- Rendben.
Olyan idegen nekem ez az egész helyzet. Önként vállalom, hogy engedelmeskedem egy vámpír parancsának. Hihetetlen, hogy a szerelem mi mindenre rá nem veszi az embert. Pláne egy ilyen szerelem. Christian elment, én pedig ismét egyedül maradtam. Unottan bámészkodtam kifelé az ablakon. Mintha nem is a városban lennénk, hanem valami távoli, eldugott helyen. Az udvarban álló fák eltakarták a szemem elől a többi házat. Ettől sokkal barátságosabbnak tűnt az egész. Nem mindig voltam én sem városi lány, a gyerekkorom jó részét vidéken töltöttem. Visszagondolva, nem is tudom, hogy mi marasztalt a városban. Talán a család és a kaland utáni vágy. Végül is bannragadtam a betondzsungelben. Ha megszokja az ember, akkor már nem is olyan szörnyű. Ott is vannak jó helyek, csak meg kell találni. Kétlem, hogy véletlen lett volna, de mikor már a legjobban kezdtem unni magam, éppen akkor toppant be Mary, az arcán ragyogó mosollyal Már kezdek hozzászokni, hogy ő mindig ilyen.
- Nem jössz ki velünk egy kicsit, nagyon jó idő van?
Valahogy célzásnak vettem a dolgot. Talán Christian szólhatott neki, hogy foglalkozzon velem. Nem akarom megbántani, úgyhogy nem utasítottam vissza a felkérését. Magamra kaptam egy pulóvert és indultam is utána, nyomomban elmaradhatatlanul Cleoval. Tényleg jó idő volt, odabentről hűvösebbnek tetszett. Kapirgálós kerti munkát terveztek. Nem akartam bunkó lenni, így hát beálltam közéjük. Régen csináltam bármi ilyesmit, de most egyáltalán nem bántam. Kezdem magam hasznosnak érezni. Rebecca ott ugrált körülöttünk, alig lehetett bírni vele. Valóban imádni való egy kölyök. Én magam sem voltam jobb az ő korában. Inkább hátráltatott a munkában, mint segített, de nem zavart, miatta volt igazán jó a hangulat. Teljesen elbűvölt. Talán már tulságosan is megszerettem. Azt hiszem ez az érzés kölcsönös. Néha alig tudom levakarni magamról, és a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg nálam. Kicsit kezdtem aggódni, amikor jódőre eltűnt a szemünk elől. Az udvart fürkésztem, hátha meglátom valahol, de semmi. Egy hatalmas kosárral indultam volna hátra, mikoris megpillantottam. Úgy vigyorogtam, akár a tejbetök. A lányka ott ült a hatalmas vámpír nyakában. Tetszett neki a dolog, de nagyon.
- Meghoztam a kis csavargót. – emelte le a nyakából – Vigyázhatnátok rá jobban is, a ház előtt fogtam meg.
Az anyja egyből kezelésbe vette, jó nagy adag szidást kapott.
- Add csak ezt ide, majd én viszem. – vette ki a kezemből a kosarat.
- Nem szükséges, elbírom.
- Ennyit csak megtehetek.
Átengedtem neki és együtt indultunk az udvar tulsó végébe.
- Hol jártál?
- Beszereztem egy kis onfót odaátról.
- Legalább valami jó hír?
- Azt nem mondanám. Niels még mindig kutat utánunk.
- És ez mit jelent?
- Idáig biztosan nem fog eljönni. Már ismerem annyira, hogy tudjam az is elég neki, ha nem vagyunk a közvetlen közelében. Úgy néz ki, hogy maradnunk kell még néhány napig, de megnyugtatlak, mint lehet, indulhatsz is vissza.
- Nincsen semmi baj, igazán nem sürgős a dolog.
- Tudom, hogy mindezt csak mondod, de közben mást szeretnél.
Kezdett elszomorítani. Már megint ennél a témánál lyukadunk ki. Csak jót akar, hogy minden úgy történjen, ahogy szeretném. De ez sajnos lehetetlen. Rendes, hogy próbálkozik, de komolyan, csakhogy egy kicsit ez is kezd sok lenni. Nem mondom, hogy baj lenne, mert tényleg nem az, csak finoman szólva idegesít. Mindegy, nem akarom megint ezzel fárasztani. Inkább ráhagyom az egészet.
- Látom a szemeden, hogy mire gondolsz. Rendben van, többet nem hozom fel ezt a témát.
- Igazán köszönöm.
Mary már messziről intett nekünk, hogy ha végeztünk, akkor menjünk be. Nem nagyon volt kedvem hozzá, mint újabban semmihez sem, de nem akartam megsérteni. Hiányzott a nyüzsgés és az izgalom. Tenni akarok valamit, csak még azt nem tudom, hogy mit. Itt éppen van mit csinálni, igyeszem lekötni magam, de mégis unatkozom. Szar egy érzés. Christiannak olyan könnyű mondani, hogy üljek meg nyugodtan! Ő egyfolytában mesterkedik valamin. Odabenn Mary már a konyhában sürgött. Gondolatai az ebéd körül jártak. Nem is akartam zavarni, fölmentem a szobámba. Néma csendben ültem a gondolataimba merülve.
- Valami baj van? – kérdezte Chris.
- Semmi.
- Ne hazudj, látom rajtad.
- Nincs mit csinálnom.
- Ezt hogy érted?
- Hiányzik a város. Itt minden túl nyugodt. Nem értem, hogy te hogy bírod ezt, azok után, ami történt.
- Egy idő után belerázódsz.
- Nem hiszem, hogy menne.
- Majd kitalálunk valamit, ha csak ennyi kell. Nem ártana lassan lemenned, azt hiszem Mary már összeütött valamit.
- Nincs kedvem. – feleltem kurtán.
- Makacs vagy.
- Nem tehetek róla. Nem megyünk el inkább valahova?
- Mégis hova?
- Azt mondtad, ha kell, akkor kitalálsz valamit. Most itt az idő, tessék!
- Ha jobban belegondolok, van a közelben egy régi barátom. Megígértem neki, hogy meglátogatom, ha erre járok.
Akaratomon kívül is sikerült felöltenem azt a bizonyos hová-akar-ez-vinni-engem fejet. El sem tudtam rejteni előle, egyből kiszúrta.
- Nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Te akartad, hogy kitaláljak valamit.
- Pár pillanat és összekapom magam.
Valóban meglepően gyorsan készültem el. Nem igazán tudtam, hogy hová is megyünk, nem mondott róla jóformán semmit. Kicsit paráztam, de gondolom, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi hülyeséget csináljak. Ha olyan helyre vinne, ahol ennek a legparányibb esélye is fennáll, akkor arról már biztosan szólt volna előre.
- Na jó, akkor voltaképpen hová is viszel most engem?
- Nem kell félned.
- Ki mondta, hogy félek?
- Vámpírokra meg hasonlókra nem kell számítanod. Nem olyan rossz egy hely, bár nem tudom, hogy mennyire tudod majd értékelni. Mondjuk, személy szerint én szeretem. Évekkel ezelőtt sokat voltam ott.
Bementünk a városba. Az út kicsit sokáig tartott, de jólesett a séta, pláne vele. Nem szólt semmit, csak fogta a kezem és némán haladtunk egymás mellett. Itt még a város is vidékies volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Nem különösebben zavart. Megálltunk egy épület előtt. Ahhoz képest, hogy majdnem a belvárosban volt, eléggé lerobbantnak látszott.
- nincs mit adni a külsőségekre. – nyugtatott.
Alig vártam a fejleményeket, miféle helyen járhatok. Mondjuk a helyenként már omladozó vakolat nem túl sok jóval kecsegtetett. Átléptünk a kapun és az udvarban találtam magam. Ez már sokkal jobban festett, tiszta és rendezett. A hátsó bejáraton mentünk be, meg kellett kerülnünk az épületet. Ezt most nem nagyon értettem. Odabenn lépcsőház és folyosók. Sehol egy lélek.
- Van itt egyáltalán valaki?
- Ssss. – intett csendre.
Felvitt az egyik emeleti folyosóra. Az ajtókon mindenütt csak számok. Ismerős volt, csak azt nem tudtam, hogy honnan. Hangok szűrődtek ki az ajtók mögül. A falakon végig rajzok és festmények. Lassan kezdtem rájönni, hogy mi is ez az egész. Azonban mielőtt még kimondhattam volna, Christian benyitott a 24-es számmal jelzett ajtón. Minden tekintet ránk szegeződött. Egy tucatnyi fiatal szempár. Mindannyian leendő művészek. Előttük az asztalnál egy fiatalnak már nem mondható férfi ült. A ráncos, öreg arc szintén felénk fordult. A tekintetében megcsillant valami, ahogy meglátta a vámpírt. Felállt, hogy üdvözölje.
- Christian Démarre, azt hittem, hogy már nem is nézel errefelé. Talán megfeledkeztél rólam?
- Ugyan drága professzor! Magát sosem tudná elfelejteni – rázta meg a kezét.
- Mintha egy napot sem öregedtél volna, mióta utoljára láttalak.
- Maga sem sokat.
- Mikor is volt, három éve?
- Négy.
- Olyan régnek tűnik. És ez a csinos hölgy? Csak nem?
- Még nem. Ő a barátnőm, Katelyn.
- Igazán örvendek. – csókolt kezet.
Az a tipikus öreg úriember. Kedves és figyelmes. Nem gondoltam volna, hogy ilyen embereket is ismer. De mégis hogyan és honnan ismeri? Különös. Még mindig tud meglepetéseket okozni. Mit keresett ő anno errefelé? Mondjuk, nem lepődök meg nála más semmin. Csupán azt az egyet furcsálltam, hogy a bácsika abban a hitben él, hogy ez a gyerek előtte egy ember.
- Netán a kisasszony is művészlélek?
- A magam részéről én másfajta művészetben utazom.
Nem tudom, hogy mire gondolhatott, de hogy valamit félreértett az biztos, mert erősen elpirult.
- A rendőrségnél dolgozik. – jegyezte meg Christian.
- Tehát egy rendőrnő.
- Inkább csak tanácsadó.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen komoly lányt választasz.
Ezen mind a ketten csak mosolyogtunk. Nem tudnám magam olyan tipikusan komoly embernek besorolni.
- És magával mi a helyzet? Még mindig tanít?
- Amint látod, a diákok sosem fogynak el. Csak éppen változnak. Már nem olyanok, mint ezelőtt. Fegyelmezetlenek és kapkodnak.
Christian elégedetlenül rázta meg a fejét. A profnak tényleg igaza volt, mióta beléptünk csak beszélgetnek és bámészkodnak. Fogadni mernék, hogy mi lehet a téma. Valahogy nem ilyennek képzeltem a művészeket, azt hittem, hogy ők inkább csendben ülnek és alkotnak. Itt azonban tényleg zaj volt.
- Elég legyen ebből a zsibvásárból! Egy kis csendet és komolyságot kérnék! – kiabálta el magát a bácsika teljesen jogosan.
Aranyos, ahogy így pattog. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az aprócska termet csend lepje el és minden szem a rajzlapokon függjön. Csendélet. Nem a legjobb téma, szerintem talán a legunalmasabb. Az a tipikus rajzoljunk gyümölcsöstálat. Már gyerekkoromban is utáltam ezt a rajzórákon. Mára már örültem, hogy magam mögött hagyhattam az egészet.
- Szabad? – nézett Christian a diákokra.
- Örülök, hogy megkérdezted. Mindig szívesen látunk a köreinkben.
Jól indul. Megint halálra fogom unni magam. Christian fogott egy darab papírt és letelepedett egy félreeső sarokban. Leültem mellé. Látta a képemen a teljes jellegtelenséget.
- Na, most jól figyelj, ez valami egészen más lesz!
Kezdett felcsigázni. A zsebéből előhúzott egy ceruzát és rajzolni kezdett. Nagyot csalódtam benne, ő is azokat az idióta gyümölcsöket kezdte rajzolni. Mire már majdnem befejezte, szétuntam az agyam. Pillanatokon belül azonban a szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne röhögjek fel túl hangosan. A gyümölcsöstál mögött megjelent Cleo alakja, aki épp az egyik almát akarja levadászni. Teljesen valószerűnek tűnt és baromi röhejesen festett. Cirka fél óra alatt elkészült a művével. Firkához képest túl jól sikerült. A professzornak is feltűnt, hogy finoman szólva majd’ megfulladok a röhögéstől. Odajött hozzánk, hogy megtekintse a nevetség tárgyát. Mikor meglátta a rajzot, ő is mosolyogni kezdett.
- A stílusod nem sokat változott. Még mindig nem tartod be a szabályokat.
- Ez van. Mindig is idegesítettek.
- Attól függetlenül jól sikerült.
- Köszönöm.
- Egy percre elkérhetném?
- Persze.
Kivette a kezéből a lapot, majd előrement az asztalához.
- Ezt figyeld! Ha jól ismerem, akkor most jön a szokásos prédikáció. – súgta a fülembe Christian.
Valóban igaza volt. A prof megállt az asztal előtt és a diákok figyelmét kérte. Egyből zsongás töltötte mega termet, de ő egyetlen mozdulattal csendre intette őket. Maga elé tartotta a papírt, mire az egész társaság röhögésben tört ki.
- Csendet! Kedves hölgyeim és uraim, maguk igazán remekül dolgoznak, de ehhez hasonló színvonalat várok el önöktől is.
- Gyümölcsre vadászó macskákat? – szólalt meg az egyikük.
- Idióták! Maguk mind egytől-egyig idióták. Nem is értem miért vesződöm itt.
- Mert szereti ezt csinálni. – szólalt meg Chris.
- Meg kell hagyni te sem voltál egy könnyű eset.
Csak mosolygott. Most aztán kibaszottul büszke magára. Meg is tudom érteni, van mire. Az órának vége volt, a csengő zaja rázta meg a falakat. Már délután volt, az utolsó óra. A diákok összepakoltak és elhagyták a termet. Hamarosan már az utcáról hallottam a hangjukat. A professzor túlzottan is lelkes volt, nagyon marasztalni akart minket, de Christian nem hagyta. Még vissza is kell érnünk a házba. Hosszas búcsúzkodás után végre elmehettünk. Ismét a sétát választottuk. Magam részéről ez most sokkal jobban esett. Túl sokat voltam bezárva. Kellett ennyi kis szabadság.
- Csak azt ne mondd, hogy itt tanultál rajzolni! – szólaltam meg percek múlva.
- Nem is mondom.
- Akkor meg?
- Csak kedvet kaptam hozzá és kipróbáltam. Sikerült ott ragadnom egy pár évig.
- Könnyű neked, mindig ráérsz.
- Nem pusztán idő kérdése. Te is kipróbálhatnád.
- Én ugyan nem! – tiltakoztam.
- Valahogy gondoltam.
Még mindig nehezen tudtam megérteni, hogy mit miért is csinál. Jobbára azt, amihez éppen kedve van, de ezeket a döntéseket, ha kell a racionalitás jegyében képes felülbírálni. De csakis akkor, ha az érdekei ezt kívánják. Kicsit önző tudom, de hát elvégre is ő egy vámpír, úgyhogy ezt igazán elnézhetem neki. Kezdett egyre hűvösebb lenni, megszaporáztam a lépteimet. Sötétedett, mire végül visszaértünk. Első utam a konyhába vezetett. Szó mi szó, megéheztem. Igyekeztem minél kisebb zajt csapni, de Mary így is megjelent.
- Megjöttetek? – kérdezte.
- Aham.
- Sokáig voltatok.
- Nem én tehetek róla.
- Értem.
- Ne melegítsek valamit?
- Nem kell, köszi. Megoldom, menj vissza pihenni.
- Rendben.
Gyorsan összekapartam valami ehetőt és leültem az asztalhoz. Az az igazság, hogy nem volt sok kedvem enni, de tudtam, hogy emiatt hajnalban nem leszek hajlandó felkelni. Kisebb nehézségek árán és jó sok akaraterővel sikerült megbirkóznom egy egész szendviccsel. Felmentem a szobámba és átöltöztem. Pizsamában már sokkal kényelmesebb volt. Úgy gondoltam, hogy a zuhanyzás ráér reggel is. Christian kopogtatott be hozzám. Minden szó nélkül beengedtem.
- Remélem nem unatkoztál annyira.
- Megint egy újabb dolgot tudtam meg rólad.
- És még a gondolataimba sem kellett belenézned.
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy. Nem akarlak felhúzni, látom, hogy máris ideges vagy.
- Nem vagyok ideges!
- Dehogynem.
A hangja megint túlságosan tárgyilagosnak tűnt. azt hiszem ez csak rátett egy lapáttal.
- Miért van az, hogy sosem vagy képes egyenesen megmondani, hogy mit is akarsz!?
- Nyugodj már le! – font át a karjaival.
- Eressz el! Most az egyszer nem hagyom magam! – téptem ki magam az öleléséből – Elegem van belőle, hogy mindig gyanúsítgatsz! Mondd meg bátran, ha nem bízol bennem!
- Hagyd már ezt a marhaságot.
Nem akart elengedni, szorosan magához húzott. Ezzel most nem fog elérni semmit. Tényleg igaza van, már ideges vagyok, de nem azért amit, mondott, hanem azért ahogy viselkedik. Ahelyett, hogy elmondaná az igazat, megint csak eltereli a témát. Ááá! Szörnyű egy alak! Most az egyszer valóban komolyan vett. A gondolatai zaklatottan cikáztak ide-oda. Félt, hogy ismét valami hülyeséget csinálok. Így utólag visszagondolva valóban elég nagy hiba volt. A gondolatai elárulták a késem rejtekhelyét. Végre elszabadultam tőle és már indultam is a másik szobába. Ő szorosan a nyomomban volt, de nem tudott megelőzni. Valósággal feltéptem a fiókot. Ahogy a kezemben fogtam a kést, máris magabiztosabbnak éreztem magam. Elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, megint rátámadtam. Csak a karját tudtam megvágni, válaszként egy hatalmas józanító pofont kaptam. Lehet, hogy nagyobbra sikerült, mint amilyennek szánta, de megtette a hatását. Csakhogy túl késő volt. A kést kicsavarta a kezemből, a padlóra dobta és kiviharzott a szobából. Rohantam utána. A bejárat előtt értem utol. A higgadtsága elhagyta.
- elegem van az efféle hülyeségeidből. Előbb gondolkozz el a történteken, aztán majd beszélhetünk!
Marasztalni akartam, de ellökött magától. Még sohasem haragudott ennyire rám, ez most tényleg komoly. Rettenetesen éreztem magam, tudtam, hogy én vagyok a hibás mindezért. Túlontúl meggondolatlan vagyok, és képtelen vagyok bármit is tenni ellene. Lerogytam a lépcsőre. Tudat alatt még reménykedtem benne, hogy megfordul és visszajön hozzám, de csak egyre távolodott. Még mindig a fülemben csengtek a szavai: előbb gondolkozz… Könnyek szöktek a szemembe. Teljesen elkeseredtem. Mi lesz így ezek után? Másra más nem is tudtam gondolni. Az éjszaka hidege lassan bekúszott a ruhám alá, de nem voltam képes fölállni. Egyszerűen minden erőm elhagyott. Még sosem éreztem magam ennyire szarul. A bűntudat nem tartozik a kedvenc barátaim közé. A testemmel együtt a gondolataim is kezdtek megdermedni. Azt hiszem, most valóban kétségbe estem. Ha így haladok, akkor végleg meg fog utálni. Igaza van, sose gondolok végig semmit, egyből csak cselekszem. Ez az én formám, ezzel rontok el mindent. Változni kéne, de nem megy. Pláne így. Minden egyes gondolatom csak akörül jár, hogy így el fogom őt veszíteni. Éreztem, ahogy a meleg sós könnyek valósággal árkot vájnak a jeges bőrömbe. Nem érdekelt a hideg. Méteres önsajnálatba temettem magam. Azt hiszem ez volt a legjobb, amit tehettem. Christian után ugyan hiába futnék, ha nem akar szóba állni velem, akkor úgysem fog. Egyre sötétebb lett, majd világosodni kezdett. Órák teltek el azóta, hogy kiléptem az ajtón, de ő még mindig nem jött vissza. Hallotta, hogy a hátam mögött nyílt az ajtó.
- Jesszusom, azt ne mondd, hogy egész éjjel itt gubbasztottál!
Eric hangja volt az. Teljesen átfagytam, meg sem bírtam moccanni. Azt hiszem próbált a szemembe nézni, de tudtam, hogy a tekintetem üres. Már nem tudtam semmire sem gondolni. Átkarolt és felsegített. Állni sem nagyon bírtam, viszont a testéből áradó meleg nagyon jólesett. El is felejtettem már, hogy milyen, úgy megszoktam a hideget. Bevitt a házba. Nem éreztem benne semmi mögöttes, mocskos szándékot, valóban önzetlenül akart segíteni. Úgy látszik, hogy újabb embert ismertem félre ebben a házban. Egyre gyakrabban fordul elő ez velem mostanság.
- Mary, lennél szíves! – kiáltott.
- Várj egy kicsit, most nem érek rá. – hangzott a válasz a távolból.
- Sürgős lenne, siess!
Hirtelen megjelent a szemem előtt. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de piszok gyors, az már biztos, vagy csak én lettem túl lassú. A szemeiben rémület ült, ahogy meglátott.
- Mi történt? – aggodalmaskodott.
- Elment. Nem tudod, hogy hol lehet?
- Ki?
- Christian.
- Fogalmam sincs, de biztosan vissza fog jönni.
Valahogy ezzel nem nyugtatott meg, nem tudtam neki elhinni. Megfogta a kezemet, azt hitte, hogy ezzel segíthet, de nem ért el semmit.
- Jéghidegek az ujjaid. Mit csináltál?
- Egész éjjel odakinn ült a lépcsőn.
- Csoda, hogy halálra nem fagytál. Gyere, fel kell melegedned.
Síri csendben követtem. Nehezemre esett megmászni a lépcsőket, jobban esett volna továbbra is odakinn ülni, de ő fogta a kezem és maga után húzott.
- Mi a fenét csináltál, hogy odakinn kellett kuporognod?
- Összevesztünk, ő pedig itt hagyott. Elment és én vagyok érte a hibás.
- Nincsen semmi baj. Veszel egy forró fürdőt, pihensz és meglátod minden sokkal jobb lesz majd.
- De ő nem jön vissza. – szipogtam.
- Nyugodj meg.
A szobája ajtaja még mindig tárva-nyitva állt, ahogy az este hagyta. Mary megláthatta a padlón heverő kést, mert a félelemmel vegyes meglepődöttség hangjai hagyták el a száját. Mindezek ellenére nem szólt semmit. A fürdőszobában gőzölgő, forró vizet engedett a kádba. Segített lehalászni rólam a ruhát, ugyanis még mindig nehezen mozogtam. A hidegtől teljesen elgémberedtek a tagjaim. A víz melegsége valamelyest megnyugtatott. Órákig tudtam volna ülni a kádban, de Mary kiparancsolt. Megvetette az ágyamat és behozta a pizsamámat.
- Nehogy beteg legyél itt nekem. Öltözz fel és irány az ágy!
Erőm sem volt, hogy ellent tudjak mondani neki. Ez remek! Tényleg értek ahhoz, hogy hogyan csináljak minél nagyobb marhaságot. Már csak egy jó kis tüdőgyulladás hiányozna. Abszolút semmi kedvem nincs hozzá, már túlontúl rég voltam ennyire szarul.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése