- Sajnálom, de itt valami tényleg nincs rendben. Évek óta papolsz nekem, hogy kerüljem el a hozzá hasonlókat, erre meg idehozod őt.
- Ő más.
- Azt mondtad, hogy mind egyformák.
- Elég kérlek. Fáradt vagyok.
- Rendben van, nem nyaggatlak tovább.
Nagyot sóhajtottam. Talán végre minden nyugodt lesz újra. Nem tetszik, hogy mindenki körülöttem pattog, ráuntam. Képtelenek elhinni, hogy tudok magamra vigyázni. Elsie igazán rendes volt, már csak azért is, mert elég szarul festettem, és legalább ezt nem vetette folyton a szememre. A lány teljesen önállósította magát. Összeütött egy kis harapnivalót és negyed óra múlva már békésen falatoztunk egymással szemben.
- Annyit azért csak mondhatsz, hogy merrefelé voltál?
- Odaát az óceán másik partján.
Nagyot nézett. Erre nem gondolt még ő sem.
- Ne izgulj, minden rendben van.
A gondolataim megint csak elkalandoztak. Semmi kedvem nem volt Bent újra látni. Abszolút nem értjük meg egymást, már régen tudtunk értelmesen beszélni. Különben is, mit akar tőlem? Neki is jobb lenne, ha nem jönne ide, megkímélné magát jó néhány kellemetlenségtől. Tessék, elég volt csak gondolni rá, szinte azonnal meg is jelent. Kopogott, aztán egyenesen besétált. Elsie felállt, magunkra akart hagyni minket, de megállítottam. Ennek úgy is hamar vége lesz, ha rajtam múlik.
- Mit akarsz tőlem?
- Szervusz Katelyn.
- Hagyd ezt az egészet és térj a lényegre! Nem óhajtom veled sokáig itt trécselni.
- Hallottunk rólad egyet, s mást.
- Röviden?
- Anyák aggódik miattad, mert azt mondják, hogy vámpírokkal találkozol.
- Nem tudnátok egyszer végre békén hagyni?
- A bátyád vagyok és az a dolgom, hogy vigyázzak rád!
- Nincs semmi szükségem rád, úgyhogy ne etess ezzel a szöveggel!
- Nyugodj meg, van, aki vigyázzon rá. – hallottam Christian hűvös és kimért hangját a hátam mögül.
Ben egyből tudta, hogy ki, vagyis inkább mi áll vele szemben. Még hogy ő akar engem megvédeni! Ezen most nevetnem kell. Meg sem mert moccanni a félelemtől. Úgy tűnik nem akadt még sok dolga vámpírokkal. Christian egyfolytában méregette, tudtam, hogy rá akarja hozni a frászt. Titkon még elvezte is a dolgot.
- Ha valamit akarsz tőle, akkor előbb velem kell beszélned. – suttogta egyenesen az arcába.
Éreztem, ahogy a kedves bátyámat tetőtől talpig átjárja a félelem. Alapvetően bátor ember, de a vámpíroktól valamiért meghűl az ereiben a vér. Nem bírtam megállni, de elnevettem magam. Christian arcára is kiült a mosoly.
- Azt hiszem ennyi elég is lesz. – néztem vámpíromra – Szerintem már így is eléggé parázik. – nevettem.
Ben halál sápadt volt, talán még Christiannál is fehérebb. Nemhogy megmoccanni, még megszólalni sem mert. Felálltam és odafordultam Christianhoz.
- tudnál adni nekünk néhány percet? Azt hiszem, így nem igazán tudok beszélni vele.
Értette, hogy mire gondolok, magunkra hagyott minket.
- Azt hiszem nekem is mennem kéne. – pattant fel Elsie.
Megértem őt, kezdett elég forró lenni a helyzet. Kettesben maradtunk Bennel. Már sokkal jobban nézett ki, megnyugodott valamelyest.
- Ki volt ez az alak?
- Christian.
- Nem tetszik, hogy itt van. Nagyon nem.
- Hajlandó lennél kiszállni az életemből?
- Nem értesz semmit. Hidd el nekem, jobb, ha nem vagy a közelében.
- Ne szólj bele! Azt csinálok, amit akarok! Ez az én életem, nem a tiéd!
- Katelyn Cross! Tedd magad takarékra! – a hangja parancsoló volt – Akartam én neked valaha is rosszat?
Most valóban megfogott. Jobban megfontolva a dolgot, arra jutottam, hogy igaza van. Mindig is idegesített, de tényleg csak segíteni akart, bármennyire is elleneztem. Éreztem azonban, hogy valami bujkál még az agya mélyén, valami, amit nem szívesen mondana el nekem.
- Mi az? – kérdeztem.
- Mi mi?
- Amit nem akarsz elmondani nekem.
- Többször kértelek már, hogy ne turkálj a fejemben.
- Ki vele! Tudni akarom!
- Nem lehet, megígértették velem, hogy nem mondok semmit.
- Mégis ki?
- Anya.
- Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled, úgyhogy jobb, ha beszélsz.
Néhány perc csend. Maradt időm egy pár kósza gondolatra. A legfőbb téma anyám volt. Kezd úgy tűnni, hogy mégis érdekli, mi van velem. Ráadásul Bent küldi utánam. Ez valóban komoly. Sosem tudtam őt igazán kiismerni. Szinte biztos, hogy ezt a kiszámíthatatlanságot tőle örököltem.
- Akkor most mondasz is valamit, vagy mi lesz?
Szegény, már kezdtem megsajnálni. Azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Türelmesen kivártam.
- Apáról lenne szó…
Gondolni sem mertem volna, hogy ezzel jön elő. Az apámmal, akit soha életemben nem is láttam, akiről hallani is alig hallottam. Anyám mindannyiszor sírva fakadt, valahányszor felőle kérdeztem. Így aztán szépen lassan kezdtem őt elfelejteni. Erre meg most felhozza ezt a témát.
- Mi van vele? – vettem egy pillanat alatt tárgyilagosra a figurát.
- Tényleg nem kéne a vámpírok társaságát keresned. Veszélyesek.
- Ez meg most, hogy jön ide?
- Ők ölték meg. Értsd meg, éppen ezért nem akarom, hogy a közelükben legyél.
- Tudok vigyázni magamra.
- Apa is ezt mondta aznap…
- Kezdelek nem érteni.
- Ha nem vagy elég óvatos, akkor neked is könnyen véged. Megkeresnek.
- Beszélj nekem érthetően, az istenit!
Közelebb húzódott hozzám, már magamon éreztem a leheletét. Idegesen és szaggatottan vette a levegőt.
- Ezt nem lenne szabad elmondanom – itt a hangja átment suttogásba – vámpírvadász volt.
- Micsodaa????
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez teljesen új volt nekem. Megdermedtem, a szívem vadul kalapált. Kicsit sok volt ez így most nekem. Mintha forró vizet zúdítottak volna rám. Kavarogtak bennem a gondolatok, zúgott a fejem.
- Ez nem lehet igaz… Nem is tudtam róla…
Kezdtem teljesen kibukni. Mi az, hogy én mindig mindent az utolsó utáni pillanatban tudok meg?
- Nyugodj meg.
- Egyszerűen nem tudok!
Valósággal forrongtam. Nem tudtam volna megmondani, hogy dühös voltam-e, vagy csak szimplán mérges, esetleg valami más. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Ez sem segített. Felálltam, hogy igyak egy pohár vizet.
- Ha van még valami, akkor most add elő! Gyerünk!
- Akkor régen elkapták anyánkat és majdnem végeztek vele, veled együtt.
- Elég! Ez hülyeség! Hogy tudsz ilyeneket kitalálni? Nem tudom elhinni!
- Ez az igazság.
- Hazug disznó! Csak azért találtad ki mindezt, hogy rád hallgassak!
Neki akartam vágni a poharat, de csak a falat sikerült eltalálnom. Minden erőmet a tomboló dühbe adtam és sajnos ez lett a vesztem. Nem bírtam tovább talpon maradni, lerogytam a padlóra.
- El innen! Menj el!
- Kifelé! Talán máskor visszajöhetsz. – lépett közbe Christian.
- Rendben, akkor legközelebb.
Egyszerűen csak kisétált az ajtón. Tudtam, hogy vissza fog még jönni, csak azt nem, hogy mikor.
- Gyere, beviszlek a szobádba.
- Nem kell, egyedül is be tudok menni.
Legalábbis azt hittem. Annyira ideges voltam, hogy még a lábaim is remegtek. Átkarolt és bekísért.
- Minden rendben. – nyugtatott.
- A nagy büdös fenéket!
- Ha nem akarod, akkor nem fog visszajönni.
- Már édes mindegy.
Magamhoz szorítottam őt, amilyen erősen csak tudtam. Közel álltam hozzá, hogy sírva fakadjak. Nem szólt semmit, csak körbefont a karjaival. A nyugalom, amit sugárzott magából, kezdett rám ragadni.
- Így nem fogsz meggyógyulni sosem. Mindig felhúzod magad valamin.
- Holnap be kell mennem a kapitányságra. Nem akarom, hogy kitegyenek onnan.
- Addig is szépen itt maradsz és pihensz. Fogadj szót és akkor holnap már kutya bajod sem lesz.
- Bár úgy lenne…
Nem tudtam kiverni a fejemből, amiket Ben mondott. Egyfolytában csak azon töprengtem, vajon igaz-e mindez.
- Megint agyalsz valamin. Igazán abbahagyhatnád már.
- Miért csinálod ezt?
- Mit?
- Miért vagy itt velem? Csak gondot okozok neked.
- Az nem elég, hogy szeretlek? – nézett a szemembe.
Lefektetett és csókolni kezdett. Nem mondom, jólesett. Jéghideg ujjai bebarangolták a testemet. A szívem a torkomban dobogott. Eltökélt volt, már régóta várt erre. A gondolatai csupán egyetlen mondatot suttogtak: Ne állj ellen. Tudtam jól, hogy mit akar, eszembe sem jutott ellenkezni. Megadtam magam a vágyainak, a vágyainknak. Mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna, talán még többet is. A karjai között végre igazán boldog voltam. Ő is ugyanezt érezte, biztos voltam benne. Szép lassan még azt a kevés holmit is lehámozta rólam, ami rajtam volt. Rengeteg évnyi elfojtott szerelmet kaptam tőle. Mindazt a szeretetet és boldogságot, amit eddig magába zárt és mélyen eltemetett. Ez az, amiben részem volt, végtelen szerelem és szenvedély. Már rég volt ilyen boldog, láttam a tekintetében. Engem is mérhetetlenül boldoggá tett, minden egyes mozdulata, olyan tökéletes volt… Szerelem fűtötte, szerelem, amit irántam érez. Végre megtaláltam, hogy mi az, amire egész eddigi életemben vágytam. Ő volt az, egy vámpír, és mindaz, amit nekem adott és adhat. Nem tudtam elengedni magamtól. azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Mellette minden gondomat elfelejtettem. Nem is tudnék mihez kezdeni nélküle. Már rég aludt, amikor én még mindig csak néztem őt. Napról napra egyre jobban szerettem. Odakinn lenyugodott a nap és teljes sötétség borult a szobára. Minden csendes volt és békés. Láttam, ahogy Christian álmában mosolygott. Megcsókoltam, majd felálltam és kimentem a konyhába. Odakinn hűvös volt, magamra kellett szedni néhány dolgot. Öntöttem egy pohár narancslevet és odaültem az ablak mellé. Néztem az utcát. A lámpák megvilágították az úttestet. Az autók szorosan egymás mellett álltak, katonás rendben. Semmi mozgás. A szemben lévő ház ablakai mind sötétek voltak. Az egész város alszik. Az üres poharat betettem a mosogatóba, majd a nappaliban lámpát gyújtottam. Letelepedtem, hogy átnézzem a postát. A halom papír ott hevert a dohányzóasztalon, ahogy hagytam. Néhány tarka szórólap, a szokásos számlák, majd néhány gondosan összehajtott papír. Már jó pár napja kereshettek. Amúgy semmi különös. Észre sem vettem, ahogy kinyílt a szobám ajtaja és Christian kijött hozzám.
- Mit csinálsz?
- Igazán semmit.
- Késő van, gyere, feküdj vissza. Holnap éppen elég nehéz napod lesz.
Igaza volt, így hát rábólintottam a dologra. Reggelig minden csendes és nyugodt volt. Valamivel hat után hallottam meg az első embereket. Ébredezik a ház. Kintről behallatszott az autók zúgása, az ablakon fény szűrődött be. Christian még mindig ott volt mellettem. Engem nézett, nem bámult, csak úgy nézett. Némán mosolyogtam, mire ő magához húzott és megcsókolt. Tekintetem az órára tévedt. Izgatottan nyugtáztam magamban, hogy ha most azonnal nem kelek fel, akkor szinte száz százalék, hogy elkések, aminek nem lesz jó vége. Így is kisebb csodára van szükség, hogy kimagyarázzam az elmúlt napokat.
- El fogok késni.
- És akkor?
- Nem akarom, hogy kirúgjanak.
Kipattantam az ágyból és elkezdtem összeszedni a holmimat. Pillanatok alatt feltúrtam a szekrényemet néhány darab ruha után, majd kimentem megmosakodni. Miikor felnéztem a tükörbe megláttam, hogy Christian ott áll mögöttem. Ujjai már a derekamon jártak. A jeges hidegtől libabőrös lett a karom. Próbáltam tapintatosan lerázni őt magamról, de nem engedte. Megfordultam és a szemébe néztem. Azok a szemek… Nem akartak elengedni, de nekem mennem kellett.
- Nem örökre megyek el…
- Tudom.
- Akkor meg miért nem engedsz?
- Mert nem tudlak.
- Na jó, elég ebből. Menj arrébb és engedj készülődni.
Felöltöztem, összepakoltam és irány az utca. Christiannak hagytam egy kulcsot, hadd jöjjön-menjen kedve szerint, hiszen már úgyis teljesen mindegy. Siettem, ahogy csak tőlem telt. Szokásomhoz híven megint késésben voltam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. A forgalom is nagyobb volt a megszokottnál és az autók is lassabban mentek. Mivel érdemeltem ezt ki?! Az a legfontosabb, hogy kicsivel, hangsúlyozom, valóban csak egy hangyányival, nyolc után sikerült beérnem a kapitányságra. Odabenn úgy bámultak rám, mint valami szellemre, vagy hasonlóra. El tudom képzelni, hogy miféle pletykák kaphattak lábra, amíg nem voltam itt. A főnök titkárnője már messziről kiszúrt, izgatottan támadott le.
- Annyira jó, hogy megjöttél! Már mindenki rád várt. A főnök nagyon dühös, teljesen ki van bukva, mióta eltűntél. Jobb, ha most azonnal bemész hozzá.
Erre valahogy már számítottam. Nagy levegőt vettem és elindultam az irodája felé. Bekopogtam.
- Jöjjön be! – hallottam odabentről a hangját.
Bementem. Minden ugyanolyan volt, mint máskor, talán azt leszámítva, hogy az asztalon lévő mindig fegyelmezett rendben mintha lett volna némi összevisszaság.
- Katelyn, örülök, hogy itt vagy, már régóta szerettem volna beszélni veled.
Ez sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Igyekeztem minél elbűvölőbben mosolyogni. Leültetett megával szembe az asztala túloldalára. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, de be kell vallanom, hogy súlyosan elszámoltam magam. Ez a higgadtság csak egy jól sikerült álca volt, aminek sajnálatos módon bedőltem. Amint leraktam magam a székre, ordítani kezdett, egyenesen bele az arcomba.
- Örülök, hogy a nagyságos kisasszony végre fogta magát és befáradt dolgozni! Mégis hogy gondolod ezt? Mi az, hogy csak így se szó, se beszéd fogod magad és lelépsz?? Nem félsz attól, hogy kirúglak? Most komolyan?
- Ugyan főnök, é vagyok az egyik legjobb embere, tőlem sohasem válna meg. – jelentettem ki elég meggondolatlanul.
Ez a velem szemben álló nagydarab pasast is rendesen meglepte. ezzel azonban csak azt értem el, hogy még jobban feldühítettem. A szeme valósággal szórta a szikrákat mérgében. Meg sem mertem moccanni a széken.
- Ezt aztán nevezem! Bátorság az van benned bőven, meg pofátlanság is! Meg fogod kapni ezért a magadét, majd meglátod!
- De… - próbáltam volna magyarázkodni.
- Csak semmi de! Eredj a szemem elől!
- Ez most azt jelenti, hogy ki vagyok rúgva? – kockáztattam meg a kérdést.
- Takarodj dolgozni! Vár a papírmunka!
Ettől talán még azt is szívesebben hallottam volna, hogy ki vagyok rúgva. Tudta jól, hogy gyűlölöm az irodai munkát, éppen ezért is kaptam ezt. Még esélyt sem adott rá, hogy bármit is megmagyarázhassak. Mondjuk elég rendesen elszúrtam már a legelején a dolgot. Magamnak kerestem a bajt, most pedig viselhetem a következményeit. EL voltam kettyenve, de elég rendesen. Lehuppantam az iroda végében álló asztalomhoz. Minden szem engem követett, mikor pedig körbenéztem, idegesen kapták el a fejüket. Az asztalon már egy szép rakás papír várt. Kimondottan nekem rakatta ide őket. Mélyet sóhajtottam, aztán belevetettem magam a munkába. Unalmas volt, azt hittem sohasem lesz már vége a napnak. Igazán nem értem, hogy miért kell ezt csinálni velem, de igazán. Repesve vártam a délutánt, én voltam az első, aki a munkaidő végeztével kilépett az ajtón. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, de én nem akartam foglalkozni vele. Hazafelé még beugrottam a kedvenc pékségembe valami kajáért. Egész nap enni sem tudtam, már kezdtem megéhezni. A zacskót bedobtam magam mellé az első ülésre és már indultam is tovább. A lakás üres volt, sehol senki. Nem mintha bárkinek is várnia kellett volna rám, de igazán jólesett volna. Kipakoltam a holmimat, majd néhány croissant és egy bögre gőzölgő kakaó társaságában kiültem a konyhába. Ez az egész napos papírmunka elég rendesen leszívott. Nem nagyon vagyok hozzászokva, sokkal inkább tartom magam a tettek emberének. Cleo ott keringőzött az asztal alatt a lábaim körül. Lehajoltam hozzá és megcirógattam. Még mielőtt elindultam volna zuhanyozni, kerestem neki is egy kis harapnivalót. Nem tudom, hogy mi a jó eget csinálhattam, de már tíz is elmúlt, mire végül ágyba kerültem. Christian valamikor hajnalban jött vissza. Észrevettem, amikor bebújt mellém a takaró alá. Magához ölelt és én tovább aludtam. Mellette, vele valahogy minden más volt. Reggel a vekker iszonyatos kolompolása ébresztett.
- Máris mész?
Válaszul némán bólintottam.
- Nem maradnál még?
- Dolgoznom kell. Te maradj csak nyugodtan.
Tudtam, hogy ezen a napon is csak mérhetetlen unalom és papírhegyek várnak rám. Már komolyan kezd megfordulni a fejemben, hogy otthagyom ezt az egészet, de akkor mihez kezdenék? Egyszer csak vége szakad ennek is. Ritkán fordul velem elő, de az elsők között érkeztem meg. Ezek után senkinek sem lehet egy rossz szava sem. Csendben ültem végig a napot, igyekeztem meghúzni magam. Mikor már azt hittem volna, hogy mindennek vége, behívtak az irodába. A főnök beszélni akart velem. Mégis mit akarhat? Nem érdemes töprengeni rajta, hamarosan úgy is kiderül. Bekopogtam hozzá. Szokatlanul udvarias volt, nem tudtam hova tenni. Éreztem, hogy ez nem fog sokáig így maradni. Finoman és burkoltan közölte velem, hogy felsőbb utasításra el kell hagynom a helyet. Hát ez fantasztikus! Eddig azt vártam, hogy inkább rúgjanak ki, most pedig, hogy végre megkaptam, nem tudok igazán örülni neki. Nem tetszik nekem ez az egész. Tenni viszont nem igazán tudok bármit is, kénytelen voltam elfogadni a dolgokat. Hiába próbáltam kutatni az okokat, a pasas feje üres volt, akár egy léggömb. Semmit sem tudott, úgy látszik, neki is csak úgy mondták, hogy ki kell engem raknia. Ezt már nem veszem be, biztosan lenni kell valami indoknak, csakhogy azt itt nem fogom megtalálni. Magasabb körökben kell kutakodnom. Összeszedtem az összes cuccomat egy dobozba és úgy mentem el, mint aki sosem járt itt. Nem maradt utánam semmi, még egy árva gémkapocs sem. Egész úton hazafelé egy ránézésre tökéletes terv körvonalai kezdtek kirajzolódni a fejemben. Alig vártam, hogy besötétedjen. Úgy terveztem, hogy napnyugta után indulok, akkor nem keltek olyan nagy feltűnést. Már mindent bepakoltam a táskámba, amire csak szükségem lehet, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, hogy Christian lesz az, de tévedtem. Benjamin volt, már megint, hívatlanul. Szerettem volna elküldeni, de a helyzet nem engedte. Valaki, vagy valakik csúnyán helyben hagyták. Nem volt szívem elhajtani, láttam rajta, hogy mennyire rémült. Ez most más volt, sokkal nagyobb kétségbeesés ült a tekintetében, nagyobb, mint amikor Christiannal került szembe. Tudtam, hogy nagy lehet a baj.
- Veled meg mi történt?
- Nagy szarban vagyunk, leginkább te.
- Mi van? – ezt most valóban nem értettem.
- Mindent tudnak…
- Mit?
- Rólunk, a családról… és téged akarnak, de nem tudom, hogy miért.
- Kik?
- A vámpírok. Valami főmufti küldte őket. Rólad akarnak mindenfélét megtudni.
Ez most nem vicc, nem egy ócska átverés, hanem véresen komoly. Nem vagyok az a kimondottan családcentrikus ember, de lassan kezdek túlmerészkedni minden határon. Nem mondom, hogy annyira sajnálom Bent, de tudom, hogy velük szemben nem képes megvédeni magát, elvégre csak a bátyám. Emberi ügyekben igen járatos, de itt már nem tud semmit sem tenni. Azt az egyet azonban nem értem, hogy miért engem akarnak. Ha apám valóban az volt, akinek Ben mondta, akkor nem mindegy, hogy melyikünkre akadnak rá? Őt már megtalálták, de komolyabban nem foglalkoztak vele. Minden egyszerre szakadt a nyakamba. Minél előbb a végére kell járnom. Benjamint a lakásban hagytam, jobb, ha nem keveredik bele még több dolgomba. Felvettem a kabátomat és a táskámat, aztán pedig útnak indultam. Visszamentem a kapitányságra, de ezúttal a szokottnál egy emelettel feljebb. Régen csináltam már ilyet, nem is nagyon szeretem az ajtókat kulcs nélkül nyitogatni. Mindegy, az a legfontosabb, hogy minden kalamajka nélkül kinyitottam és benn is voltam. Odafenn az irodák nem voltak zárva, még az igazgatóé sem. A zseblámpa fényénél becsusszantam az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy mit kell keresnem, de azt tudtam, hogy kell lennie valaminek, csak találjam meg. Tanácstalanul néztem jobbra-balra. Régen jártam már itt. Semmi sem ragadta meg a figyelmemet, de tudom, hogy van itt valami.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése