljött az idő, hogy lelépjek. Érzem, hogy egyre jobban kezdi körém fonni a karjait, mégha ez nem is látszik. Meg amúgy is, ha tovább maradok, akkor szinte biztos vagyok bene, hogy elborul az agyam és annak nem lesz jó vége, legfőképpen rám nézve. Carmen tudta, hogy menni akarok, de visszatartott. Tudtam, hogy akar valamit.
- Mit szeretnél? – óvatoskodtam.
- Semmit sem adok ingyen… - célozgatott.
Gyanakodva néztem rá, próbáltam felmérni, hogy mit is akarhat, de nem értem célt. Már nem tudtam meglepődni semmin, már csupán arra vártam, hogy bejelentse.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése