Jobb lenne, ha lassan leállnék ezzel, kissé kezd szánalmassá válni ez az egész, amit itt leművelek. Nézz már magadba kislány, annyira még nem szörnyű a helyzet! Elvégre is életben vagy, és ez a legfontosabb! Az már mellékes, hogy közben szép lassan megbolondulsz. Valamit valamiért. Ez az élet rendje. Lassan csend borult a kabinra és ismét sötét lett. Már nem tudtam elaludni, túlságosan is ideges voltam. Csak feküdtem és bámultam bele a sötét semmibe, mint ahogy rendesen is szoktam. Tapogattam a tenyerem, még mindig fájt, nem is csodálkoztam rajta. Ne gondoljanak mazochistának, de érdekes módon ez a fájdalom most jólesett. Nagyon furcsán lettem összerakva, az már biztos! Egyedül csak a fájdalomra koncentráltam, egészen addig, míg az agyam már zsibbadni kezdett, ekkor tudtam végre aludni. Szerencsémre a zsibbadás minden kósza álomképet sikeresen elűzött. Reggel nem mondom, hogy kipihenten ébredtem, de kelni kellett. Gőzöm sem volt, mikor érkezhetünk meg, csak azt tudtam, hogy valamikor a nap folyamán. Jobbnak láttam, ha összeszedem a holmim, biztos, ami biztos. Hamar megvoltam vele, sokkal előbb, mint reméltem. Kinéztem az ablakon. Már javában róttuk a hideg pusztaságot. Fura volt a városi nyüzsgés után ezt látni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kihalt ez a vidék. Alig akadt egy-két apró házikó. Megan ismét eltűnt a szemem elől, de annyira nem foglalkoztatott, úgyis visszajön hamarosan. Legnagyobb meglepetésemre Nepper nyitott be az ajtón. Nem értettem, mit is kereshet itt, ráadásul mikor meglátott zavarodott tekintettel bámult. Le sem vette rólam a szemét, szinte már mániákusnak tűnt, ráadásul a feje is teljesen üres volt.
- Hahó! – lengettem meg előtte a kezem – Mi a baj, csak nem szellemet lát?
- Elnézést kérek. – leplezte zavarát – Csak jobbnak láttam, ha időben szólok, hogy néhány órán belül megérkezünk a 10C állomásra. Ezek szerint az éjszaka folyamán vonatunk délnek fordult. Kissé elmerengtem, és mikor ismét magamra eszméltem, láttam, hogy Nepper még mindig figyel. Kíváncsi volt, éreztem, ahogy kérdések sora özönli el az elméjét. Egy idő után megszokja az ember, hogy előbb-utóbb mindenki kíváncsi lesz. Legalábbis ami a körülöttem lévőket illeti. Hosszabb-rövidebb idő elteltével mindannyian kíváncsiak lesznek apróbb részletekre, valami szúrja a szemüket és egyből kérdezni akarnak. Így volt most Nepper is, úgy éreztem.
- Kérdezzen nyugodtan.
Elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Honnan tudta?
- Megérzem, amit az emberek gondolnak.
- Ezt nem tudtam.
- Amolyan adottság. Na de mondja, mi fúrja az oldalát?
- Mi történt a kezével? – mustrálta a kötésem.
- Semmiség az egész, csak egy rossz álom volt.
Láttam, hogy nem ért egy mukkot sem az egészből, de annyira nem is érdekelt. Csak egy újabb kíváncsi alak. Szerencsémre az udvariasabb fajtához tartozott. Nem firtatta tovább a dolgot, elköszönt és távozott. Már minden össze volt pakolva, indulásra készen vártam valamire. Valamire, de hogy mire, azt nem tudnám megmondani. Ültem ott az ablakhoz lapulva és néztem a tájat. Teljesen kihalt, puszta és sivár. Sehol egy lélek, csak egy-két megkopaszodott fa. Elmerültem a gondolataimban. Csak bambultam magam elé, közben pedig bekötözött jobb tenyerem tapogattam. Még így, jó pár óra elteltével is fájt, nem csoda, eléggé mély volt a vágás. Őrült módon jólesett ez a fájdalom. Az ujjaim bizseregni kezdtek. Egészen olyan volt, mintha a zsibbadnának, végül már alig éreztem őket. Csak a vonat egyhangú kattogására figyeltem, igyekeztem mást meg sem hallani. Teljesen megnyugtatott. Lassan múltak a percek, az állomások képei elvonultak az ablak előtt. Jó idő elteltével az ajtó záródása rántott vissza a valóságba. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Megdörzsöltem a szemem, de még mindig ott volt előttem. A történtek után még van pofája idejönni! Nem szólt egy szót sem, csak leült velem szembe. Jeges tekintettel fürkészte az arcomat. Igyekeztem állni a pillantását, bár roppant nehezemre esett. Egy idő után már én untam meg a csendet.
- Mit akarsz már megint tőlem?!
- Nyugi, igazán nincs min úgy felhúzni magad. Nem áll jól neked, ha dühös vagy.
- Mi az, csak nem bókolni próbálsz? Nem illik hozzád.
- Nem állt szándékomban, azt elhiheted. Csak nem szeretném, hogy továbbra is ennyire paprikás legyen a hangulat közöttünk.
- Tehát békülni szeretnél?
- Eszem ágában sincs! Mit képzelsz? Még hogy én, békülni! Hahaha! – kacagott fel.
Szörnyű volt ezt látni. Micsoda önelégültség és egoizmus sugárzott a szavaiból. Ő, a hatalmas és rendíthetetlen, kőszívű Christian kikéri magának. Nem hajlandó békülni, csak baja van velem. Azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a többi ember, de téved. Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Azt ugyan lesheti!
- Nyögd már ki végre, hogy mi a francot akarsz! – háborogtam.
- Így lehetetlenség lesz veled dolgozni.
- Micsodaa!?
- A köztünk lévő ellenségeskedés miatt nem tudsz tisztán gondolkodni.
- Te hülye vagy.
- Egyszóval tedd magad takarékra. Amíg itt vagy, amúgy sem nyúlhatok hozzád. Légy szíves teljes erőddel koncentrálj majd a munkádra. Amúgy készülj, mert a következő megállónál leszállunk.
Még egy utolsó hűvös pillantás és kisuhant az ajtón. Nem tudtam elhinni, volt mersze ideállni elém, szemtől szemben. Sosem fogom megérteni, hogy mi jár a fejében, mi az, ami mozgatja, inspirálja. A vonat perceken belül lassítani kezdett. Valamelyest örültem, hogy végre leszállhatok, már nagyon utálom ezt az örökös vonatozást. Ráadásul nem sikerült megtudnom semmi használhatót és Christian is teljesen kikészített. A vonat megállt, mi pedig sorban leszálltunk. A hideg szél egyből az arcomba csapott, amint kiléptünk az állomás épületéből. Elég ijesztően festettem, a szélben lobogott a hajam, legfeketébb fekete pulóverem volt rajtam és a kötés is lassan kezdett átvérezni a kezemen. Eléggé kitűntem a csapatunk alkotta tömegből. Ismét olyan érzésem támadt, hogy mindenki engem bámul. Igyekeztem beolvadni a tömegbe. Egy pillanatra elbambultam és éreztem, amint valaki nekiütközik a hátamnak. Mikor megfordultam, legszívesebben sikítani támadt volna kedvem: ismét ő volt ott. Úgy látszik, esze ágában sincs leszállni rólam.
- Nem tudnál felszívódni a közelemből?!
- Sajnálom, kivitelezhetetlen.
Dühösen és értetlenül bámultam rá.
- Engem jelöltek ki a kísérődnek. Bármennyire nem akarom, de kelletlenül sok időt fogok a társaságodban tölteni.
Ki tudtam volna szaladni a világból ennek a hírnek a hallatán. Egy autó állt meg előttünk. Kinyitotta nekem az ajtót.
- Szállj be!
Hát ez furcsa, most először volt valamilyen módon udvarias velem. Ez a csöppnyi boldogság csak egy pillanatig tartott. Miután beszálltam mellém ült. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy ilyen közel kell lennem hozzá. Próbáltam nem észrevenni, hogy itt van mellettem. Néztem ki az ablakon, ismét bele a semmibe. Ez még mindig jobb volt, mint őt nézni.
- Le kéne cserélni a kötésedet. – jegyezte meg.
- Mi az, csak nem megfertőzött a kedvesség?! – gúnyolódtam vele.
- Csak nem akarom, hogy elpatkolj, még mielőtt bármit is csináltál volna.
- Szép kis alak vagy, mondhatom.
- Nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Ha így haladunk tovább, szép lassan meg fogok bolondulni mellette.
- Nem tudnál egy darabig békén hagyni?! Esküszöm, hogy megköszönném.
- Rendben van, már alig várom...
Utálom, amikor így célozgat. Sosem tudom, hogy mire gondol, és ez rettentően bosszant. Egyáltalán nem tudom kiszámítani, hogy mit gondol komolyan, mikor tréfál, és mikor akar átverni. Szerencsére eddig sikerült kiszámítanom, de most egyre jobban kezdek összezavarodni. Az autó megállt egy pillanatra. Az ablakon át láttam, hogy egy nagy kapu előtt állunk. Két oldalra, ameddig csak elláttam végig magas kerítés. A kerítés mentén őrök, amolyan katonák járőröztek párosával. Jobban megnézve láttam, hogy a párosok mindegyike egy másvilágiból és egy evilágiból állt. Fura volt így látni ezt az egészet. Olyan rendellenesnek tűnt számomra, hogy ennyire könnyen dolgoznak együtt. A sofőr váltott néhány szót a kapuban álló őrrel, majd kinyílt a kapu és behajtottunk. Hosszú métereken át haladtunk előre. Itt is csak pusztaság volt, csak az őrök alakja nyújtott némi változatosságot. Hamarosan megálltunk. Az ajtó kinyílt és egy hatalmas épületet láttam magam előtt.
- Szép kis kuckót hoztatok itt össze, mondhatom.
Christiannak most meglepően komoly volt az arca. Még sosem láttam ilyennek. Éreztem, hogy bosszantja, mit mondtam az imént, de mégsem szól egy árva szót sem.
- Na, mi van?
- Semmi. – feleltem morcosan.
- Mondjad már! Érzem, hogy birizgál valami, úgyhogy ki vele!
- Túlságosan is komolytalan vagy.
- Te meg egy idióta.
Sóhajtott egy nagyot s ismét hallgatásba burkolózott. Azon kaptam magam, hogy már azon gondolkodom, hogy esetleg megbántottam. Igyekeztem kiverni az agyamból ezt a gondolatot. Perceken belül ott állt az összes autó az épület előtt. Itt még hidegebb volt, vagy legalábbis úgy éreztem. Mindenfelé tudósok és katonák járkáltak, ami egy kicsit zavart bevallom. Alig vártam, hogy bemenjünk az épületbe. Odabenn kellemes meleg fogadott. A távolból egy alak közeledett hozzánk, ismét egy vámpír. Ezen már meg sem lepődtem, csak úgy hemzsegnek errefelé. Ő volt az úgynevezett egyszemélyes fogadóbizottságunk.
- Üdvözlök mindenkit, itt a kutatóállomáson. Gondolom, éppen elég fárasztó volt az útjuk. A déli szárnyban találnak szabad szobákat. Kérem, pihenjenek le, holnap munkába állhatnak. – kezével az egyik folyosó felé mutatott.
Borzalmas volt még csak végignézni is rajta. Végestelen-végig csak a nagy fehérség. Kelletlenül, de végigbaktattam rajta, többedmagammal. Nem esett nehezemre kiválasztani a megfelelő szobát, ugyanis mindegyik tök egyforma volt. Bementem és ledobtam a táskám az ágy mellé. Igaz, ami igaz, ez a vonatozás elég rendesen leszívott. Végigterültem az ágyon, mint aki már a végét járja. Mindenütt csend volt, nem lehetett hallani semmit. Ez egy kicsit szintén zavart, így nem maradt sok esélyem arra, hogy észrevétlenül kisurranjak némi infót szerezni. Olyan szinten csend volt, hogy nem hallottam még azt sem, ha valaki jár a folyosón. Éppen azon agyaltam, hogy hogyan lóghatnék ki, amikor egy kopogás törte meg a csendet.
- Ki az? – kiáltottam ki.
Nem szóltak semmit, csak kinyílt az ajtó. Olyan volt az egész, mint egy rossz horrorfilm. Némán és hangtalanul lépett be a szobába.
- Nem megmondtam, hogy hagyjál békén? – ripakodtam rá.
Kifejezetten irritált, hogy midig csendben marad az ilyen pillanatokban. Valamiért a félelem szagát éreztem a levegőben, de kettőnk közül nem ő volt az, aki félt, hanem én. A hideg rázott ki az üres és számító tekintetétől. Legszívesebben menekültem volna, de az már gyávaságnak számít, ami pedig nem kenyerem. Christian csak állt ott az ajtóban, saját némaságába burkolózva. Ez volt az egyik legjobb fegyvere az erőszak mellett, amit ellenem képes volt bevetni. Valahogy már olyan volt ez az egész, mint ha nemcsak én olvasnám az ő gondolatait, hanem fordítva is igaz lenne a dolog. Egyre félelmetesebb és titokzatosabb lesz ez az egész. Na, mindegy szó mi szó, a pasas tutira arra játszott, hogy én húzzam ki belőle a mondanivalóját és meg kell hagyni, baromi jól csinálta.
- Na, mondd, mit akarsz? – löktem oda neki végül.
- Kössünk fegyverszünetet.
Na, erre aztán nagyot néztem. Mintha már korábban ejtettük volna ezt a témát.
- Azt hittem nem akarsz békülni. – mondtam.
Az igazat megvallva nekem sem volt igazán nagy hajlamom rá, hogy békét kössek. Pláne vele. Ha ő lenne az utolsó ezen a bolygón és az életem múlna rajta, akkor sem kötnék vele békét. Akkor már inkább a halál.
- Nem is arról van szó, csupán pillanatnyi tűzszünet. Pusztán a körülmények miatt.
- Még mindig tudsz meglepetéseket okozni.
- A véremben van. – vigyorgott – Akkor hát, mit mondasz?
- Egye fene, egyszer élünk, akár meg is próbálhatjuk. De azt ne várd, hogy kedves is leszek hozzád!
- Ezt valahogy gondoltam. Akkor hát megpecsételjük az egyezséget?
Na, ez az, amit sosem kívántam hallani tőle. Egyből a legrosszabbra gondoltam. Ugyan mivel pecsétel meg egy magafajta bármilyen egyezséget is? Hát vérrel. Tessék, megint balhé lesz, már érzem. Lépnem kell, de sürgősen. Késemet óvatosan az övembe csúsztattam. Csak remélhettem, hogy nem látta meg. Mindenre fel kell készülni.
- Mi a francot képzelsz?
- Ne gondolj semmi olyasmire. Gyere, a vendégem vagy egy italra.
- Inkább nem kérnék.
- Felőlem aztán gyümölcslé is lehet.
- Ha igazán akarod. – vetettem oda kelletlenül.
Ennek sem kellet több bíztatás, nyitotta is kifelé az ajtót. Követtem végig a fehér folyosók kusza hálózatán. Gőzöm sem volt, hogy hová vezethet. Már nagyon elegem volt ebből az örökös tudatlanságból. Léptei lassulni kezdtek és benyitott egy ajtón. Szóval itt lenne a konyha. Nem is olyan rossz ez a kis hely, mint elsőre gondoltam. Egyből ledobtam magam egy székre.
- Akkor mit szeretnél?
Félelmetes, hogy mennyire emberinek hatott ebben a pillanatban. Ha nem ismerném, még azt hinném, hogy rendes fickó. Hát óvakodjon mindenki, aki először találkozik vele. Egy pillanatra majdnem bedőltem ennek a kedvességnek.
- Ez most komoly?
- Komolyabb már nem is lehetne. Akkor hát mit öntsek?
- Abból biztos nem kérek, amit te fogsz inni!
- Ne légy már ennyire gonosz. – próbált puhítani – Vagy tán zavar, hogy kivételesen nem vagyok ellenséges veled?
A fenébe, már megint igaza van. Újabban egyre többször. Így már nem is csoda, ha elveszve érzem magam.
- Mit is mondjak, így elég furcsán festesz.
Láttam, hogy már nem bírja sokáig türtőztetni magát, de annyira jó volt az idegeivel játszani. Kíváncsi lettem volna, hogy meddig bírja, de azt hiszem, nem most van itt az ideje, hogy kipróbáljam.
- Egy pohár baracklé megteszi, feltéve, ha van.
- Na, ezt igazán nem gondoltam volna. – mondta, miközben poharak után kotorászott – A híres Katelyn Cross, a bűnözők és vámpírok réme, amint baracklevet kortyolgat. Valami ütősebbet néztem volna ki belőled.
- Meló közben sosem iszom. Piásan nem lehet rendesen gondolkodni.
Kezembe nyomta a poharat. Meglepő, de valóban az volt benne, amit kértem. Ami a sajátját illeti, azt már inkább nem részletezném, hogy az övében mi volt. Szóval megpecsételtük hát a tűzszüneti egyezséget, egy-egy pohár itallal és egy koccintással. Ha valaki ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egyszer még együtt fogok iszogatni ezzel az alakkal, biztos, hogy azonnal képen vágtam volna, mondván, hogy ez még viccnek is rossz. És most mégis megtörtént. Elkezdett beszélni valami zagyvaságról, de nem igazán értettem belőle semmit, szavai összemosódtak számomra. Éreztem még egy halvány, ámde őszinte gondolatot az agyában. Elégedettség. Lehunytam a szemem egy pillanatra, de azt hiszem jó darabig nem is tudtam kinyitni. Mikor végre sikerült, már a szobámban találtam magam. Az az aljas rohadék meg ott ült egyenesen az ágyam mellett.
- Szép jó reggelt!
- Te rohadék vérszívó! Mit műveltél velem? Átvertél, kihasználtál! Ezért még megfizetsz! – rántottam elő a késemet.
Ő meg sem mozdult, hagyta, hogy a pengét egyenesen a torkának szegezzem. Még sosem éreztem magam ennyire dühösnek. Szívesen átvágtam volna a torkát. Kezemmel még jobban szorítottam a markolatot és megrántottam a kést a nyakán. Elkapta a csuklómat és eltolta a kezem magától. Láttam, amint a vér előbuggyan a bőre alól, azonban a seb perceken belül begyógyult.
- Ezt azért még sem kéne. – szorította tovább a csuklóm.
Azt hiszem idegileg már teljesen kész voltam. Ismét annak az estének a képei villantak át az agyamon. Elfogott a rettegés. Azóta még egyszer sem ért hozzám. A bőre hideg volt, mint a jég és a szorítása iszonyat erős. Éreztem, ahogy elsápadok, a kés pedig kihullott a kezemből. Még pislogni sem mertem. Lassú és megfontolt mozdulattal engedte el a kezem.
- Szeretném, ha egy kicsit lenyugodnál. Csak egy kis altatót tettem a poharadba, mert gondoltam, hogy úgysem fogsz éjjel megülni a seggeden. Nem hagyhattam, hogy valami hülyeséget csinálj. Amúgy sem bírod mellettem sokáig balhé nélkül. – ennél a mondatnál végigsimította a nyakát.
- Készülődj! Egy óra múlva érted jövök, és akkor kezdődik a meló.
Mintha mi sem történt volna, úgy ment ki az ajtón. Mázsás súly hullott le rólam, annyira megkönnyebbültem. Nem tudtam kiszámítani, hogy mi fog történni egy óra múlva, de már nem is érdekelt, csak sodródtam az árral. Hatalmasat sóhajtottam és levetettem magam az ágyra. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, csak vártam, hogy mi fog történni. Csak ekkor vettem észre, hogy a kötést lecserélte valaki a kezemen. Csak nem? Á, lehetetlen. Belőle nem nézném ki. Annyira fura ez az egész. Lehet, hogy mégiscsak rendes a lelke mélyén. Egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta. Kereken egy óra múlva ismét kopogtak. Addigra átöltöztem és sikerült valamelyest megnyugodnom.
- Ez te voltál? – emeltem fel a jobb kezem.
- Remélem nem baj. Már elég csúnyán nézett ki.
- Kösz. – mondtam meglepetten.
- Indulhatunk?
Magamhoz vettem a kést és bólintottam. Csak mentünk és mentünk végig a hosszú folyosókon. Megálltunk egy ajtónál, ugyanolyan volt, mint az összes többi. Odabenn valamiféle labor volt, egy hatalmas teremben.
- Ez lenne a te dolgod.
- Micsoda?
- Az emberek hisznek a szavadnak, neked pedig senki sem hazudhat. Rád hárul a feladat, hogy mindazt, ami itt történik, közöld a világgal.
Hát ez fantasztikus! Ebből megint papírmunka lesz. Szerencsére semmi extrémdolog, ezek szerint puszta megfigyelés Christian vezetésével. Ez a legrosszabb az egészben. Habár újabban tényleg úgy tűnik, hogy valamiféle tűzszünetet kötött. A kutatók között felfedeztem Neppert és Bronnt. Nemrég kezdhették a munkát, de már belemélyedtek, mint a penge a húsba. Teljesen elvakult volt a tekintetük, megszállottan dolgoztak.
- Mi folyik itt?
És akkor Christian mesélni kezdett... Nehezen akartam hinni a szavának, de tudtam, hogy nem hazudik. Századunk hajnalán egy meteor zuhant le itt, ezen a helyen. Erről mindenki tudott. De hogy mit hozott magával, arról már csak teóriákat ismerünk. Most azonban fény derül mindenre. Nem hiába rejtegették a vámpírok, azt már én is elismerem. Néhány éve hatalmas ellenségeskedést szült volna a dolog, de mára már lecsillapodtak a kedélyek. Viszonylag csendben élünk egymás mellett, leszámítva egy-két incidenst. A meteor egy különleges anyagot hozott magával. Egy anyagot, ami hosszabb-rövidebb időre emberré tesz minden egyes vámpírt. Ez aztán nem semmi! Jó kis kavarodás lett volna ebből, ha kiderül. Mondjuk a magam részéről nagy lehetőségeket látok benne, ami a Christiannal való ügyemet illeti. Ez azonban csak álom marad, ugyanis itt is hemzsegtek az őrök, emberek és vámpírok egyaránt. Amúgy sem lett volna egy fair dolog a részemről. Elég korrekt dolog tőlük, hogy mindezzel kitálalnak. Ugyanis, ha az emberek nem tudnak ennek az anyagnak a létezéséről, esélyük sincs megállítani a vérengző másvilágiakat. Akad még közöttük egy-két elvetemültebb, aki vadászatra adja a fejét. Ellenük nem árt védekezni valahogy. Ez kiváló lehetőséget nyújt rá. Mondjuk Christiant is szívesen megnézném, emberként hogyan boldogulna, biztosan röhejesen festene.
- Mégis mi ez az anyag?
- A felépítéséről nem sokat tudunk, éppen azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. Külön csapat dolgozik a megfelelő tároláson is. Nem kell nagy dologra gondolnod. Az egész nem más, mint egy öklömnyi fekete, vörös fényű kő. Amint hozzáér egy magamfajta, elveszti minden erejét, legyengül és emberré válik.
Ezeknél a mondatoknál félelmet éreztem a gondolataiban. Nem sokat, de épp eleget ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Sosem gondoltam volna, hogy ő is tud félni.
- Voltak páran, akik már pórul jártak. Szép kis időbe telt, mire visszanyerték a régi önmagukat! – mosolygott.
- Ha nem zavar, akkor hoznék papírt és tolat, hogy jegyzeteljek a jelentésemhez.
- Csak nyugodtan.
Ez teljességgel hihetetlen! Nem tudtom és nem akarom elhinni, amiket mondott. Pedig éreztem, hogy ez a színtiszta igazság. Most Már világos, hogy minek az a sok tudós, de ő minek van itt? Csak ezért, hogy engem kísérgessen? Na, ezt kétlem. De mégis? Szerintem nem igazán ért semmilyen komoly dologhoz, már ha az én idegesítésemet nem számítjuk annak. Az egyik irodában sikerült papírt és tollat szereznem és szorgosan jegyzetelni kezdtem. Még én magam sem gondoltam volna, hogy a sztori ilyen hosszúra nyúlik. Egymás után teltek meg a lapok. Ilyenkor utáltam, hogy mennyire szeretem részletezni a dolgokat. Ezt azonban nem éri meg rövidre fogni. Szép kis történet kerekedik belőle, az egyszer már biztos. A tudományos maszlag nem igazán érdekelt, nem is tudtam volna értelmesen leírni. Hál’ Istennek Christian is megkímélt tőle. Majd csatolom a tudósok jelentéseit. Inkább csak szorítkozzunk a tényekre. Bámulatos és hihetetlen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban létezhet egy ilyen anyag. Ráadásul annyira ártatlannak néz ki. Mindössze egy apró kavics, mégis mekkora erővel bír. A betűk egyre sorakoztak a papírokon, az agyam is kezdett megtelni. A nap végére a rengeteg írástól és feszült figyelemtől teljesen elfáradtam. Már délután abbahagytuk az egészet. Az elszánt tudósok azonban késő éjjelig dolgoztak. Már javában aludtam, mikor a riadó robaja és mindenhová elérő vörös fénye ébresztett. Mindenki fejvesztetten rohangált és ordítozott. Ez még a szobámba is behallatszott. Az ajtó hirtelenkivágódott és egy vámpír jelent meg. Vincent volt az. Eddig még sose láttam ilyen rémültnek kifejezéstelen arcát.
- Azonnal velem kell jönnie!
Egyre érdekesebb lett a helyzet. Futottam utána, végig az épületen. Egy hatalmas teremben álltunk meg. A vörös fények még mindig villogtak, de a szirénát már lekapcsolták.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése