- Ezt azért kétlem. Régebb óta van a szakmában, mint én.
- Mégis mennyivel?
- Jó pár évvel. Hidd el, ez épp elég. Ha nagyon akarna, el tudna intézni.
Némi félelmet éreztem a hangjában. Elég komoly a helyzet, az már biztos. Ezek után visszatekintve, már az is egy kisebb csoda, hogy élve jutott el hozzám. Egészen a kikötőig képes volt elcipelni. Már sejtettem, hogy mire készül, de végül ő is kimondta kerek-perec: lelép innen néhány hétre, míg lecsillapodnak a kedélyek. Itt is volt egy ismerőse, ezúttal egy vámpír. Állítása szerint teljesen megbízható. Hát, ő tudja, a magam részéről pedig hittem a szavának. Perceken belül választás elé állított: megyek és vele tartok, vagy itt maradok nélküle. Azt hiszem, kezd elmenni az eszem, de az elsőt választottam. Nem kellett sokáig gondolkodnom hozzá. Az ég tudja, hogy honnan, de a haverja egy fél órán belül két hajójeggyel a kezében jelent meg. Az Óhazába szóltak, holnap ilyenkorra.
- Komolyan vissza akarsz oda menni? Már ott is eléggé utálnak, vagy tévedek?
- Most egészen máshová megyünk.
- Hová?
- Haza.
Ezt megint nem értettem. Van egyáltalán neki olyan, hogy otthon? Hiszen a lakását szétrámolták. Azt hittem, már tényleg abszolút nincs hova hazamennie. Még mindig tud nekem meglepetéseket okozni. Betértünk egy sikátorba. Le akartuk vágni az utat, minél hamarabb visszatérni, de Christian megtorpant. Egy alak állt előttünk.
- A francba!
A félelméből jócskán ragadt rám is. Mondania sem kellett, tudtam, hogy ki áll ott: Niels. a levegő már majdhogynem fagyossá vált körülöttünk. Christian maga mögé parancsolt. Nem akarta, hogy bármi bajom essen. A fickó egyre közelebb és közelebb jött. Félelmetes. Bevallom, egy hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el remegni a félelemtől. Olyan, mint egy állat. Szó szerint. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott róla. A szemeiben düh és vérszomj lakozott. Mindezt Christian iránt érezte. Engem észre sem vett, csak őt látta maga előtt. Hosszasan nézegette. Tudtam, hogy meg akarja ölni, ezt Christian is érezte. Az agyát kezdte elönteni a pánik. Ennek részben én voltam az oka. Meg akart óvni tőle. Fölösleges, Niels nem lát már mást rajta kívül. Elővillantak a szemfogai, morgott. Egyenesen a szemébe nézett. Istenem, az a tekintet! Majd’ frászt kaptam tőle. Most az egyszer igazán örültem neki, hogy csak a háttérből figyelem az eseményeket. Ezúttal én voltam a külső szemlélő. Szorosan a falhoz lapultam, levegőt is alig mertem venni. Néma csend. Kísérteties. Egyszer csak, mintegy vezényszóra, a két vámpír egymásnak rontott. Az egész harc egy merő képtelenségnek tűnt számomra. Nem tudtam elhinni, mit látok, ez még nekem is teljesen új volt. Alig tudtam követni a mozdulataikat. Elkövettem egy hatalmas hibát: gondolkodni kezdtem. Az eszem azt mondta, hogy Niels kerül ki győztesen. Látszott rajta, hogy idősebb, tapasztaltabb, erősebb. De a szívem mást súgott. Perceken belül vér terítette be az éjszakai sikátort, vámpírok vére. Ezek tényleg ki fogják nyírni egymást! Vagy legalábbis Niels Christiant. Rosszul állt a srác szénája. Ha elbukik, akkor utána tutira én következem. Igaz, hogy jó pár sebet ejtett ellenfelén, de az elmúlt napok eseményei miatt még így is elég gyenge. Nem volt fair játszma. Megfordult a fejemben, hogy közbe kéne lépnem valahogy. De hogyan? Vártam az alkalmas pillanatot, azt hittem sosem érkezik el. Christian váratlanul a földre került. Itt az idő! Jobb alkalom talán nem adódik többet. Előrántottam a stukkerem és egy egész tárnyi ezüstöt eresztettem a fickóba. Összeesett. Christian kihasználta a helyzetet, fölé került és karmaival átszakította a mellkasát. A szemeiben éppolyan düh égett, mint azon az estén, három éve. Kirázott a hideg. Mint egy vadállat, kegyetlen. Niels szemeiből kihunyt a fény. Meghalt, de csak egy kis időre. Christian megfogta a kezem. Csupa vér volt, mindene ragadt tőle. Maga után húzott, szaladni kezdett.
- Tűnjünk el innen. Nem akarom megvárni, míg magához tér.
Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, mire hazaérünk. Egész úton meg sem álltunk, végig rohantunk. Rendesen kifáradtam, nem vagyok ehhez hozzászokva. Valósággal bedőltem a lakásba. Egyből a fotelt vettem célba, alig vártam, hogy leülhessek. Csak ezután kezdtem a vámpírommal foglalkozni.
- Néztél már ki jobban is.
- Igazán kedves vagy.
- Ki kéne tisztítani a sebeidet.
- Nem szükséges, tudod jól.
- Ne add itt a kemény fiút! Gyere, megcsinálom. Legalább hamarabb begyógyul. Így nem járkálhatsz, már engem idegesít.
Ledobta a kabátját. Ha nem láttam volna, akkor már nem tudnám megmondani, hogy milyen póló volt rajta. Teljesen eláztatta a vére és jó pár lyuk is volt rajta. Igyekezett erősnek tűnni, de látszott rajta, hogy rendesen össze van törve. Ő azért mindent megpróbált.
- A pólót is…
- Ejha! Nem cicázol.
- Idióta! – vágtam hozzá egy párnát.
- Finomabban nem lehetne?
- Te provokálsz.
- Één?
Nem bírtam ki, elröhögtem magam. Annyira egy idióta fejet vágott.
- Na, gyere, ülj le.
Kerítettem némi alkoholt és vattát. Sebei többsége csupán horzsolás volt, de akadtak közöttük elég csúnyák is. Minden szó nélkül tűrt, pedig le merném fogadni, hogy fájt neki.
- Szeretném, ha nem szólnál senkinek arról, hogy hova megyünk.
- Jó, jó.
- Ez most halálosan komoly. Esküdj! – ragadta meg a kezem.
- Jól van, na. Tudhatnád, hogy komolyan gondoltam. – nézet szúrósan a szemébe.
Lesütötte a tekintetét. Nem akarta beismerni, hogy igazam van. Nehezére esne. Ennyire már ismertem. Rengeteg vért mostam le róla, de így már valamivel emberibb kinézete lett. Ki kellett nyitnom az ablakot, valósággal szédelegtem. Nem állt szándékomban elterülni.
- Vegyél fel valamit. Hűvös van.
- Nem tudtam, hogy ennyire aggódsz miattam.
- Hagyd a hülyeséget.
- Igenis.
- Mondom!
Elkapta a kezem és odahúzott maga mellé. Előszedte a mappáját.
- Ahogy ismerlek, már biztosan belekukkantottál.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Egészen jól kiismert. Már meg sem lepődtem rajta. Hamarosan az a bizonyos üveg is előkerült. Éreztem a vér édes-sós illatát, ahogy belekortyolt. Kezembe vettem a már korábban felfedezett fényképet. Hosszasan nézegettem, mire elhatároztam, hogy felteszem a bennem megfogalmazott kérdést:
- kik ezek itt a képen?
Nagyot sóhajtott, merengett egy darabig, mielőtt még válaszolt volna.
- Az ott az anyám.
- És mellette az a fiú? Te vagy?
- Igen.
- Aranyos kisgyerek voltál.
Mint aki meg sem hallotta. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba.
- Hahó! Minden oké? – bökdöstem meg.
- Persze.
Átkarolta a vállamat. Odabújtam hozzá. A teste hideg volt, de most épp erre vágytam. Ujjai a vállamon lévő sebhelyeket cirógatták. Kivételesen megnyugtatott. Mellette úgy éreztem, hogy senki sem bánthat, nem kell erősnek lennem. Szorosan mellé húzódtam.
- Holnap ilyenkor már úton leszünk.
- Mégis hová akarsz vinni?
- Majd meglátod.
Lehunytam a szemem. Egy darabig még éreztem az ujjainak érintését, de lassacskán minden halványulni kezdett. Elég mozgalmas esténk volt, nem is csodálkoztam, hogy ilyen hamar elaludtam. Másnap délelőtt telefoncsörgésre ébredtem. Tíz óra volt. Nem akartam felvenni, odabentről hívtak, már a sokadik hívás volt. Ki is kapcsoltam azt az átkozott vacakot. Felkészültem rá, hogy minden szó nélkül eltűnjek a világ elől. Körülnézve láttam, hogy a szobámban vagyok és a saját ágyamban fekszem. Biztosan Christian hozott be az éjjel. Itt feküdt mellettem, a leheletét a tarkómon éreztem. Megfordultam. Ébren volt, egyenesen a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy boldog. Mintha tegnap nem történt volna semmi. Fel akartam kelni, de nem engedte.
- Maradj még. – fogta meg a kezem.
- Nem lehet, össze kell pakolnom.
- Ugyan már! Nem is kell olyan sok cuccot hoznod, tényleg csak annyit, amennyit muszáj.
- Ha nagyon akarod, maradhatok még egy keveset.
- Ragaszkodom hozzá!
Visszafeküdtem mellé az ágyra. Néma perceken át csak néztük egymást. Gőzöm sincs, hogy mit láthat bennem, de az biztos volt, hogy mindent komolyan gondolt, amit eddig mondott. Most pedig már két jegy lapult a táskámban, egyenesen az Óhazába. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt is elérem. Itt hagyok mindent, egyetlen szó nélkül, egyvalaki miatt, miatta. Közelebb hajolt hozzám. Félrehúzott egy kósza tincset a szememből és megcsókolt. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nem akar többet. Magához szorított és a fülembe suttogta, hogy mennyire szeret. Már csak az ilyenek miatt is imádtam.
- Most már mehetek?
- Azt hiszem igen.
Egyre nehezebben tudott magától elengedni. Ez a fajta furcsa ragaszkodás volt az egyik, amit szeretek benne, a másik pedig a megnyerő modora. Elsőre nevetségesnek hangzik, de tényleg így látom.
- Te nem akarsz összeszedni magadnak néhány holmit?
- Ugyan mit? Nekem nincs már itt szinte semmim.
Már megint elhamarkodottan járt a szám, ebbe bele sem gondoltam. Az arcom egyetlen pillanat alatt elkomorult.
- Annyira azért nem szörnyű a helyzet! Majd meglátod, hogy milyen remek helyem van odaát.
- Már alig várom.
Valóban kíváncsi voltam, hogy mi mindent rejteget még előlem. Nem tudtam, hogy mit is akarok magammal vinni, de egy biztos volt: Cleot nem hagyom itt. Hogy fogom én ezt neki beadni? Az ölembe vettem a macskát és leültem. Át kellett gondolnom az egészet. Biztos, hogy nem fog neki tetszeni, már magam előtt látom, ahogy idegesen magyaráz. Lesz valami hülye indoka, hogy belekössön. Kijött utánam a nappaliba. Érezte, hogy nem csinálok semmit.
- Valami baj van? – kérdezte – Meggondoltad magad?
- Nem erről van szó. Tudod, hogy sosem tennék ilyet.
- Nagyon remélem. Akkor meg?
Cleora néztem. Egyből vette a lapot.
- Tényleg nem lenne vele sok baj, becsszó. Semmi szín alatt nem tudnám őt itt hagyni.
- Azt hittem, már valami eget rengető nagy dologgal fogsz előállni. Csak ennyi?
- Azt gondoltam, hogy ki fogsz akadni.
- Bármit csinálhatsz, csak el ne hagyj!
- Ezt most minek vegyem, fenyegetésnek?
- Aminek akarod. – nevetett.
Kicsit meglepett, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy gondoltam, de így még jobb volt. Újult erővel álltam neki a pakolásnak. Igyekeztem megfogadni a tanácsát és tényleg csak annyi holmit összeszedni, amennyit feltétlenül muszáj. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én is egy hátizsákba cuccolok. Könnyebb lesz cipelni. Pillanatok alatt sikerült telepakolnom. Még így is akadt néhány apróság, amit feltétlenül el akartam vinni. Előszedtem a pisztolyomat.
- Arra igazán nem lesz semmi szükség.
Ekkor már gondoltam, hogy tutira nem hagyja, hogy magammal vigyem. Azért a kedvenc késemet sikerült becsempésznem a csízmám szárába. Remélem, hogy nem fogja kiszúrni. Nem is akarom megtudni, hogy mi vár rám, ha rájön. Egyelőre nem is foglalkoztam vele, lesz, ami lesz. Készen álltam, tetőtől-talpig teljes harci díszben. Nem maradt más teendőm, mint megnézni, hogy minden ablak rendesen be van-e zárva. Nem vágyom rá, hogy kirámoljanak, amíg nem vagyok itthon. Kezdtem bűntudatot érezni, hogy csak így minden szó nélkül megyek el. Elsie lesz az első, aki keresni fog, ebben biztos voltam. Ahogy őt ismerem, hatalmas felfordulást fog okozni, ha nem tud semmit. Egyből a legrosszabbra gondol majd. Vettem a bátorságot és hagytam neki egy cetlit a szobámban. Nem írtam semmi konkrétat, de biztosítottam róla, hogy nem vagyok rossz helyen, és megkértem, hogy ne is keressen, hamarosan visszatérek, akkor mindent elmagyarázok neki. Sötétedni kezdett, amikor útnak indultunk. Christian rávett, hogy induljunk egy kicsivel hamarabb, hátha nem lesz minden olyan sima és gördülékeny, ahogyan eltervezte. A haverja ott várt minket a mólónál. Volt nála valami. Messziről nem láttam jól, ez idegesített is. Ahogy közelebb értünk, megnyugodtam. Pedig már rengeteg dolog megfordult a fejemben, kezdve a legvészjóslóbbakkal.
- Erre még szükséged lesz. – nyomta az üveget Christian kezébe.
- Mindenre gondoltál. Még egyszer kösz.
Elsüllyesztette a táskájába. Kezdtem kíváncsi lenni, vajon honnan szedik ezek. Annyira nem öltem bele magam a témába, bőven van időm még megtudni. Az elkövetkező két- két és fél napban lesz alkalmam felhozni a témát.
2.fejezet
A hajó befutott a kikötőbe. Elég nagy volt, de ettől függetlenül nem álltak itt sokan. Biztosan a kései indulás miatt. Jobb szerettem volna minél hamarabb felszállni. Szegény Cleo már majd’ halálra fagyott. Bebújt a dzsekimbe és ott vacogott. Elég hülyén festettem így, de azt mégsem akartam, hogy megfázzon. Leeresztették a horgonyt, az utasok felkészültek a beszállásra. A két jegy persze ugyanabba a kabinba szólt. Ezúttal már nem bántam, szívesen utaztam vele. Nem volt túl sok hely, de ez érthető volt, elvégre inkább mondható kereskedelmi-, mint turistahajónak. Nekünk éppen megfelelt. A kabin kicsi volt, de annál barátságosabb. Végre kettesben maradhattunk. Magunk mögött hagytunk mindent és én kész voltam felejteni. Az összes dolgot, ami csak történt. Tiszta lappal előröl kezdhetek mindent. Nehéz lesz, de azt hiszem, megérné megpróbálni. Hosszasan vacilláltam magamban, míg végül erre a döntésre jutottam. Tudom, hogy a múltam nem hagyhatom teljes egészében hátra, de egy részét talán képes vagyok.
- Min gondolkozol?
- Semmi különösön.
- Szükségtelen tagadnod. Nekem elmondhatod.
- Csak megfordult a fejemben, hogy talán hajlandó lennék elfelejteni az összes hülyeségedet.
- Komolyan gondolod?
- Azt hiszem igen. De ha nem vigyázol, akkor még a végén meggondolom magam.
- Majd igyekszem.
- Jobban is teszed.
- Gonosz vagy, ugye tudsz róla?
- Én meg nem tudok kiigazodni rajtad!
- Hagyjuk ezt az egészet, nincs kedvem hozzá. Amúgy sem lenne jó vége.
Teljesen igaza volt. Már megint én kezdtem… Kicsit jobban kéne vigyáznom, nem kéne mindent kimondanom, amit csak gondolok. Leültem mellé az ágy szélére. Megvártam, amíg kipakolja a holmiját. Karjaimmal szorosan átfontam a testét.
- Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok. Bocsáss meg érte.
- Nem akarok.
Meglepetten kaptam fel a fejem és bámultam a képébe.
- Épp ilyennek szeretlek.
Kedvesen végigsimította az arcomat.
- Fáradtnak tűnsz. Látszik, hogy nincs valami veled rendben.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj.
- Rád férne némi friss vér. Ez most nem csak egy baráti tanács.
A haverjától kapott üvegre néztem. Értette a célzásomat.
- Most nem, talán később.
- Meddig akarsz várni, amíg ki nem fekszel az éhségtől? Ezt nem akarom!
- Hidd el, én sem szeretném.
- Akkor hát!
- Ezt te úgy sem értheted…
Ezzel le is zárta a beszélgetést. Lefejtette magáról a karjaimat és hanyatt dőlt az ágyon. Akármit is szóltam hozzá, nem reagált semmire. Tízpercnyi kemény erőfeszítésembe telt, mire sikerült végre újból szóra bírnom.
- Mi a fene bajod van?
- Nem hagynál egy kicsit nyugton?
Megint kezdett egyre bunkóbb lenni. Ezt viszont utáltam benne.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Csak nem azt szeretnéd, hogy vámpírkodjak? Nem, azt biztosan nem.
- Isten ments! Légy szíves ne nyírj ki senkit.
- Akkor ne fárassz tovább!
- Szóval fárasztó vagyok. Hát köszönöm szépen!
- Ne érts félre, nem erre akartam célozni.
- Pedig sikerült.
Azt hiszem sikeresen egyetlen pillanat alatt utálatot váltott ki belőlem. Magára haragított. Ott hagytam és felmentem a fedélzetre. Az éjszakai város távolról is igen szépnek mutatkozott. Kicsit hűvös volt, összehúztam magamon a dzsekit. A hajó lassan szelte a vizet. Kezdtem azt hinni, hogy szétfagyok, de még mindig nem voltam hajlandó bemenni. A matrózok furcsa szemmel néztek rám. Eleinte fel sem tűnt. Végül már a kapitány állt velem szemben és parancsolt le a fedélzetről. Nem tetszett neki, hogy itt lábatlankodtam. Kénytelen voltam visszatérni a kabinomba. Christian elaludt. A sebei feltűnően lassan gyógyultak. A karján még mindig jó néhány heg látszott. Cleo mellette ült az ágyon, bámulta őt. Már nem félt, kíváncsi volt, hogy miféle szerzet lehet. Leültem az ágyamra és én is bámulni kezdtem. Az agyam járt, mint a motolla. Próbáltam rájönni, hogy mi folyik itt. Abban biztos voltam, hogy szeret, de tudtam, hogy még mindig van, amit nem mond el nekem. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a vámpírok dolgaihoz. Igaz, hogy többet tudok róluk, mint egy átlagember, de koránt sem eleget. Meg sem tudnám fogalmazni, hogy hogyan festett. Olyan volt, mint egy halott, életnek jelét sem látni rajta. Ha nem tudnám, hogy él, akkor nem hinném el, ha mondanák. Még mindig nem szoktam meg, hogy ő nem egy egyszerű ember, sőt, nem is ember. Vele minden más. Csak most állt össze bennem a kép, hogy mi is van. Valóban éhezik. Hiába is leplezi, látszik rajta. Régen evett már rendesen. Nem is értem, hogy hogyan bírja. Belátom, tényleg elég fárasztó lehetek így, ilyen állapotban. Jobb, ha egy darabig meghúzom magam, tekintettel kell lennem rá. Remélem, azért van valami ötlete. Nem akarom, hogy egész úton az én véremet szívogassa. Teljes csend volt, csak a hajómotor zúgását hallottam. Az utasok és a legénység jó része is alszik. Nekem valamiért nem jön álom a szememre. Ismét a kezembe vettem a rajzait. Vonalról vonalra néztem végig mindet. Azt hittem ettől talán jobban meg fogom érteni őt. Nem voltak remekművek, legalábbis ő biztosan ezt állítaná, de nekem még így is nagyon tetszettek. Láttam bennük valami megfoghatatlant. Ezelőtt nem néztem volna ki belőle, hogy ilyesmire lehet képes. Az idő gyorsabban szállt, mint gondoltam volna. Már hajnal felé járt az idő. Cleo is megunta az éjszakázást és aludni tért. Én is kezdtem lassan elálmosodni. A szemeim csillogtak a fáradtságtól. Christian váratlanul felébredt. Ránéznem is rossz volt. Hiába aludt, még mindig szarul festett. Meg mertem volna esküdni, hogy teljesen le volt sápadva, bár ezt nála igen nehéz lenne megítélni.
- Miért nem alszol? – kérdezte.
- Nem vagyok álmos.
Végig simította az arcomat és a tőle jelenleg elvárható legkedvesebb mosollyal nézett rám. Gondoltam, hogy mennyire nehéz ez most neki, de nem de nem azért, mert nem így érez.
- Kedves vagy, de igazán nem kell hazudnod… - mondta, mielőtt belekortyolt volna a vérbe.
- Neked meg annyit titkolóznod. Nem jöttél még rá, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- De. – sóhajtott.
- Szarul nézel ki. Elmondanád, hogy mi a baj? Látom rajtad, hogy gyenge vagy, nem kell megjátszanod magad.
- Előled nem lehet semmit eltitkolni.
- Nincs mit enned mi?
- Egyből a lényegre térsz.
- Szeretek mindent tudni.
Lehunyta a szemeit és bólintott. A félsz ismét kezdett belém bújni. Nem egy leányálom egy éhes vámpírral együtt utazni. A hideg futkározott a hátamon. Megfogta a kezemet, mire én felszisszentem.
- Nyugi, nem foglak megharapni, ha te nem akarod.
- Ez még viccnek is rossz. – szörnyülködtem.
- Hazáig kibírom, csak ne nagyon bosszants fel.
Arrébb húzódtam mellőle. Kicsit kezdtem parázni. Ezt ő is azonnal észrevette.
- Nem kell félned, takarékra teszem magam. Téged sosem bántanálak.
Kissé bátortalanul, de lefeküdtem aludni. Az álom szinte azonnal elhagyott, nem mertem elaludni. Mára már megbíztam benne, de valamilyen oknál fogva még mindig féltem tőle. Legalábbis most. Biztos voltam benne, hogy komolyan mondja, tényleg nem lenne képes bántani, de akkor is! Ő mégis csak egy vámpír. Tiszta szívás ez az egész. Jobban ki sem baszhattam volna magammal. Hogy lehet ennyire szar Katelyn Crossnak lenni? Miért velem csesznek így ki? Miért pont én? Cleo rám nézett. Elég morcos volt, felébresztettem. Átmászott Christian mellé. Egyik mancsával megpiszkálta, de a vámpír meg sem moccant. Már mélyen aludt. Összegömbölyödött mellette és lehunyta a szemeit. Ha ő sem fél tőle, akkor nekem miért kéne? Mi lesz így velem? Egész megkedveltem ezt a fickót, sőt szeretem, de valamiért félek tőle. Nehezen fogom ezen túltenni magam. Úgy döntöttem, hogy elég ebből a sopánkodásból, jobban teszem, ha alszom egy keveset. Megfordultam és a fejemre húztam a takarót. Nem akartam semmit sem látni a világból, és azt sem, hogy a világ bármit is lásson belőlem… Egyelőre. Nehezen tudtam elaludni, de legalább sikerült. Elég későre járt, mire felébredtem. Abszolút nem bántam, végre nem éreztem magam fáradtnak. Christian már rég ébren volt, ceruzával és papírral a kezében ült az ágyán.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
- Min gondolkozol?
- Semmi különösön.
- Szükségtelen tagadnod. Nekem elmondhatod.
- Csak megfordult a fejemben, hogy talán hajlandó lennék elfelejteni az összes hülyeségedet.
- Komolyan gondolod?
- Azt hiszem igen. De ha nem vigyázol, akkor még a végén meggondolom magam.
- Majd igyekszem.
- Jobban is teszed.
- Gonosz vagy, ugye tudsz róla?
- Én meg nem tudok kiigazodni rajtad!
- Hagyjuk ezt az egészet, nincs kedvem hozzá. Amúgy sem lenne jó vége.
Teljesen igaza volt. Már megint én kezdtem… Kicsit jobban kéne vigyáznom, nem kéne mindent kimondanom, amit csak gondolok. Leültem mellé az ágy szélére. Megvártam, amíg kipakolja a holmiját. Karjaimmal szorosan átfontam a testét.
- Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok. Bocsáss meg érte.
- Nem akarok.
Meglepetten kaptam fel a fejem és bámultam a képébe.
- Épp ilyennek szeretlek.
Kedvesen végigsimította az arcomat.
- Fáradtnak tűnsz. Látszik, hogy nincs valami veled rendben.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj.
- Rád férne némi friss vér. Ez most nem csak egy baráti tanács.
A haverjától kapott üvegre néztem. Értette a célzásomat.
- Most nem, talán később.
- Meddig akarsz várni, amíg ki nem fekszel az éhségtől? Ezt nem akarom!
- Hidd el, én sem szeretném.
- Akkor hát!
- Ezt te úgy sem értheted…
Ezzel le is zárta a beszélgetést. Lefejtette magáról a karjaimat és hanyatt dőlt az ágyon. Akármit is szóltam hozzá, nem reagált semmire. Tízpercnyi kemény erőfeszítésembe telt, mire sikerült végre újból szóra bírnom.
- Mi a fene bajod van?
- Nem hagynál egy kicsit nyugton?
Megint kezdett egyre bunkóbb lenni. Ezt viszont utáltam benne.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Csak nem azt szeretnéd, hogy vámpírkodjak? Nem, azt biztosan nem.
- Isten ments! Légy szíves ne nyírj ki senkit.
- Akkor ne fárassz tovább!
- Szóval fárasztó vagyok. Hát köszönöm szépen!
- Ne érts félre, nem erre akartam célozni.
- Pedig sikerült.
Azt hiszem sikeresen egyetlen pillanat alatt utálatot váltott ki belőlem. Magára haragított. Ott hagytam és felmentem a fedélzetre. Az éjszakai város távolról is igen szépnek mutatkozott. Kicsit hűvös volt, összehúztam magamon a dzsekit. A hajó lassan szelte a vizet. Kezdtem azt hinni, hogy szétfagyok, de még mindig nem voltam hajlandó bemenni. A matrózok furcsa szemmel néztek rám. Eleinte fel sem tűnt. Végül már a kapitány állt velem szemben és parancsolt le a fedélzetről. Nem tetszett neki, hogy itt lábatlankodtam. Kénytelen voltam visszatérni a kabinomba. Christian elaludt. A sebei feltűnően lassan gyógyultak. A karján még mindig jó néhány heg látszott. Cleo mellette ült az ágyon, bámulta őt. Már nem félt, kíváncsi volt, hogy miféle szerzet lehet. Leültem az ágyamra és én is bámulni kezdtem. Az agyam járt, mint a motolla. Próbáltam rájönni, hogy mi folyik itt. Abban biztos voltam, hogy szeret, de tudtam, hogy még mindig van, amit nem mond el nekem. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a vámpírok dolgaihoz. Igaz, hogy többet tudok róluk, mint egy átlagember, de koránt sem eleget. Meg sem tudnám fogalmazni, hogy hogyan festett. Olyan volt, mint egy halott, életnek jelét sem látni rajta. Ha nem tudnám, hogy él, akkor nem hinném el, ha mondanák. Még mindig nem szoktam meg, hogy ő nem egy egyszerű ember, sőt, nem is ember. Vele minden más. Csak most állt össze bennem a kép, hogy mi is van. Valóban éhezik. Hiába is leplezi, látszik rajta. Régen evett már rendesen. Nem is értem, hogy hogyan bírja. Belátom, tényleg elég fárasztó lehetek így, ilyen állapotban. Jobb, ha egy darabig meghúzom magam, tekintettel kell lennem rá. Remélem, azért van valami ötlete. Nem akarom, hogy egész úton az én véremet szívogassa. Teljes csend volt, csak a hajómotor zúgását hallottam. Az utasok és a legénység jó része is alszik. Nekem valamiért nem jön álom a szememre. Ismét a kezembe vettem a rajzait. Vonalról vonalra néztem végig mindet. Azt hittem ettől talán jobban meg fogom érteni őt. Nem voltak remekművek, legalábbis ő biztosan ezt állítaná, de nekem még így is nagyon tetszettek. Láttam bennük valami megfoghatatlant. Ezelőtt nem néztem volna ki belőle, hogy ilyesmire lehet képes. Az idő gyorsabban szállt, mint gondoltam volna. Már hajnal felé járt az idő. Cleo is megunta az éjszakázást és aludni tért. Én is kezdtem lassan elálmosodni. A szemeim csillogtak a fáradtságtól. Christian váratlanul felébredt. Ránéznem is rossz volt. Hiába aludt, még mindig szarul festett. Meg mertem volna esküdni, hogy teljesen le volt sápadva, bár ezt nála igen nehéz lenne megítélni.
- Miért nem alszol? – kérdezte.
- Nem vagyok álmos.
Végig simította az arcomat és a tőle jelenleg elvárható legkedvesebb mosollyal nézett rám. Gondoltam, hogy mennyire nehéz ez most neki, de nem de nem azért, mert nem így érez.
- Kedves vagy, de igazán nem kell hazudnod… - mondta, mielőtt belekortyolt volna a vérbe.
- Neked meg annyit titkolóznod. Nem jöttél még rá, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- De. – sóhajtott.
- Szarul nézel ki. Elmondanád, hogy mi a baj? Látom rajtad, hogy gyenge vagy, nem kell megjátszanod magad.
- Előled nem lehet semmit eltitkolni.
- Nincs mit enned mi?
- Egyből a lényegre térsz.
- Szeretek mindent tudni.
Lehunyta a szemeit és bólintott. A félsz ismét kezdett belém bújni. Nem egy leányálom egy éhes vámpírral együtt utazni. A hideg futkározott a hátamon. Megfogta a kezemet, mire én felszisszentem.
- Nyugi, nem foglak megharapni, ha te nem akarod.
- Ez még viccnek is rossz. – szörnyülködtem.
- Hazáig kibírom, csak ne nagyon bosszants fel.
Arrébb húzódtam mellőle. Kicsit kezdtem parázni. Ezt ő is azonnal észrevette.
- Nem kell félned, takarékra teszem magam. Téged sosem bántanálak.
Kissé bátortalanul, de lefeküdtem aludni. Az álom szinte azonnal elhagyott, nem mertem elaludni. Mára már megbíztam benne, de valamilyen oknál fogva még mindig féltem tőle. Legalábbis most. Biztos voltam benne, hogy komolyan mondja, tényleg nem lenne képes bántani, de akkor is! Ő mégis csak egy vámpír. Tiszta szívás ez az egész. Jobban ki sem baszhattam volna magammal. Hogy lehet ennyire szar Katelyn Crossnak lenni? Miért velem csesznek így ki? Miért pont én? Cleo rám nézett. Elég morcos volt, felébresztettem. Átmászott Christian mellé. Egyik mancsával megpiszkálta, de a vámpír meg sem moccant. Már mélyen aludt. Összegömbölyödött mellette és lehunyta a szemeit. Ha ő sem fél tőle, akkor nekem miért kéne? Mi lesz így velem? Egész megkedveltem ezt a fickót, sőt szeretem, de valamiért félek tőle. Nehezen fogom ezen túltenni magam. Úgy döntöttem, hogy elég ebből a sopánkodásból, jobban teszem, ha alszom egy keveset. Megfordultam és a fejemre húztam a takarót. Nem akartam semmit sem látni a világból, és azt sem, hogy a világ bármit is lásson belőlem… Egyelőre. Nehezen tudtam elaludni, de legalább sikerült. Elég későre járt, mire felébredtem. Abszolút nem bántam, végre nem éreztem magam fáradtnak. Christian már rég ébren volt, ceruzával és papírral a kezében ült az ágyán.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése