- Hát te meg mit csinálsz?
- Semmit.
- Ennyire hülye azért nem vagyok. Mutasd csak!
Kirántottam a papírt egy hirtelen mozdulattal a kezei közül. Nem tetszett neki, de azért hagyta.
- Visszaadnád, hogy befejezzem?
- Persze, de aztán jó legyen! – nyomtam a kezébe.
- Csak annyira lehet jó, mint a modell.
- Jó, jó. Értem. Nem gond, ha egyedül hagylak egy kicsit? Be tudod úgy is fejezni?
- Semmi baj. Amúgy sem leszek egyedül, egész jó a társaság. – nézett Cleora – Hová mész?
- Csak körbenézek.
Nem lett volna szívem megmondani neki az igazat. Azt hiszem bunkóság lenne a részemről, ha közlöm vele, hogy kajálni indulok. Ő már úgyis eléggé éhes, már csak az hiányzik, hogy engem is megkívánjon. Hamar megtaláltam a hajókonyhát, a szakács is benn volt.
- A reggeli időnek már rég vége, de magának kislány bármit. – vigyorgott
- Nem hagyhatnánk ezt az egészet, úgy sincs semmi értelme.
- Ugyan már, lehetnél egy kicsit kedvesebb is. Nem túl sok szép lány jár errefelé.
- Tuskó! – vágtam a hátához egy bádogcsajkát.
- Értettem. Máris nézek valamit.
- Kösz.
Nem mondom, nem vitte túlzásba a dolgot, de a semminél ez is több volt. A fickó barátságosan meg is jegyezte mellé, hogy máskor legyek pontosabb. Ez most jogos volt. Nem is szóltam érte semmit. Szerettem volna néhány nyugodt pillanatot. Még egy csésze kávét is kaptam. Biztosan azért, mert a pasas már az első pillanattól kezdve szimpatikusnak talált. Egyetlen mosolytól többet ne is reméljen cserébe. Egyre jobban éreztem magam. Tele hassal, kávé után, kipihenten. Egész jó. Rég voltam már így. Visszasétáltam a kabinba. Úgy látszik Christian befejezte a rajzot. Lehunyt szemmel feküdt az ágyán. Azt hittem megint alszik.
- Ha érdekel, kész van… - szólalt meg.
- Azt hittem alszol.
- Most nem.
- Hogy érzed magad?
- Nem túl fényesen.
- Most legalább őszinte vagy. Ennek örülök. Nagyon jó lett a rajzod.
- Szerintem annyira nem.
- Túl szerény vagy.
- Ha tetszik, megtarthatod. Tedd el, a tiéd!
- Köszönöm. – mondtam, és hálából egy hatalmas csókot nyomtam az arcára.
Elfordította az arcát és szájon csókolt. Mindig a lehető legjobb pillanatban. Időzíteni azt tud. Ott maradtam mellette, a közvetlen közelében. Átöleltem és a szemeim elmerültek a jeges kék tekintetében. Nem tudtam szabadulni tőle. Tényleg igaz a mondás, hogy egy vámpír tekintete pillanatok alatt képes megbabonázni minden embert.
- Szeretlek. – mondtam a szemébe.
- Én meg imádlak. – szorított magához.
Cleo igyekezett pofátlanul közénk furakodni. Christian elengedett.
- Igazán helyes kis dög. Éppolyan, mint te.
- Saját nevelés. – kacagtam.
Megvakargatta a macska fejét. Cleo szemmel láthatóan nem bánta. Végül mégis megkedvelték egymást.
- Mi lesz velünk Chris?
- Mégis mire gondolsz?
- Folyton csak menekülünk. Te is, én is. Nem mehet ez így a végtelenségig!
- Nem is fog.
- Tudod, hogy nem bírnám ki. Ez az egész már így is kezd egy kicsit sok lenni.
- Minden rendben lesz, bízz bennem.
- Próbálok, de az a baj, hogy félek.
- Te? Félni? Ne haragudj, de ez nevetséges. Azt mondod, hogy félsz és közben pedig egy vámpír mellett fekszel. Érdekes egy lány vagy.
- Nem kéne kigúnyolnod.
- Nem annak szántam. Bocsáss meg.
- Rendben.
Lehunytam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Azt hiszem itt a vége a beszélgetésnek. Pihenésre van szüksége. Ha így folytatjuk, akkor nem fogja sokáig bírni. Kevesebbet kéne beszélnem, folyton csak szóval tartom. Mostantól igyekszem majd jobban odafigyelni erre. Az egész út végkimenetele csupán rajtam múlik, ezt tudom jól, még ha nem is mondja. Nem aludt el, csak pihent. Mozdulatlanná dermedt, de ébren colt. Éreztem, hogy ide-oda cikáztak a gondolatai. Próbált nyugodtnak maradni. Rá is fér, igazán. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Jó darabig csak a gondolatait figyeltem. Egy idő után ezt is meguntam. Újra felmentem a fedélzetre. Nem volt olyan hideg, mint az éjjel, sokkal barátságosabb volt az idő. A matrózok rohangáltak fel és alá. Felfedeztem közöttük néhány utast is. Igazi átlagemberek voltak. Semmi közös nem volt bennünk, az úti célunkat leszámítva. Egy kedves házaspár úgy tűnik, kinézett magának. Azt hitték, hogy egyedül vagyok, a kísérőmet nem igazán látták velem. Meg akartak hívni, hogy ebédeljek velük. Nemet akartam mondani, de nem hagyták. Csak úgy áradt belőlük a szeretet. Mint egy túlcsorduló mézes bödön. Még mindig nem szoktam ehhez hozzá, nem az én világom. Kénytelen voltam velük tartani, nem akartam megbántani őket. Próbáltak beszélgetni, de az a helyzet, hogy nem nagyon akadt közös témánk. Amikor viszont közöltem velük, hogy nem egyedül utazom, beindult a csevej. Vagyis inkább ők beszéltek, kérdezősködtek. Tipikus városiak. Azt hiszik, hogy kifoghatnak valami jó kis pletykát. Tényleg kedvesek voltak, de nálam ugyan hiába kopogtatnak. Udvariasan ejtetem a témát, megköszöntem am meghívást és odébb álltam. Furcsák voltak, legalábbis a számomra. Lehet, hogy náluk megszokott az ilyen viselkedés, de nálam nem. Alig vártam, hogy visszamehessek Christianhoz, a megnyugtató csendbe.
- Hol jártál?
- Nem érdekes. Te csak pihenj.
Cleo az ölembe ült. Hatalmas szemeit rám meresztette. Éhes. Gyorsan elugrottam a konyhába. A szakács ezúttal nagyon készséges volt. Egy kisebb tányér maradékot sikerült szereznem a kis kedvencemnek. Nagyon örült neki. Most egy darabig megint nem kell gondolnom rá. Nem mintha baj lenne, hogy foglalkoznom kell vele. Szívesen csinálom. Rájöttem, hogy nem szeretek hajózni. Itt nem lehet semmit sem csinálni. A vonaton legalább az ablakon ki lehetett nézni. De itt? Körös-körül csak a víz, semmi más. Merő unalom. A házaspárral eltöltött röpke óra után nem is vágytam rá, hogy bárki mással szóba álljak itt, Christiant pedig nem akartam zavarni. Lehasaltam az ágyra, mire Cleo odafeküdt elém. Megint kiprovokálja, hogy foglalkozzam vele. Ő is unatkozik. Akkor már szórakoztathatjuk is egymást.
- Na, cicus, akarsz játszani egy kicsit?
Halkan nyávogott egyet. Édes volt, még mindig azt a cuki szőrgolyót láttam magam előtt, akit néhány éve nyomtak a kezembe. Az egyik pulóveremből kihúztam a zsinórt. Játéknak az is megteszi. Vevő volt a dologra, pofozgatni kezdte a végén a csomót. Élvezte a dolgot, ugyanis már elég régen játszottam vele. Azonban ő is az a tipikus macska, hamar megunta és otthagyott. Leugrott a padlóra és ott kezdett elszöszmötölni valamivel. Ennyit erről, jöhet tovább a maratoni unalom. Ki kéne találnom valamit, de komolyan. Az a probléma, hogy nincsen egy árva használható ötletem sem. A hátralévő idő lassan és unalmasan, de valahogy mégiscsak eltelt. Christiannal nem túl sok szót váltottam, inkább csak a partot érés előtt. Nem volt valami bőbeszédű, de annál inkább elszánt. Már szinte csak az éltette, hogy valahogy kibírja ezt az egészet. A hajó leeresztette a horgonyt és kikötöttünk. Ismét vonatra kellett szállnunk, de ezúttal szerencsére csak egy megállót kellett menni. Az utóbbi időben erősen ráuntam a vonatozásra, de a hajótól minden jobb. Az állomástól gyalog mentünk tovább. Egyedül Cleo volt az, aki örült ennek, végre kirohangálhatta magát. Christian igyekezett összeszedni magát, megitta a maradék vért. Valamivel jobban nézett ki, de még mindig nem volt az igazi. Egészen a városka széléig mentünk. Egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Nem győztem eltelni a látvánnyal, bámulatos volt. Bekopogtatott az ajtón. Csönd. Azt hittem nincs odabenn senki, de ő türelmesen várt. Hamarosan apró lábak dobogását hallottam. Az ajtó kinyílt és egy olyan négyévesforma szőke kislány bukkant elő. Felnézett a vámpírra és elmosolyodott.
- Christian! – kiáltotta boldogan.
Átölelte őt, el sem akarta engedni. Engem észre sem vett. Olyan boldog volt, nem is értem, hogy mit szerethet így egy vámpíron. Mondom ezt és, aki úgy néz ki, hogy fülig bele van zúgva. Perceken belül egy nő jelent meg mögötte. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem, talány csak öt-hat évvel. Arcáról meglepődöttséget véltem leolvasni. Igyekeztem meglapulni vámpírom mögött az ölemben a macskával.
- Isten hozott Christian.
- Mary.
Jól megnézett magának, egyenesen a képembe bámult. Nem igazán tudom tolerálni, amikor így vizslatnak. Úgy tűnik, nem lát valami szívesen. Ideges volt, tartott tőlem. Igyekeztem barátságos képet vágni, de nem igazán ment. A kislány, anyja unszolására elengedte a vámpírt. Christian mellém lépett és átkarolt.
- Ne idegeskedj, csak egy ember, nem fog gondot okozni. – mondta Marynek.
Úgy oldalba vágtam ezért, ahogy csak tudtam.
- Már megint bunkó vagy!
A kislány csilingelő hangon nevetett fel. Akár egy földre szállt angyal. Igazán nem tudtam elhinni, hogy végül egy ilyen helyen kötünk ki. Nem néztem volna ki belőle, túl tökéletes, túlságosan is idilli.
- Rebecca kicsim, beengednéd végre őket!
- Persze mami.
A kis szőkeség eltűnt előlünk, berohant a házba. Mi is bementünk. Az ajtó halkan csukódott be mögöttem. Összerezzentem egy pillanatra. Bevallom, fogalmam sincs, hogy mit várjak ettől a helytől. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem az igazi otthonát. Egy tipikus sötét vámpírlyukra számítottam, nem egy békés családi házra. A nő megállt velem szemben, a kezét nyújtotta. Cleot letettem a padlóra.
- Üdv, Mary vagyok. – mosolygott rám.
- Katelyn. – szorítottam meg a kezét.
- Érezd magad otthon nálunk. Christian barátai a mi barátaink is.
- Ő is jöhet? – kérdeztem a cicára nézve.
- Persze.
Ez a túláradó kedvesség már szinte fojtogatott. Nem gondoltam, hogy igazából ilyen. Viszont, ha Christiannal akarok maradni, akkor kénytelen leszek megszokni. Valahogy nem áll rá a lelkem. De legalább elég valószínű, hogy Niels ide nem jön utánunk.
- Beszélhetnék egy kicsit Christiannal négyszemközt? – kérdezte Mary.
- Nincsenek előtte titkaim, mondd nyugodtan.
- Hogy-hogy most jöttél? Nem vártunk, valami baj van?
- Úgy is fogalmazhatunk, de nem szívesen részletezném.
Láttam, ahogy a nő szemében megcsillan a félelem. A hideg is végigszaladt rajta, libabőrös lett a karja.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. – jegyezte meg – Tudod, hogy erre odafigyelek.
- Te meg tudod, hogy én mindig aggódom.
- A többiek?
- A srácok nincsenek itthon, elmentek pecázni, estefelé jönnek. Addig cuccoljatok le.
A ház hatalmas volt. Olyan tipikus vidéki családi ház. Christian magabiztosan mozgott, látszott, hogy nem először jár itt. Benyitott egy üres szobába. Azt mondta, hogy nyugodtan beköltözhetek ide. Valahogy nem volt kedvem egyedül maradni, mire ő azzal nyugtatott, hogy itt lesz a szomszéd szobában. Akaratlanul is, de elmosolyodtam. A reakcióit már nem láthattam, mert magamra hagyott. Cleo egyből kinézte magának az ágyat és fel is mászott rá. Szerette a kényelmet. A holmimat hamar kipakoltam az üres szekrénybe. Váratlanul Rebecca jelent meg az ajtóban. Igazán aranyos kislány, de mégis van benne valami félelmetes. A frászt tudja rám hozni ezzel a lopakodósdival. hasonlított Christianra, vagy legalábbis én láttam úgy. Éppen olyan kísértetiesen járkált a házban. Nem hiába rokonok, még ha olyan távoliak is.
- Szia! – köszönt rám.
- Szervusz. – erőltettem némi kedvességet a hangomba.
- Miért jöttél hozzánk? – kérdezte bájosan.
- Christian hívott.
- Gyere csak! – jelent meg mögötte a vámpír – Ne kíváncsiskodj annyit.
A lányka megfordult és felnézett rá. A szemei hatalmasak voltak és kíváncsiságtól csillogtak.
- Hoztál nekem valamit? – támadta le.
- Ha jó leszel, akkor megtudod.
- Olyan izé vagy… - haragudott meg rá.
A kedvesség eltűnt az arcáról. Durcásan bámulta egy darabig, majd sarkon fordult és elviharzott. Még hallottam, ahogy a távolban egy ajtó csapódik be.
- Megbántottad.
- Mindig ilyen. Nem kell félni, hamar megbékél.
- Értem.
- Na, hogy tetszik itt?
- Igazán szép hely. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.
- Ezt most dicséretnek venném, ha megengeded.
- Csak nyugodtan. Egész jól nézel ki.
- Kösz. Vannak rejtett tartalékaim. Amúgy Mary üzeni, hogy szívesen látnának vacsoránál.
Nem volt túlzottan nagy kedvem odalenn bájologni, ezt le is lehetett olvasni az arcomról.
- Nem vagy túlságosan felvillanyozva tőle.
- Nincs kedvem hozzá.
- Ha nem akarod, akkor nem kell menned.
- Nem maradsz egy kicsit?
- De csak egy darabig. Még dolgom van.
Leült mellém az ágyra. Odahúzódtam hozzá, egészen közel. Összekuporodtam, amilyen apróra csak tudtam. Átölelt, mire én a fejemet a mellkasára hajtottam. Magamon éreztem a jeges leheletét, beleborzongtam. Megint némaságba burkolózott, de ezúttal épp ez volt az, amire vágytam. Boldog voltam. Rám fért ez a fajta semmittevés, csak ülni itt csendben, a karjaiban. Cirógatni kezdte az oldalam, amit nem bírtam megállni röhögés nélkül. Tudom, hogy tahóság, de nem bírtam ki, ez az egyetlen hely, ahol csiklandós vagyok. Velem nevetett ő is. Egy futó pillanatra még azt is sikerült elfelejtenem, hogy mi is ő valójában. Hihetetlen, de mégis igaz. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre sötétebb a szobában. Azt hiszem, szeretem ezt az egészet, őt is, és azt, amit csinál. Velem mindig olyan kedves, de lehet, hogy ez már csak elfogultság a részemről. Végigsimította a hajam, közel hajolt hozzám és megcsókolt. Régóta vártam erre, bevallom már hiányzott. Az utóbbi néhány napban elhanyagoltuk egymást, de ez érthető volt. Úgy látszik, most igyekszik mindent bepótolni. Mintha a gondolataimban olvasott volna. Vajon valóban képes rá? Ki tudja, annyira nem is számít.
- Szeretlek. – néztem a szemébe.
- Én meg imádlak. – szorított magához.
A helyzet nagyon ismerős volt… De ez most jobban esett, mint bármikor. Mélyen beszívtam az illatát. Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. Így maradtam volna örökre. A kellemes félhomályban ismét lehunytam a szemem. Élveztem, hogy szeret, minden egyes pillanatot, minden érintését. Majdnem frászt kaptam, amikor a nyakamat kezdte el csókolgatni, de igyekeztem nyugodt maradni. Meg kell barátkoznom a gondolattal. Tudta jól, hogy mit érzek, éppen ezért nem bonyolódott talán bele semmi komolyabba. Némán pihentem a karjai között. Jól esett, hogy így törődik velem, és hogy legalább nem vagyok egyedül. Már elég késő volt, mikor Mary kopogott be hozzánk. Ahogy benyitott, a beszűrődő fénynél meglátott minket egymás karjaiban és azonnal elpirult.
- Bocsássatok meg, nem akartam zavarni.
A hirtelen fény bántotta a szeme, még beljebb fúrtam magam a karjaiban.
- Semmi baj. Mit szeretnél?
- Igazán nem akarok zavarni. Már megyek is.
Megszoktam a fényt és végre rá tudtam nézni, bár kissé még hunyorogtam.
- Mondd csak nyugodtan. – szólaltam meg végül.
- Csak aggódtam, mert nem jöttél le vacsorázni.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani. Nem volt kedvem lemenni.
- Megértelek, új hely, idegen emberekkel. Nem haragszom. Akkor már mennék is, nem zavarok tovább.
- Kedves volt, hogy benéztél.
Csak mosolygott, majd bezárta az ajtót. Visszabújtam Christian karjaiba. Nem akartam elengedni, de éreztem, hogy menni akar.
- Itt akarsz hagyni? – szorítottam magamhoz.
- Dolgom van, de jövök nemsokára.
- Hová mész? – faggattam.
- Nem vagy egy kicsit túl kíváncsi?
- Rendben. Menj, ha menni akarsz!
Egy kicsit dühös voltam rá, de neki is jár egy kis szabadság. Felkelt mellőlem, indult kifelé. Idegesen fordult vissza, a késemet tartotta a kezében. Biztosan kinn felejtettem szem előtt. Az orrom alá dugta.
- Mondtam, hogy nem kell ide hoznod semmim ilyesmit!
A hangjában határozottan éreztem az idegességet.
- Már elég jól ismersz, tudhattad volna, hogy nem állom meg.
- Gondoltam, de azt hittem hallgatni fogsz rám.
- Akárhogy is szeretnék, nem tudok megválni tőle.
- Oké, de ha lehet, akkor tedd el valami biztos helyre.
- Ahogy akarod. – adtam meg magam.
- Viselkedj rendesen, amíg nem vagyok itt.
- Ne szórakozz! Mit képzelsz rólam?
- Majd jövök.
Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, egy egész világot zárt be előttem. Nélküle minden egészen más volt. Máris hiányzott. Fene tudja, miért van ez így, de úgy érzem, hogy örökre hozzá kötődtem. Nem volt már semmi dolgom, csak vártam, hogy visszajöjjön hozzám. Egy darabig még ültem az ágyon, próbáltam azt hinni, hogy még mindig mellettem van, de hiábavaló volt. Ettől még nem lesz itt. Cleo térített észhez ebből a kábulatból. Az ölembe mászott és nyalogatni kezdte a kezem. Értettem a célzást, már valóban elkelne egy zuhany. Összeszedtem magam és kikászálódtam a fürdőbe. Megfogadtam a tanácsot és igyekeztem magam otthon érezni. Cleonak egy kicsit nehezen sikerült megszokni a helyet, mindig a nyomomban járt, ide is követett. Jó forró vizet engedtem, ledobtam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Nem tudom meddig állhattam a víz alatt, de elég sokáig, az biztos. A szemem tele ment vízzel, alig bírtam kinyitni. Körbecsavartam magam egy törölközővel. Cleo már sehol. Biztosan kinn vár az ajtó előtt. Annyira nem kedveli a vizet, inkább odakinn vár. A gőzt vágni lehetett. A tükröt le kellett törölnöm, hogy meglássam benne magam. Egész másképp festettem. Jó, az arc az ugyanaz volt, de valami mégis más. Sütött róla a boldogság. Alig ismertem így magamra. A hajam teljesen begöndörödött a sok víztől. Utáltam. Igyekeztem kifésülni, hogy valamelyest emberi ábrázatot varázsoljak magamnak.
- Bejöhetek? – hallottam Mary hangját az ajtóból.
- Nyugodtan.
Már ő is lefeküdni készült, pizsamában volt. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy fogat tudjon mosni. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tükrön keresztül a vállamon lévő sebhelyeket nézi. Nem szóltam semmit, pedig ugyancsak idegesített. Igyekeztem jó vendégként viselkedni. Nagyjából egyszerre végeztünk. Előreengedett az ajtóban. Cleo pontosan ott volt, ahogyan gondoltam.
- Van valami hálócuccod?
- Nem igazán hoztam magammal sok mindent. – vallottam be.
- Várj meg, majd hozok valamit.
- Kösz, rendes vagy.
- Ez csak természetes.
Bementem a szobámba, Cleo szorosan a nyomomban. Maryre várva leültem az ágyam szélére. A nő hamarosan meg is jelent az ajtóban. Igazán fürge volt, nyilván a kedvemben akart járni. Azt hiszem meg fogom tudni kedvelni őt. Nagyon rendes, de gyakran viszi túlzásba, legalábbis szerintem. Kaptam tőle egy toppot és egy rövidnadrágot éjjelre. Mindig mosolyog. Még most is. Alig bírom megszokni, jobb, ha túlteszem magam rajta.
- Tulajdonképpen még nem is beszélgettünk. - próbálkozott.
- Aham. – morogtam magamban.
- Christian sosem mesélt rólad.
Ezen csak mosolyogni tudtam. Ugyan mit mesélhetett volna rólam ezelőtt? Azt, hogy mennyire idegesítő és kiállhatatlan vagyok? Mert mást nem igen.
- Régóta vagytok együtt?
Kínos csönd. Nem is igazán tudtam, hogy mit feleljek erre.
- Elnézést, nem akartam ennyire tolakodó lenni.
- Semmi gond, igazán.
Végre valaki normális emberként kezel. Ezért abszolút nem is tudnék megharagudni. Szokatlan volt nekem még ez az egész, de igyekszem alkalmazkodni.
- Az az igazság, hogy csak nemrég vettem rá magam, hogy végleg mellette maradjak. Ezelőtt nem is gondoltam rá.
- Ezek szerint már régebb óta ismered?
- Úgy is mondhatjuk…
- Rosszat mondtam?
Azt hiszem, kezdem eltanulni tőle a hallgatás művészetét. Nem akartam sem felháborodni, sem a régi emlékeket felidézni, de valamelyiket mégis muszáj lesz. Nem titkolózhatok egyfolytában. Ha már ilyen kedves hozzám, és befogad a családjába, mégha oly rövid időre is, akkor az a minimum, hogy nem hallgatok el előle semmit. Később bármi történhet a hallgatásom miatt. Nem akarok semmilyen problémát, nyugalomra vágyom.
- Nincsen semmi baj, csak nem túlzottan szeretek beszélni róla.
- Köze van azokhoz a sebhelyekhez a válladon és a karodon?
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése