Valami nincs rendben vele, éreztem a hangján. Most is undok volt, de nem úgy, mint ahogyan szokott. Valahogyan más, megváltozott. Hatalmas kortyokban nyelte a vodkát, mint egy vérbeli alkoholista, velem egyáltalán nem is foglalkozott. Csupán néhány sanda pillantást kaptam, csak úgy a szeme sarkából. Ez is elég volt ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam.
- Csigavér, nem azért jöttem, hogy bármit is csináljak veled.
- Akkor meg?
- Itt senki sem keresne.
Egyre érdekesebb ez az egész. Christian, aki eddig mindent megpróbált, hogy a tekintetek középpontjába kerüljön, most el akar tűnni a világ elől. Teljesen el volt ázva. Vér helyett alkohollal próbálta a szomját oltani. Ennek biztos, hogy nem lesz jó vége. Végignéztem rajta, még mindig eléggé kábának tűnt. Ahogy fogyott a vodka, úgy kezdett egyre furcsábban viselkedni. Alaposabban átgondolva a dolgot, arra a megállapításra jutottam, hogy jelen állapotában képtelen lenne bárkiben is komoly kárt tenni, esetleg csak saját magában. Vettem a bátorságot és fölszedtem a papírokat a földről. Alkalmi irodámat áttelepítettem az ágyra. Így hátulról nézve egészen emberinek tűnt, de nem a legjobb fajta embernek. Az italtól lassan kezdett megeredni a nyelve.
- Az este már komolyan azt hittem, hogy békülni akarsz. Mocskos egy terv volt, amit kiterveltetek ellenem.
- Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
- Ugyan már! Tudtad te azt jól. – csapta le az üveget az asztalra.
Nem volt kedvem veszekedni vele, mindig is utáltam ezt az egészet. Jobb lett volna, ha még az elején kiszállok belőle. Már késő. Pár percnyi feszült csend következett. Amúgy is elég fárasztó és idegölő volt vele veszekedni, nemhogy most, amikor már majd’ leitta magát a padlóig. Ült ott és meg sem moccant. Mit meg nem adtam volna azért, hogy kimenjen! Egyszer csak fogta magát és megfordult a széken. Egyenesen a szemembe nézett.
- Mondd csak Katie, miért utálsz engem ennyire? Hiszen én szeretlek.
- Ebből elég! Részeg vagy, már az agyad is elittad, nem tudod miket beszélsz. Menj vissza a saját szobádba!
Láttam, hogy esze ágában sincs kimenni innen. Volt valami abban, amit mondott, itt valóban nem keresné senki. A helyében én is ugyanígy cselekedtem volna. Végre feltűnt neki, hogy nem vagyok hajlandó vele beszélni. Visszafordult az asztalhoz, vagyis inkább az üveghez. Tovább ivott. Úgy egy negyed óra leforgása alatt sikerült teljesen kiütnie magát. A vodka elfogyott és ő az asztalra borulva aludt. Sikerült rendesen összezavarnia a gondolataimat. Azt próbáltam kitalálni, hogy ugyan mi vitte arra, hogy ellopja azt a követ. Egyébként is a vámpírok tulajdona. Talán pénz, vagy bosszú? Ki tudja. Sosem tudtam követni az észjárását. Az igazat megvallva így már nem sok vizet zavart és legalább szemmel tarthattam. A munka lassan haladt, valamiért fél szemmel állandóan őt lestem. Nem bíztam meg benne, még akkor sem, ha ilyen békésen alszik. Még mindig ugyanaz a véres ing volt rajta, amiben az este leszúrtam. Ha egyszer kijózanodik biztos, hogy irtózatosan dühös lesz rám. Ki kell addig találnom valamit, de mit? Törtem a fejem, de csak egyetlen dolog jutott az eszembe, ami lecsillapíthatja, mégpedig a vér. Az utóbbi időben amúgy is keveset kapott belőle. Ez most olyan baráti jótéteménynek hangzik, de nem erről van szó. A saját biztonságomat féltem. Gondoltam, hogy lenni kell valahol egy dugi vérraktárnak, csak nem az emberek vérét szívják! Érzékeim valamiért az alagsorba vezettek. Ahogy végigmentem a szűk folyosón, találtam egy vastagnak tűnő, pántokkal megerősített ajtót. Elfordítottam a kilincset és kinyitottam. Odabentről megcsapott a hideg. Egy hűtőkamra volt. A polcokon takaros rendben álltak a borosüvegek, persze mindegyik tele vérrel. Magamhoz vettem egyet és komótosan elindultam vissza a szobába. A fickó még mindig ott volt, mélyen aludt. Kicseréltem előtte az üveget és az illem kedvéért egy poharat is tettem mellé. Visszaültem dolgozni. Féltem tőle, de már nem úgy, mint azelőtt. Határozottan megváltozott. Sikerült kiirtaniuk a féktelen vadállatot belőle, helyette csak egy marakodó kutya maradt. Ha nem lennék az, aki vagyok, akkor biztosan rettegnék. De most más a helyzet. Már inkább szánom. Ez a fajta viselkedés egyáltalán nem illik hozzá, egyetlen vámpírhoz sem. Az igazat megvallva szánalmasan festett. Viszont, ha nem számítjuk, hogy az asztala alá itta magát, akkor kifejezetten békés volt. Hú, ez aztán már durva! Kezdek szépeket gondolni róla. Na, ez az, amitől már félnem kell. Az eltelt órák alatt a papírok lassan elfogytak. Azt hiszem kész vagyok mindennel, be velük a dossziéba és irány a táska. Már besötétedett, mikor Christian ébredezni kezdett. Egyből megérezte a nyitott üvegből áradó vérszagot. A pohár után nyúlt. Ráérősen töltötte tele. Már teljesen kész volt, az alkohol-kúra rendesen legyengítette. Egészen addig nem is nézett rám, míg le nem nyelte az első kortyot. Nem szólt semmit, csak bámult. Nyilván a gondolataimat fürkészte, de momentán nem nagyon voltak gondolataim. Aljas módon visszabámultam rá. Azt hiszem sikerült zavarba hoznom. Elkapta a tekintetét rólam. Nem láttam még ilyennek. Forgatta a kezében a poharat, nézte a vért, ahogy a lámpa fénye átvilágítja. Akárcsak az ínyenc a kedvenc borát. Eléggé kómás feje volt még mindig.
- Ha anyád most látna, igazán nem lenne büszke rád. – jegyeztem meg.
- A családom hagyd ki ebből! – fordult felém ingerülten.
A szemeiben lángolt a düh. Az egész nem tartott sokáig, csupán pár pillanat volt. Ismét maga elé bámult.
- Bocs. – nyögtem oda neki.
Csak rázta a fejét. Nem volt hajlandó a szemembe nézni.
- Mennem kell.
Felpattant és kifelé indult.
- Várj! – próbáltam megállítani.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mi van vele. Zavarodottan viselkedett. Az oké, hogy ivott, de az még nem elég indok erre.
- Mit akarsz még?! – fordult vissza.
Nem akartam elhinni, amit láttam. Egyenesen az arcomba bámult és a szemei könnyesek voltak. Ez teljesen biztos, jól láttam, hisz alig egy méternyire állt tőlem. Szóhoz sem tudtam jutni.
- Most boldog vagy?! Ezt akartad, igazán?!
Az arca elkeseredettséget tükrözött. A vámpír maszkja alól most először tűnt elő az ember. Hogy is fogalmazzak… elég érdekes volt ilyennek látni. Szarul éreztem magam, nem gondoltam volna, hogy néhány szóval ennyire meg tudom bántani.
- Nem állt szándékomban… - mentegetőztem.
- Hagyjuk. – felelte és egyszerűen otthagyott.
Ez a fickó kezd egyre érdekesebb lenni. Tele van titkokkal és egyre furcsábban viselkedik. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon mi mozgathatja, mi az, amire gondol. Utána akartam menni, de valami visszatartott. Még mindig nem jó ötlet sötétedés után követni egy vámpírt. Lassan már kezd elmenni az eszem, és mindez miatta van. A fenébe is, így nem fogok megtudni semmit! Erőt vettem magamon és utána rohantam. Pofátlanul zárta be az orrom előtt az ajtót. Kezd egyre jobban idegesíteni. Ez így nem mehet tovább! Vártam néhány percet és benyitottam. Meglepetten nézett rám, mintha nem tudta volna, hogy követtem. Talán tényleg nem vette észre.
- Játsszunk nyílt kártyákkal! – vágtam a képébe.
- Mit akarsz?
- Az igazat.
Jellegtelen arcot vágott és csak megrándította a vállát.
- Ez most mit jelentsen? – kezdtem felháborodni.
- Nem igazán szeretnélek beavatni a dolgaimba.
- Ennyire szégyenlős vagy?
- Nem tudnál egy kicsit békén hagyni?
Láttam rajta, hogy baromira ideges, de nem érdekelt, hajthatatlan voltam. Ha így nem megy, akkor megpróbáljuk máshogy. Nem nagyon volt kedvem hozzá, de muszáj. Most az egyszer tényleg kedves leszek hozzá.
- Kérlek! Már unom ezt a sok titkolózást. Légy szíves világosíts fel!
- Tudom, hogy örülnél neki, de most nem tehetem.
Na, most ment fel bennem a pumpa. Akárhogy próbálkozom, ő nem mond még mindig semmit.
- Talán később. De nem most. Légy szíves hagyj magamra.
Már biztosan láthatta az arcomon a dühöt és a csalódottságot. Nincs mit tenni, ha nem akar, akkor úgysem fog beszélni. Duzzogtam, mint egy kislány. Hogy mindezt fokozzam, teljes erőmből bevágtam az ajtót magam mögött. Csak dörmögtem magamban, ahogy végigmentem a folyosókon. A szobámban üzenet várt. Nem volt nagy szám, csak egy egyszerű cetli. Fogalmam sincs, hogy ki írta, de az már sokkal jobban érdekelt, ami rajta állt: holnap délelőtt indulhatunk haza. Nem túl sokan, csak azok, akikre már nincs szükség. Szerencsére az én nevem is ott volt a papíron. Ez volt az eddigi legjobb hír, amit csak kaptam. Valósággal boldog voltam, ahogy szedtem össze a holmimat. Elég későre járt, elfáradtam. Ez a pasas teljesen leszívta az agyam a makacsságával. Jobb híján igyekeztem nem foglalkozni vele. Lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. Talán most sikerült végre igazán kialudnom magam. Reggel Vincent jött be hozzám.
- Mikor indulsz? – kérdezte.
- Minél hamarabb, már ha lehet.
- Hamarosan indul néhány autó az állomásra.
- Szuper! – csillantak fel a szemeim.
- Ennyire rosszul érezted itt magad?
- Nem arról van szó, csak már várnak otthon.
Nem volt szívem megmondani neki az igazat, annyira lelkes fiú. Kár lenne elrontani a kedvét. Talán megérezhette a valódi gondolataimat, mert egy pillanatra elkomorodott a tekintete.
- Értem. Akkor úgy fél óra múlva legyél az épület előtt.
- Kösz. – feleltem kurtán.
Bólintott egyet, és kiment. Meglehetősen finoman és halkan zárta be az ajtót. Egészen más volt, mint a többi vámpír, sokkal udvariasabb, emberibb. Mindegyikük közül vele voltam a legszívesebben. Nem tudtam volna félni tőle, talán azért, mert elég fiatal. Legalábbis így éreztem. Az a bizonyos fél óra rettentő hamar eltelt. Alig vártam, hogy végre elindulhassak. Ahogy kiléptem az ajtón, meglepve tapasztaltam, hogy esik a hó. Nem győztem átkozni magam, hogy a kötött pulóveremnél semmi melegebbet nem voltam képes magammal hozni. Ki gondolta volna, hogy errefelé ilyen idő is lehet. Az autók lassan és komótosan gurultak be. Közelebb már meg sem állhattak volna! Szét fogok fagyni, mire odaérek. Mintha valaki meghallotta volna a gondolataimat, egy meleg kabátot terítettek a vállamra. Hátrapillantottam és Christiant láttam meg. Kérdő tekintettel néztem rá, ahogy mellém lépett.
- Nem akarom, hogy megfázz.
- Csak ezért jöttél ki, vagy van valami más oka is?
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem szívesen maradnék már itt. És te? Azt hittem érdekel, hogy mi folyik itt.
- Mondhatjuk, hogy ráuntam. – feleltem felszínesen.
Már egyáltalán nem éreztem a hideget. Iszonyat jó kabátja volt, vékony, könnyű és mégis meleg. Rendes volt tőle, hogy ideadta, biztosan fázhat, a hideget azért még ők is érzik. Egy szál ingben állt mellettem, de nem mutatta, hogy fázna, már csak elvből sem.
- Nem szeretnél velem utazni? – kérdezte.
Na, erre aztán meglepett fejet vágtam. Nem lehetett nem észrevenni, neki is egyből feltűnt.
- Úgy emlékszem beszélni akartál velem.
- Egy feltétellel megyek!
- Mi lenne az?
- Légy szíves viselkedj, és ne legyél bunkó.
Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Beszálltam és ő odaült mellém.
- Eddig talán az voltam?
- Inkább ne firtassuk. Mellesleg köszönöm a kabátot.
- Nyugodtan maradhat, nekem úgyis mindegy.
- Újabban feltűnően kedves vagy. Mit csináltak veled?
- Nem tudnád ejteni a témát? Megköszönném.
- Ha igazán szeretnéd…
Ismét kínos csend borult ránk. Untam már az ilyen perceket. Mindennél jobban fárasztott. Rengeteg kérdésem lett volna, de valahogy sejtettem, hogy ha most rázúdítanám őket, biztosan nem kapnék válaszokat és esetleg más is történne. Valamelyest oldotta a kialakulóban lévő feszültséget, hogy megérkeztünk az állomásra. Megváltottuk a jegyeket, már csak a vonatot vártuk. Hosszú percekig álltunk a peronon a hóesésben. Szinte mindenki minket bámult, vagyis inkább Christiant. Biztosan őrültnek gondolták, vagy legalábbis bolondnak. Eléggé furcsán néztek rá, de őt nem zavarta. Végre befutott a szerelvény és magunk mögött hagyhattuk a 10C-t. Láttam útitársam arcán a megkönnyebbülést. A vonat nem volt valami fényűző, kabinok sehol, nemhogy még hálófülkék. Nem hiába volt olyan olcsó a jegy. Annyira nem is érdekelt, hamar haza akartam érni és a tömegben nagyobb biztonságban éreztem magam. Most valahogy nem tűnt vámpírnak, ügyesen álcázta magát. Egymással szemben ültünk le. Kicsit gyanús volt, hogy nincs semmi csomagja. Mindössze egy mappa volt nála. Mondjuk, el sem tudnám képzelni, hogy szüksége lenne valamire. Az őszintét megvallva most nem is ez érdekelt, más témán jártak a gondolataim.
- Akkor már kérdezhetek? – támadtam le.
Óvatos pillantásokkal tekintett körbe, majd alig észrevehetően bólintott.
- Ne várj nagy válaszokat. – jelentette be.
Gőzöm sem volt, hogy mit akart ezzel mondani, de gondoltam, hogy nem fog sok jó kisülni belőle. Na, mindegy, azért próbálkoztam. Először csak kerülgettem a témát.
- Voltaképpen mi is volt itt a te dolgod?
Gondolkodott a válaszon. Talán habozott, vagy nem tudta mit is mondjon?
- Néhány emberrel együtt a kő tárolását kellett megoldanom.
Emberekkel dolgozott együtt? Ezt nevezem! Nem is gondoltam volna. Meglepően tárgyilagosan beszélt a dolgokról. Talán így próbált minél távolabb kerülni a helytől, elfelejteni, ami ott történt. Ez egy kicsit megrettentett.
- És végül mi vett rá, hogy ellopd?
- Bocs, azt nem én tettem.
- Rendben, ellopattad Megannal.
- Így már mindjárt más. – felelte elégedetten.
- De miért?
Bizalmasan mellém húzódott. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam ebben a fenyegető közelségben. De a válaszokért már bármit vállaltam volna. Halkan és elmélyülten beszélt.
- Most biztosan furcsának fogsz gondolni. – kezdte.
- Már eddig is annak tartottalak. – szóltam közbe.
- Igaz, hogy vámpír vagyok, de attól még nem kedvelem túlságosan a többieket.
- Ezt hogy érted?
- Éppen elég van már a rovásukon, ami az én számlámat illeti. Ezért van az, hogy igyekszem annyi gondot okozni nekik.
- Ezúttal azért túllőttél a célon.
- Szerintem nem, sőt! Öröm volt látni a kétségbeesést az arcukon. Azt hiszem megérte.
- Beteg vagy.
- Ezt még nem mondták.
A testemet eddig kínzó hideg lassan engedni kezdett, levettem a kabátot. Jó volt végre valamit kiszedni belőle, mindezek ellenére nem bántam volna, ha az idő egy kicsit gyorsabban telik. Még mindig furcsán érzem magam a közelében. Szó sincs arról, hogy félnék tőle. Nem, már nem. Kezdek rájönni, hogy valójában elég rendes fickó, csak nem teljesen normális. Valóban nem adott valami nagy válaszokat, de legalább elcsorgatott néhány morzsát, de én többet akartam.
- Mi bajod van a többiekkel?
- Elég régi családi ügy.
Alig vártam, hogy folytassa, kíváncsivá tett. Látta szemeimben a kíváncsiságot és a tudásszomjat. Teljesen kiábrándított, amit ezután mondott.
- Ha nem gond, most nem részletezném. Talán majd később.
Még hogy nem gond! Dehogynem! Nagyobb gond már nem is lehetne, most amikor már azt hittem, hogy mindent megtudok. A jóérzés azonban visszatartott attól, hogy mindezt a fejéhez vágjam. Mérges voltam, de nagyon. Elhúzódtam mellőle és még egy szúrós pillantást is kapott. Nem mintha sokat változtatott volna a dolgon…
- Ez most meg mire fel? – nézett rám.
- Aljas vagy. Elhitetted velem, hogy mindent elmondasz, aztán mégsem hallok semmit.
- Ne légy türelmetlen. Rengeteg időnk van.
- Könnyen beszélsz! Neked az idő már rég megállt.
- Úgy teszel, mintha nekem olyan jó lenne, pedig nem is tudsz semmit.
- Éppen ez az, tudni szeretnék, csak nem adod meg az esélyt sem.
- Nyugalom. – csitított.
Mondjuk, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán el tud viselni, nemhogy nyitott könyvként tárja elém az életét. Én sem szívesen beszélnék neki a sajátomról. Még jó, hogy nem szokott kérdezősködni. Kinéztem az ablakon. A vonat kerekei mohón falták a kilométereket. Jó pár megállót magunk mögött hagytunk. Az út kezdett unalmassá válni. Azt hiszem Christian megharagudott rám. Talán túl tolakodó voltam. Bocsánatot kéne kérnem, de eszem ágában sincs. Makacs voltam és az is maradok. Nehezen változom. Törtem a fejem, hogy mit is tehetnék, végülis a szokott megoldásra jutottam: átfutom a gondolatait. Sajna ezt egyből kiszúrta. Mosolyogva nézett rám és a fejét csóválta. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék, így feladtam. Nem maradt más hátra, meg kell várnom, míg ő maga úgy nem dönt, hogy elmondja. Jelenlegi helyzetem azonban nem festett valami rózsásan ebből a szempontból. Azután, amit most sikerült leművelnem, biztos, hogy sokkal később fogok megtudni mindent.
- Jobban bízom benned, mint bármelyik vámpírban.
- Hogyan?
Ez a kijelentés aztán meglepett.
- Téged legalább ismerlek.
Ez teljesen kész! Biztosan meghibbant. A helyében és nem hangoztatnék ilyeneket.
- Nem tudok kiigazodni rajtad.
- Idővel megismersz.
Most aztán megijesztett. Oké, semmi félelmetes nincs egy ilyen kijelentésben, de ha jobban belegondolok, a hideg is kiráz. Szerettem volna láthatatlanná válni és eltűnni innen, de hiába vágyakoztam rá. Odakinn elállt a hóesés és sütött a nap. Éreztem, ahogy melegszik az idő. Már egy szemernyit sem fáztam, a hirtelen jött meleg miatt azonban elnyomott az álom. Nem bírtam visszatartani egy félúton lévő ásítást. Körülnéztem. Nem voltunk túl sokan a kocsiban, de éppen elegen ahhoz, hogy Christian mellett is viszonylag nyugodtan le tudjam hunyni a szemem. Kihasználtam a tömeg által nyújtott védelmet. Itt úgysem próbálkozhat semmivel. Megtámasztottam a fejem a fejtámla oldalán és becsuktam a szemem. A vonat kellemesen ringatott, nem kellett sok idő hozzá, hogy elaludjak. Nem tudom hány óra lehetett, mikor felébredtem, de arra keltem, hogy a nap a szemembe tűz. Christian is aludt velem szemben. Valóban sokat változott az utóbbi időben. Vagy ki tudja, lehet, hogy mindig is ilyen volt a lelke mélyén. Annyira nem is foglalkoztatott, az volt a lényeg, hogy kifejezetten rendesen viselkedett. Észre sem vettem, hogy amíg aludtam, betakart a kabátjával. Olyan békés volt, ahogyan ott aludt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ki is ő valójában, de azonnal magamhoz tértem. Te jó ég, mi van velem?! Kezdem teljesen elveszíteni a fejem. Mi történik itt? Megláttam a mellette heverő mappát. Ismét felcsillant bennem a kíváncsiság. Már nyúltam volna érte, mikor elkapta a csuklóm.
- Ezt most nem kéne. Nem jött még el az ideje. – pillantott rám hűvösen.
- Azt hittem, hogy alszol.
- A látszat néha csal.
- Muszáj mindig így beszélned?
- Nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Azon kezdtem töprengeni, hogy hogyan fogom így kibírni mellette az elkövetkező két napot. Valaki nagyon szerethet odafenn, mivel az egész visszaút csendben és eseménytelenül telt el. Nem faggatóztam tovább, ő pedig csak némán ült velem szemben. Csodával határos módon egy darabban és ép idegzettel sikerült megérkeznem az ikerkontinens nyugati csücskébe. A reptér kihalt volt. Hétvége. Ilyenkor szinte minden normális ember otthon van, kivéve engem. Felszálltunk a legelső induló gépre. Vajon Christian is legalább annyira szeretett volna már hazamérni, mint én?
- Ezután merre tovább?
- Egyenesen haza. Már biztosan nagyon hiányzom Cleonak.
- Már megint az a macska. Úgy látszik sosem szabadulsz meg tőle.
- Ezt nem értheted… És te? Hová?
- Szintén haza.
Szemeiben láttam a honvágyat. Pedig azt gondoltam, neki igazán mindegy hol is van éppen. Nem hittem volna, hogy neki is van otthona. Katelyn, kislány, szedd már össze magad! Hagyd ezt a baromságot, hiszen ez egy vámpír! Különben is utálod, vagy nem? Már csak ez hiányzott, elkezdtem megkedvelni. Nagy hiba. Mi van, ha ez is csak egy újabb átverés? Tőle bármi kitelik. Az is lehet, hogy éppen ezt akarja elérni. Valósággal megkönnyebbültem, ahogy órák múlva leszálltunk. Az autóm még mindig ott állt a reptér parkolójában. Jó volt újra látni. Végre egy darabka otthon. Valósággal fellélegeztem. Ragaszkodom ehhez a kis autóhoz. Pici volt és gyors. Ideális ide, a városba.
- Elvinnél egy darabon?
Erre most mit mondjak? Ha már eddig is együtt utaztunk, akkor néhány perc már igazán nem számít.
- Szállj be!
Elfordítottam a kulcsot. A motor kellemes duruzsolása örömmel töltötte el a lelkem. Itt végre éreztem, hogy a magam ura vagyok, nem mondja meg senki sem, hogy mit kéne csinálnom. Letekertem az ablakot. Itt már jóval melegebb volt, mint odaát az Óhazában. Ez is jó, kifejezetten tetszett. A jó öreg Newlandi levegő… Nem nagyon csípem a hideget. A telet kifejezetten utálom. Na, mindegy, most az a legfontosabb, hogy útban voltam a lakásom felé.
- Meddig vigyelek?
- Már nem kell sokáig. A következő sarkon nyugodtan kitehetsz.
A lámpa után lassítottam és megálltam az út szélén. Elég csendes környéknek tűnt, barátságos lakásokkal, kedves emberekkel. Ez most komoly, hogy egy ilyen környéken lakik?
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése