A szomorúsága már az én lelkemre is kezdett átkúszni. Ezt annyira nem kívántam, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Sosem számítottam arra, hogy ennyi keserűség lakik benne és így meg tud fertőzni vele. Félnem kellett volna, de már arra is képtelen voltam. Képtelen voltam gondolkodni. A tudatom mélyén ott lappangott a menekülés utáni vágy, valahol legbelül éreztem, hogy itt nem stimmel valami. Nem vagyok teljesen önmagam.
- Jobb, ha most megyek.
Egy pillanat alatt megváltozott minden. Elengedett magától. A gondolatainak súlya egy másodperc alatt semmivé foszlott, de azt nem mondanám, hogy nyomtalanul. Nehezen szedtem a levegőt, az agyam össze volt kavarva. Sötétben tapogatóztam. Nem volt valami kellemes, teljesen elgyengültem tőle. Elvesztettem az egyensúlyom, próbáltam megkapaszkodni valamiben. Erre ő megragadta a karomat és az ölébe rántott. Megcsókolt. Először alig kaptam levegőt, de aztán megnyugodtam. Tudtam, hogy nem fog bántani, ma biztosan nem. Hogy honnan, azt ne kérdezzék. Éreztem ajkainak jeges hidegét, szemfogai fémes ridegségét. Hosszan és forrón csókolt. Be kell vallanom, hogy titkon még jól is esett. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpír ennyire gyengéd is tud lenni. Ugyanolyan erőszakos vadállatnak tartottam őket, mint bárki más. Azt hiszem, ezentúl más véleményen leszek, legalábbis ezt az egyet illetően. Mindezek ellenére nem tudtam elfelejteni, hogy mocskosul kihasznált. Kapott is érte egy hatalmas pofont.
- Tűnj innen! – mutattam utat az ajtó felé.
Egyáltalán nem haragudott, sőt, szerintem egyenesen boldog volt.
- Nekem ne vigyorogj itt, kifelé! – vágtam ki az ajtót.
- Viszlát, kicsi Katie. – suttogta.
- Takarodj! – üvöltöttem utána.
A kiabálásomra Elsie jött elő. Látta, hogy iszonyatosan dühös vagyok. Vigasztalni próbált, de hasztalan. Átkarolt és bekísért a szobámba. Annyira ideges voltam, hogy már majdnem zokogásban törtem ki.
- Mi történt?
- Ígérd meg, hogy sosem fogsz átverni. – kértem.
- Eszembe sem jutna. Ki volt ez az alak?
- Egy rohadék, egy szemét állat… egy vámpír.
A lány szemei elkerekedtek. Szinte biztos, hogy nem tudta, valójában mi is Christian.
- Bántott?
- Utálom. Látni sem akarom többet!
- Mi történt mégis?
- Próbálja magát belopni a szívembe. Ki nem állhatom. Már csak ezért is. Sok minden van már a rovásán.
Elsie nem szólt semmit, hozott inkább egy forró teát. Nehezen nyugszom meg, idő kell hozzá. Tele voltam indulatokkal. Lassan szürcsöltem a teát és nagy boci szemekkel bámultam a lányra. Ő az egyetlen, akire igazán számíthatok. Benne megbízom.
- Pihenned kéne.
- Nem tudok. Túlságosan is felhúzott.
- Nyugodj meg. Ez nem tesz jót neked, túl sokat idegeskedsz.
- Könnyen beszélsz. – szúrtam le.
Nem igazán tetszett neki, de nekem most elnézte. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy csak úgy önszántamból szót fogadjak. Jót akart, de valahogy nehezemre esett megfogadni a tanácsait. Tudta jól, hogy ilyen vagyok, talán épp ezért kedvelt annyira. Bár nehezen akartam elhinni, hogy képes engem elviselni. Köztudottan nehéz természet vagyok. Csendben emésztettem magam, kezemben a bögrével. Tekintetem üressé vált. Sós könnyek szántották végig az arcomat.
- Mondd el mi történt.
- Semmi, igazán semmi.
Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, olyan lettem, mint egy kisiskolás. Csak bőgtem és bőgtem megállás nélkül. Már másodjára sírok miatta. Elsie átölelt és magához szorított.
- Nincsen semmi baj.
Még hogy semmi baj… Teljesen ki vagyok készülve. Biztosra veszem, hogy az egészet csak hazudta, hogy egy csókot kicsalhasson. Hogy lehet ennyire aljas? Máig sem tudom megérteni. Eddig tényleg azt hittem, hogy megváltozott, de ezek után már tényleg nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Sőt, az a legnagyobb probléma, hogy rajta kívül most nem is tudok másra gondolni. Mintha már nem is lennék önmagam. Elkeserítő ez az egész helyzet. Elsie hiába vigasztalt, nem tudtam megnyugodni, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam rá. A könnyeim még mindig folytak, de egyáltalán nem akartam sírni. Egyetlen gyerekkori emlékemet, egy rongyos mackót vettem az ölembe. Már az is csoda, hogy egy darabban volt, annyira régi, de nem adtam volna a világ összes kincséért sem. Lefeküdtem és próbáltam levegőt venni. Nehezen ment, még mindig fojtogattak a könnyek. Magamhoz öleltem a mackót. Azt hiszem kezdtem kicsit megnyugodni, sikerült elaludnom. Elsie betakart és egész éjjel mellettem maradt. Reggel valahogy szarabbul éreztem magam, mint az este, csak éppen már nem bőgtem. Nyakig takaróba tekerve feküdtem ott, duzzogva az ágyon.
- Kérhetek egy szívességet?
- Nyugodtan.
- Nincs ma kedvem bemenni, nem akarok beszélni senkivel.
- Jobb is, ha itthon maradsz egy kicsit.
- Betelefonálnál?
- Persze.
Kiment a nappaliba a telefonhoz. Halványan hallottam a hangját. Valaki bekopogtatott. Rendesen megijedtem és összerezzentem. Az ajtó kinyílott, de nem hallottam bejönni senkit. Elsie visszajött egy dobozkával és egy borítékkal a kezében.
- Ki volt az?
- Fogalmam sincs, nem láttam senkit. Ezt hagyták a küszöbön, tessék.
Kinyitottam a borítékot, csupán egyetlen mondat állt rajta: Remélem nem haragszol a tegnapiért: Christian.
- Eredj a pokolba! – vágtam a dobozt a sarokba.
- Nem is érdekel, hogy mi van benne? Nem nézed meg?
- Eszem ágában sincs. Jobb lenne, ha békén hagyna.
- Ő küldte?
- Ki más?
Elsie felvette a dobozt és letette az asztalra.
- Tüntesd el innen, látni sem akarom!
- Amúgy azt üzenik, hogy nyugodtan maradj itthon. – mondta, miközben kivitte a dobozt és a levelet – Ha nem gond, akkor most mennék.
- Nyugodtan. Köszi, hogy eddig is maradtál.
Pár perc múlva ismét az ajtó nyílását hallottam.
- Itt hagytál valamit? – kiáltottam ki.
Nem szólt vissza senki. Biztosan csak képzelődtem. Mégsem! Cleo idegesen fújtatott és a szőrét meresztette. Száz százalék, hogy van itt valaki. Christian jelent meg a szobám ajtajában.
- Miért nem tudsz végre békén hagyni?
- Nem tudlak, és nem is akarlak.
- Komolyan nem akarlak látni. Menj el!
- Nem érdekel, hogy mit fogsz csinálni, akkor sem megyek el. – erősködött.
Behozott egy széket, leült velem szembe és bámulni kezdett. Kezében ott volt a dobozka.
- Idegesítesz. – mondtam minél undokabb fejet vágva.
- Meg sem nézted? Nem is érdekel, hogy mi van benne? Pedig én magam választottam, kifejezetten Neked.
- Megint hazudsz. Ugyanúgy, mint tegnap.
- Nem igaz, hogy nem látod… Nézz már rám!
- Mit akarsz már megint ezzel a marhasággal?! Átlátok rajtad.
- Dehogy Katie, látom, hogy homályban vagy. Nem tudsz megszabadulni az előítéleteidtől. Számodra mind egyformák vagyunk…
- Hagyd a prédikációt!
- Nem tudnál végre olyannak látni, amilyen valójában vagyok?
- Számomra mindig is egy gyilkos maradsz!
- Bármennyire nem látod, most megbántottál. Teljesen hiába minden. Valóban nincs esélyem nálad. Fölöslegesen próbálkozom. Ezt azért itt hagyom, hátha meggondolod magad. Tudod, hol találsz…
A dobozt mellém dobta az ágyra, majd minden szó nélkül lelépett. Azt hittem, hogy végre sikerül lehiggadnom, de ő ismét felhúzott. Szét tudtam volna robbanni a dühtől. A szavai még mindig ott csengtek a fülemben. Jobban belegondoltam az egészbe. Ha csak azt figyelem, ahogy az elmúlt napokban viselkedett velem, kimondottan kedves volt, minden bunkóságom ellenére. Újra kezembe vettem a borítékot. Egymás után olvastam újra és újra a sorokat. Kezdtem belátni, hogy akár tévedhetek is. Az utóbbi években túl sokat csalódtam a világban. Kinyitottam a dobozkát. A lélegzetem is elakadt, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Egy egyszerű, mezei ezüstlánc volt benne, de a medál, ami rajta függött, az csodaszép volt. Sosem láttam még ilyen szép keresztet. Különlegesen finom volt a kidolgozása. Rácsaptam a dobozra a fedelét és Christian után rohantam. Nem néztem volna ki belőle, hogy pont egy ilyen láncot hoz nekem, bármi mást, csak ezt nem. Annál kiszámíthatatlanabb alakot, mint ő, még nem találtam, de most örültem neki. Az utcán értem utol. Hallotta a lépteimet, megfordult.
- Mit akarsz?
- Hááát… - meg sem tudtam először mukkanni.
- Na!
Mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy ezt fogom tenni. Még saját magam is megleptem. Gőzöm sincs, hogy miért, de mégis megeset: a nyakába borultam.
- Mi az, ennyire tetszik?
- Nagyon.
- Látod, csak nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hiszel.
- Á dehogy. – mosolyogtam.
A doboz még mindig ott lapult a kezemben. Elvette tőlem és a láncot a nyakamba akasztotta.
- Így máris sokkal szebb vagy. – súgta a fülembe.
A hangja most nem tűnt olyan ridegnek, teljesen más volt.
- És mégis miért kapom? – néztem a szemébe.
- Mert szeretlek.
Valósággal elmerültem a tekintetében. Nem láttam és nem hallottam, csak őt láttam magam előtt. Ismét megcsókolt, ráadásul a nyílt utcán, az emberek előtt. Nem tudtam és nem is akartam tenni semmit Talán mindennek éppen így kell lennie.
- Nem mennénk vissza a lakásba, itt egy kicsit furcsán érzem magam.
- Mi az, ciki velem mutatkoznod?
- Nem arról van szó…
- Értem én. – karolt át.
Sosem sikerül összeszednem egy normális pasit. Erre meg jön ő. Már-már tökéletesnek tűnik, de mégiscsak van vele egy baj: vámpír. Ilyen az én formám. Jobban járnék, ha nem akadékoskodnék annyit. Hagynom kéne néha az agyam helyett a szívemet is cselekedni, de annyira nehéz. Elfogott a félelem, ahogy egymás mellett mentünk fel a lépcsőn és ő érezte a félelmemet.
- Ha akarod, akkor elmehetek, csak kérned kell.
- Igazán nem szükséges…
- Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz, megpróbálhatnánk akár együtt is.
Korábban egy ilyen mondat után már biztos, hogy vér folyt volna, de ezúttal más volt a helyzet.
- Akár.
- Ezt most vehetem igennek?
- Vedd, aminek akarod.
Tudta jól, hogy legszívesebben elküldtem volna, az iránta érzett félelem túlságosan is erős volt. De le akartam győzni, minden áron, és talán már nem is csak ennyiről volt szó. Megfogtam a kezét, hideg volt, mint mindig. Libabőrös lett a karom, ő csak mosolygott rajta. Beengedtem a lakásba. Rettenetesen izgultam, látszott is rajtam rendesen. Az agyam egyfolytában csak azt súgta, hogy hülyeség, amit csinálok, az egyik felem menekülni akart, de a másik nem engedte.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte.
- Ez az én kérdésem, így nem ér!
- Nem vagy önmagad. Ez nem az a Katie, akit megismertem.
- Mit mondtam neked a Katieről?
- Alakul…
- Azt szeretnéd, hogy megint kést szegezzek a torkodnak?
- Azt azért nem, de kösz, hogy megkérdezted. Komolyan tetszik a lánc?
- Még sosem láttam ennyire szépet.
- Akkor hát megérte.
- Hogyan?
- Az egyik barátomat kértem meg, hogy készítse el, kifejezetten neked.
- Igazán nem kellett volna.
- Dehogyisnem, sőt, ennél sokkal többet is megérdemelsz.
Ahogy ott ült a nappaliban, egész érdekesen festett. Cleoval szemezett. Láthatóan nem tudják elviselni egymást. Olyanok voltak, mint az ősi ellenségek. Gyűlölték egymást.
- Nem tudnál valamit csinálni a macskáddal? Utál engem.
- Majd megszeret, csak egy kicsit kedvesnek kell lenned hozzá.
Szemmel láthatóan nem tetszett neki a dolog. Nekem viszont annál fontosabb volt. Ha akar valamit, akkor az a legkevesebb, hogy Cleot elviseli. Nehéz munka lesz, de meg kell próbálni. Felvettem a macskát az ölembe és megnyugtatásul cirógatni kezdtem. Sejtette, hogy mire készülök. Egyre idegesebb lett, ahogy Christianhoz közeledtem. Próbáltam nyugtatni. Tudtam, hogy nem lesz hajlandó kimászni a kezeim közül. Egyre szorosabban bújt hozzám. Megálltam Christian előtt.
- Mégis mit tervezel? – kérdezett gyanakodva.
- Ha maradni akarsz, akkor össze kell barátkoznotok.
- Nem fog menni. - tiltakozott.
- Ha rajtam múlik, akkor igen.
Ez a mondat megtetszett neki, láttam az arcán. Kezemben a cicával beleültem az ölébe. Mintha csak erre várt volna, bár Cleoval nem számolt. Szegénykém, igyekezett minél messzebb húzódni, de nem engedtem. Sikerült rávennem Christiant, hogy megsimogassa. Cleonak sem kellett több, egyből végigmarta a kezét és elrohant.
- Sajnálom, azt hittem barátságosabb lesz.
- Semmi baj.
Ahogy ott ültem a karjai között, lassan kezdett eltűnni a félelmem. Lassan, de egész biztosan. Egyáltalán nem bántott, nem is csinált semmit, azon kívül, hogy átölelt. A fejem a vállára hajtottam. Egész sokáig ültünk így csendben. Sosem voltam még ilyen közel egy hozzá hasonlóhoz. Magamon éreztem a lélegzetét. A szívem egyre lassabban vert, ahogy fokozatosan megnyugodtam. Ami azt illeti, az embereket egészen jól kiismerem, tőlük soha nem is tartottam, de ő egészen más eset. A vámpírok mindig is át tudtak verni, ha nem figyeltem eléggé, de most érzem, hogy mindez igaz.
- Soha nem is akartalak bántani, még akkor sem. – törte meg a csendet.
- Csak ezt az egyet ne mondanád. Nem tudom elhinni.
- Akkor is hazudtak nekem. Rólad…
- Mit mondtak?
- Az már lényegtelen, az a fontos, amit tudok rólad, nem az, amit mondanak. Akkor elvakított a düh. A mai napig bánom, amit tettem. Megértem, ha nem bocsátod meg nekem.
Ujjaival a karomon lévő sebhelyeket simogatta.
- Megértem, ha még mindig félsz tőlem. Őszintén megmondhatod.
Kezdtem egyre jobban zavarba jönni.
- Jól gondolod, még mindig félek.
A kijelentés megdöbbentette. Ugyan mit keresnék itt a karjaiban, ha félek tőle? Ezt még én magam sem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy le kell győznöm a félelmemet.
- De nem akarok félni. – tettem hozzá.
- Bátor lány vagy. Büszke vagyok rád.
Ebbe a mondatba rendesen belepirultam. Régen mondták már ezt nekem, talán túlságosan is régen. Azon vettem észre magam, hogy egyre többször nézek a szemébe, azokba a jeges kék szemekbe. Valahol legbelül már láttam bennük némi melegséget. Ilyen lenne ő valójában? Nem is olyan rémisztő, a maga módján egész aranyos. Kezdtem magam végre biztonságban érezni a közelében. Engedte, hogy a gondolataiban kutassak. Erre igazán nem számítottam. Ennyire megbízna bennem? Úgy tűnik, hogy igen. Az elméje csendes volt és békés, de alatta feszültségekkel teli. Nehéz lehet hosszú évtizedek eltemetett gondolataival együtt élni, de most legalább boldog volt. Legalábbis azt hittem.
- Egy valamit nem értek. – merült fel bennem egy rési kérdés.
- Mégis mit?
- Azt, hogy fényes nappal kinn járkálsz az utcán.
- Mit lehet ezen nem érteni?
- Hiszen vámpír vagy, vagy nem?
- Arra a marhaságra gondolsz, hogy egyikőnk sem mászik elő nappal, mert még belehalna?
- Elnézést, hogy ennyire nem vagyok jártas a dolgaitokban…
- Ezt a hülyeséget gyorsan felejtsd el!
- Tudom, hogy az, nem te vagy az első, akit napközben odakinn látok, de akkor sem értem.
- Részleteket ne várj, én is csak a lényeget tudom, amit magam tapasztaltam.
- Mégis mi az?
- Friss vámpírként ne is próbálkozz a napfénnyel, mert csúnyán megjárod, de ahogy telik az idő, úgy bírod egyre jobban. Azért azt elhiheted, hogy így sem egy leányálom.
- Erről fogalmam sem volt.
- Csak tudok még neked újat mondani.
- Te aztán mindig.
Idillivé váló beszélgetésünket kopogtatás zaja törte meg. Felálltam, hogy ajtót nyissak. Elsie állt odakinn. akaratlanul is meglátta a vállam fölött Christian alakját. Szó szerint berontott a lakásba.
- Ez meg mit keres itt! – kiabált dühösen.
- Nem tennéd takarékra a barátnődet?
- Nyugi, nincsen semmi baj. – csitítottam – Nem akar semmi rosszat.
- De hiszen az este egyáltalán nem így beszéltél róla.
- Azóta megváltozott a helyzet.
A szemei teljesen elkerekedtek. Nem tudta elhinni, amit mondtam, látszott rajta. Próbáltam győzködni, de hiába. Egyfolytában csak Christiant méregette. Aranyos, hogy ennyire aggódik miattam, de ez már azért túlzás egy kicsit.
- Megbocsátasz egy pillanatra? – néztem a vámpírra.
- Csak tessék.
Megragadtam Elsiet a karjánál fogva és kirángattam a folyosóra. Jócskán akadt vele megbeszélnivalóm. Felöltöttem a lehető legkomolyabb arcomat és mélyen a szemébe néztem. Egy pillanatra megrettent, ijedtében hátrált egy lépést.
- Ennyire nem kell megijedni. – kacagtam.
Arra lettem figyelmes, hogy egyre inkább kezdem felvenni az ő stílusát, mármint a Christianét. Ezt azért már mégsem. Ennyire nem hagyhatom magam. Néhány másodperc alatt visszavedlettem.
- Mégis mit keres itt?
- Ne nézz bolondnak, de én hívtam vissza.
- Pedig az vagy. Bolond és felelőtlen. Nem emlékszel, hogy estéken át próbáltad beleverni a fejembe, hogy ezek menyire veszélyesek?
- Ő más.
- Nincsenek kivételek. Ezt is te mondtad. Egyszer csak elkap majd és átharapja a torkodat!
- Már régen megtehette volna…
- Mi?
- Nem kell megijedned, és sajnálom, hogy eddig nem beszéltem neked róla. Egyszer már meg akart ölni.
Teljesen lefagyott a hírtől. Kellett neki pár perc, hogy összeszedje magát. Meg sem tudom fogalmazni, hogy milyen szemekkel nézett rám. Most már biztos, hogy őrültnek hisz. Sajnos nem tudok mit kezdeni vele.
- Akkor meg pláne nem kéne együtt lenned vele. A helyedben én olyan messzire elkerülném, amilyen messzire csak tudom. Nem vagy komplett.
- Tévedés volt az egész, átverték. Azóta tényleg nem ért hozzám egyetlen ujjal sem.
- Akkor is! – erősködött.
- Mégis, szerinted hány vámpír lenne képes keresztet hozni ajándékba? – mutattam meg neki a láncot.
- Tényleg ő hozta?
- Ez volt a dobozban, ö hagyta az ajtó előtt.
- Meseszép.
A tekintete egy pillanat alatt meglágyult. Azt hiszem kezdte megérteni a helyzetet, de az is lehet, hogy csak a nő került az aggódó barát fölé az ékszer láttán. Elég zavaros lehet most neki ez az egész.
- Ettől függetlenül még mindig nem értem, hogy mit vársz tőle, hiszen csak egy vérszívó.
- Nem is tudom… szeret.
- Te jó ég Katelyn! Így már tényleg nem tudok vigyázni rád, bármennyire is szeretnék.
- Kedves tőled, hogy eddig is ennyit törődtél velem. Komolyan. Remélem Ezért az egészért nem haragszol rám.
- Ugyan, eddig is a barátod voltam és ezután is az maradok. De azért vigyázz vele jó?
- Rendben.
A nyakamba borult. Olyan volt, mintha örökre el akarna búcsúzni tőlem. Meghatódtam, de rendesen. Ő is szipogni kezdett.
- Azért nem olyan rossz a helyzet. – vigasztaltam.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése