Nem tehetek róla, bármennyire is szeretem őt, ennél a kérdésnél akkor is megborzongtam. Ismét éreztem a húsomba hatoló tűhegyes fogakat. Remegni kezdtem. Hiába próbáltam leplezni az érzéseimet, olyanná váltam előtte, mint egy nyitott könyv. Ez a fajta gondolatolvasás nyilván családi vonás náluk.
- Nyugodj meg, itt senki sem bánthat, nem eshet bajod. – próbált nyugtatni.
- Ezt te nem értheted…
Egyre több érzelem kavargott bennem. A rettegés próbált felülkerekedni az iránta érzett szerelmen. Szörnyen éreztem magam. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek, üres tekintettel bámultam Maryre. Talán tőle vártam választ. Áradt belőle a kedvesség és a megértés. Nem szólt semmit, csak magához ölelt. Tudta, hogy erre van szükségem. Eléggé felzaklatott a dolog, nem tudtam magam helyre pakolni. Ő is érezte, éppen ezért hagyott magamra. Igazán szükségem volt némi időre, hogy lenyugodjak. Az ajtó bezárult és lekapcsoltam a villanyt. Teljes sötétség borult a szobára, egyedül csak Cleo szemei világítottak. Lefeküdt az ágyam szélére, én pedig magamra húztam a takarót. Elsőre fura volt ez a sötétség, de hamar hozzászoktam és a hozzá társuló csendhez is. Azt hittem, hogy végre sikerült magam túltennem a három éve történteken, de be kell látnom, hogy néhány kellemes hét nem feledtethet el semmit. Itt minden olyan békés volt, vagy legalábbis annak indult, ameddig nem sikerült elaludnom. Álmomban éreztem, amint kezek ragadnak meg és magukkal rántanak. Hiába néztem körbe, nem láttam senkit. Mindenütt csak a feneketlen sötétség. Nem engednek el, szorosan leláncolnak. Éreztem a saját félelmemet és még valami mást, valami gonoszat. Egy jeges fuvallat borzolta meg a tarkómat. EL akartam futni, de a kezek nem eresztettek el. Ismét hegyes fogak szántották a bőrömet. Kiázott a hideg, ledermedtem. Éreztem, amint a saját vérem lassan végigfolyik rajtam, be a ruhám alá, végig a mellkasomon. Fogalmam sem volt róla, hogy ki állhat a hátam mögött. Az agyam zakatolt. Biztos, hogy nem ő, valaki egészen más. Egy újabb harapást éreztem, de ezúttal a nyakamon. Ez sokkal jobban fájt. Elviselhetetlen volt. Végül a saját sikolyomra ébredtem. Alig kaptam levegőt. Christian szinte azonnal megjelent a szobámban. Aggódott értem. Leült mellém és magához szorított. A szívem hevesebben vert, mint valaha. Ezt ő is érezte.
- Utállak. – sírtam a fülébe.
- Nyugodj meg kérlek.
- Ne kérj lehetetlent…
A karjai közé temettem magam. Remegtem a félelemtől, még mindig magamon éreztem a kezek szorítását és a nyakamon a fogakat. Teljesen össze voltam zavarodva. Vámpíroktól rettegek és mégis az egyikük karjaiban keresek vigaszt. Furcsa egy helyzet. Christian elég kedves volt hozzám, már amennyire tellett tőle. Gyengéden cirógatott, próbált megnyugtatni, a könnyeimet törölgette. Elveszve éreztem magam, jobban, mint valaha. Kinyílt az ajtó és egy számomra még ismeretlen arc kukkantott be.
- Nincsen semmi baj, menj, feküdj vissza. – küldte el Christian.
- Ki volt az?
- David, Mary férje. Biztosan a frászt hoztad rájuk a sikoltozásoddal.
- Megint szép kis műsort kerítettem. Sajnálom.
- Ezen nincs mit sajnálnod. Én vagyok a hibás mindenért.
- Felejtsük el ezt az egészet végre.
Nagy szavak voltak ezek tőlem, aki máig nem volt képes túltenni magát rajta. Hát igen, ez vagyok én. Előbb beszélek, és csak aztán gondolkodom. Szerencsére Christian már megszokta ezt, nem is foglalkozott vele. Olyan közel húzódtam hozzá, amilyen közel csak tudtam. Az az igazság, hogy nem mertem újra elaludni, nem akartam ismét látni azokat a rémségeket. Ezek a hideg kezek most megnyugtattak. Igaz, hogy sokáig tartott, de lehiggadtam végre. Még nem volt az igazi, de már sokkal jobban éreztem magam.
- Mit szólnál egy forró teához?
- Ha az altatót ezúttal kihagyod belőle, akkor szívesen elfogadom.
Mosolygott. Szeretem ilyennek látni. Megfogta a kezem és levitt a konyhába. Azért nem semmi ilyen háziasnak látni. A saját kezével készítette el nekem a teát, magának nemes egyszerűséggel töltött egy pohár vért és leült velem szemben az asztalhoz.
- Nem akarsz beszélni róla? – célozgatott.
- Pont veled?
- Miért ne!
Mindketten hallgattunk. Arra várt, hogy mondjak valamit, de nem akartam. Szemeivel egyre csak fürkészte az arcomat. Néhány perc is elég volt hozzá, hogy elpiruljak.
- Nos? – sürgetett.
- Hosszú még az éjszaka. – sóhajtottam.
Türelmesen várt, majd’ egy jó húsz percet, mire hajlandó voltam újra megszólalni.
- Kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nem szeretlek, sőt. Az a baj, hogy nem tudom elfelejteni a múltat. Próbálom, de nem megy. Éjjelente mindig attól rettegek, hogy ismét át kell élnem az egészet. Nem tudom, hogy meddig bírom még.
- Pedig semmi okod sincs arra, hogy félj. Sem tőlem, sem mástól. – fogta meg a kezem.
- Tudom, de akkor is…
- Egyszer mindennek vége lesz, még ennek is.
- De mikor?
- Az csak rajtad múlik.
- Könnyen beszélsz. Neked bőven van időd, ellenben nekem…
- Hagyjuk ezt az egészet a fenébe. Olyan lehangoló, igazán nincs most kedvem ilyenekről trécselgetni, pláne nem itt és pláne nem veled.
Kedves volt tőle, hogy próbálta a gondolataimat elterelni a témáról, mégha ilyen szerencsétlen módon is. Nem igazán értett hozzá, de legalább próbálkozott. Már csak ezt dicsértem benne. Tényleg sokat változott az utóbbi időben, vagy csak én látom így? Annyira nem is fontos.
- Elég késő van már, ideje lenne aludnod. Fáradt lehetsz.
Nem voltam túlzottan elragadtatva az ötlettől, ezt az arcomról is simán le lehetett olvasni.
- Ha akarod, melletted maradhatok.
- Örülnék neki.
Vajmi kevés kedvet éreztem az alváshoz, de Christiannak igaza volt, már alig bírtam nyitva tartani a szemem. A tea is elfogyott, úgyhogy nem sok dolog volt, ami visszatartson. Letettem a bögrét az asztalra és égre úgy határoztam, hogy elindulok vissza a szobámba. Kezdtem egyre szarabbul érezni magam. Biztosan azért van ez az egész, mert bármennyire is próbálom leplezni, még mindig van bennem egy jó adag félsz. Viszonylag lassan másztam felfelé a lépcsőkön. Próbáltam húzni az időt. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett velem, de egy pillanat elsötétült minden előttem és csak azt éreztem, hogy zuhanok, aztán pedig csak a nagy semmi. Nem tudom mennyi idő esett ki, de mikor végre magamhoz tértem, biztos voltam benne, hogy világos volt. Nem volt kedvem kinyitni a szemem, csak hallgatóztam. Mary és Christian hangját hallottam. Vitatkoztak, vagyis inkább Mary szidta Christ. Szegényt már kezdtem megsajnálni. Mary őt hibáztatta azért, ami velem történt.
- Nincsen semmi bajom. Miattam nem kell veszekedni.
- Még hogy semmi baj! Nekem ezt ne meséld be. – aggodalmaskodott Mary.
- Mondom, hogy jól vagyok.
- Fenéket vagy jól. Aki csak úgy fogja magát és elájul, az biztosan nincs jól. Szerencséd, hogy Christian ott volt és elkapott, különben csúnyán legurultál volna a lépcsőn. Akkor most nem biztos, hogy így beszélgetnénk.
- Semmi szükség rá, hogy így felfújd a dolgot.
- Nem is teszem.
- Nem úgy néz ki!
- Látom már sokkal jobban vagy. – jegyezte megmosolyogva.
- Elnézést, nem akartam tolakodónak tűnni, tudom, hogy csak jót akarsz.
- Már kezdem megszokni, hogy ilyen vagy, semmi bajom vele. Azt hiszem, már minden rendben van, akkor én megyek is a dolgomra. Később még lehet, visszanézek. Te meg vigyázz jobban erre a lányra! – szúrta le Christiant.
- Mary most dühös rád?
- Dehogy.
- Pedig a szavaiból úgy vettem ki, hogy szerinte te vagy a hibás azért, ami történt.
- Igaza is van.
- Hülye vagy.
- De tényleg. Miattam már nincs egy nyugodt perced sem. Látom rajtad,hogy már teljesen kikészültél.
- Nem is igaz.
- Nekem nem tudsz hazudni.
Kénytelen vagyok belátni, hogy valóban igaza van, de nem akarom őt hibáztatni, nem tudnám megbántani. Az ajtó résnyire nyílt és egy ismerős arcocska bukkant fel: Rebecca.
- Anya üzeni, hogy gyere le reggelizni.
Olyan kis tündéri volt. Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak.
- Nemsokára lenn vagyok.
- Aa. Azt mondta, hogy nem mehetek le nélküled. – csóválta a fejét.
Bejött és megfogta a kezem. Kihúzott az ágyból és lerángatott egyenesen a konyhába. Mit ne mondjak, eléggé elveszettnek éreztem magam. Idegenként becsöppenek közéjük és ők szinte máris családtagként kezelnek. Egy kicsit gyors nekem ez a tempó. A csöpp lány egyből maga mellé ültetett az asztalnál. Hülyén éreztem magam, mivel egyedül csak rajtam volt pizsama, de a többieket ez egyáltalán nem zavarta. Egy újabb ismeretlen arc jelent meg a színen.
- Ki ez a szép hölgy, akit magaddal hoztál kicsi lány? – fordult Rebeccához.
Fél szemmel engem bámult. Idegesítő, de nagyon, azt már így elsőre megállapítottam. A modora tisztára olyan, mint a Chrisiané. Ő már aztán végképp nem tagadhatja, hogy a rokona. Jobban megnézve még hasonlított is rá, éppen ugyanolyan rideg volt a tekintete.
- Őt máris elfelejtheted. – bukkant fel mögöttem Chris.
- Csigavér, bátyus! Csak ismerkedni próbálok.
- Azért csak óvatosan.
Ezen a gyerekes marakodáson már majdnem elröhögtem magam. Nagyon kellett igyekeznem, hogy vissza tudjam tartani.
- Ez a roppant vicces fiatalember itt Eric, Mary drága kisöccse. – mutatta be.
- Katelyn Cross. – nyújtottam neki kezet az asztalon át.
A szemei felcsillantak és hatalmasat röhögött, bele egyenesen Christian képébe.
- Te aztán rendesen beleválasztottál mondhatom!
- Ha már lehet, akkor a legjobbat.
Ez a fiú aztán tényleg nem semmi. Hogy bírhatják egymás mellett, nem is értem. Szemmel láthatóan mindketten élvezték a helyzetet. Egyedül csak én éreztem feszélyezve magam, a többiek úgy látszik, már hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Mary nagyon kitett magáért, ami a reggelit illeti. Van egy olyan érzésem, hogy pusztán miattam csinálta az egészet. Régen ettem már ilyen jót, mondjuk éhes is voltam már, az előző vacsora kimaradt. Remekül éreztem magam, leszámítva Eric egynéhány megjegyzését, de az ilyeneket már korábban megszoktam Christiantól. Azt hiszem máris elég sok gondot okoztam, rendesen felforgattam az életüket. Az már csak a minimum, hogy segítek elpakolni Marynek utánunk. Igaz, hogy nem vagyok valami házias alkat, de ez most remek alkalom arra, hogy gyakoroljak. Mary leszedte az asztalt, én pedig mosogatni kezdtem.
- Látszik, hogy nem gyakran csinálsz ilyet. – jegyezte meg.
- Ez van, ha az ember sokáig él egyedül.
- Ne aggódj, majd itt nálunk belerázódsz. Elég mozgalmas az élet errefelé.
Így ketten elég gyorsan végeztük. Elraktuk az edényeket és felmentem átöltözni. Rebecca ismét pillanatokon belül megjelent nálam. Szeretett a figyelem középpontjában lenni, azt már látom.
- Neked nem kéne óvodában lenned?
- Anya megengedte, hogy ma itthon maradjak. Majd holnap megyek.
- Értem.
- Játszhatok a cicáddal?
- Ha magaddal tudod csalni, akkor nyugodtan.
Nem kellett neki sokat dolgozni az ügyön, Cleo szinte mindig kapható egy kis játékra. Látszott rajta a boldogság, ahogy rohant kifelé a kis szőkeség után. Pár percen belül már láttam az ablakból, ahogyan odakinn ugrálnak az udvaron. Ez az örökös tétlenség kezdett zavarni, hozzá vagyok szokva, hogy mindig rohannom kell valahova. Most azonban tényleg nincsen semmi dolgom. Csak tengtem-lengtem a hatalmas házban. Az emeleti folyosón láttam néhány képet a falon. Biztos voltam benne, hogy a Christian műve mind, egytől egyig.
- Minden rendben? – állt meg Mary mögöttem egy pillanatra.
- Persze.
- Nem ártana pihenned még egy keveset, eléggé gyengének tűnsz. Nem tudom, hogy mit csináltál ezelőtt, de hogy nem volt egy nyugodt életed, abban biztos vagyok. Tessék pihenni, nekem nem nézhetsz ki így.
Igyekeztem jó vendégnek mutatni magam, úgyhogy a megjegyzéseimet inkább megtartottam magamnak. Teljesen úgy viselkedett, mintha az anyám lenne, ami nekem most nem nagyon feküdt. Rendes tőle, hogy így aggódik, igaza is van, de ez azért már sok. Megbántani viszont nem akarom. Azt hiszem, egy időre eltűnök a szeme elől és a szobámba zárkózom. Már szinte valósággal menekülök a szeretete elől. Idegennek érzem magam köztük, mégha oly kedvesek is. Kezdett hiányozni az otthonom, ritkán járok ilyen messze, pláne így. Szibériában más volt, az munka, most viszont finoman szólva menekülök. Úgy fest, itt erről senki nem tud semmit, arról sem, hogy én ki lehetek. Elfogadják, hogy Christian idehozott, más nem is nagyon érdekli őket. Egyedül Ericnek van némi fogalma arról, hogy mi folyik itt. Talán még túl sokat is tud. Előszedtem az egyik fiók mélyéről a késem. Hiányzott. Megnyugtatott, hogy ismét a kezemben tarthattam. Leültem az ágyra és hosszan gyönyörködtem benne. Ez volt az, ami megnyugtatott, végre ki tudtam üríteni az agyamat. Erre már mondhatnám azt, hogy pihenés. Azonban semmi sem tart örökké. Egy halk koppanás és Eric jelent meg nálam. A kést egy pillanat alatt eltűntettem a párna mögé. Nem igazán kedveltem őt, még így ismeretlenben sem. Lehet, hogy neki is csak egy kis időt kell adni. Szerencsére most eléggé jó kedvemben talált, úgyhogy igyekeztem kedves lenni vele.
- Mit szeretnél?
- Pizsamában sokkal jobban nézel ki. – jegyezte meg.
- Ha nem akarsz semmit, akkor légy szíves menj el.
Nem akarok semmi zűrt, de érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Rossz embernél próbálkozik.
- Dehogynem! Tudni szeretném, hogy milyen az igazi Katelyn Cross. Tudom jól, hogy ki vagy, hallottam már rólad.
Határozottan ingerelt. Ahogy beszélt, mozgott, vagy csak ahogyan rám nézett. Kezdett felmenni bennem a pumpa. Nyilvánvaló volt, hogy provokál. Egyik kezemmel máris a kést kerestem.
- Most még szépen kérlek, hogy menj el.
- Miért jöttél ide? – tett felém egy lépést.
Az arcomat fürkészte. Nem akarom bántani, de egyre idegesebbnek érzem magam. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, én azonban nem.
- Kifelé! – kiabáltam rá.
Meg sem rezzent. Már komolyan azt fontolgattam, hogy a késemmel térítem jobb belátásra, amikor kivágódott az ajtó és Christian rontott be.
- Mondtam, hogy szállj le róla. – szólalt meg hűvösen.
- Próbálkozni azért csak szabad. – vigyorgott.
Éreztem a dühöt a levegőben, a vámpír dühét. Nem tudom, hogy Eric mire készülhetett, de talán jobb is, hogy bejött. Ki tudja, hogy mit műveltem volna, ha elveszítem a fejem. Megragadta Ericet a pulóverénél fogva és a falhoz szorította. A kölyök szinte a képébe röhögött. Chris már nagyon berágott rá, azt hittem, hogy megfojtja.
- Nem voltam elég világos, amikor arra kértelek, hogy hagyd őt békén?
Elővillantak a szemfogai. A fiú teljesen elfehéredett a kezei között. Meg sem mertem moccanni. A levegő valósággal megdermedt. Eric próbált elslisszolni, de Christian nem eresztette el, megszorongatta a torkát.
- Elég legyen ebből! – toppant be David – Az én házamban nem fogtok így acsarkodni. Ha nem tetszik, akkor nyugodtan elmehettek.
- Igazán sajnálom, de tisztáznunk kell néhány dolgot.
Elengedte a fiút. Eric azonnal le akart lépni, de Christian megállította. David cseppet sem örült ennek az egésznek, rendesen leteremtette őket. Nem kellett semmit sem mondania, mégis mindketten tudták, hogy le kell állniuk, mert nem lesz valami kedves befejezése.
- Meg ne lássak még egyszer valami semmi hasonlót!
Eric lesütötte a tekintetét, Christian pedig kelletlenül, de rábólintott az előbbi mondatra. Teljesen meg tudom érteni Davidet, ő is csak normális életet szeretne. Nekem sem igazán tetszene, ha egymást gyilkolnák itt a házamban. Nem akart belefolyni az eseményekbe, csupán a véleményét nyilvánította ki, azt viszont tisztán és érthetően. Minden elismerésem az övé. Amilyen hirtelen jelent meg az ajtóban, úgy is tűnt el a szemünk elől.
- Remélem megértetted, amit mondtam. – súgta Chris Eric fülébe.
- Természetesen.
Alig várta, hogy végre eltűnhessen innen. Nem számított semmi ilyesmire, azt hitte, hogy könnyű dolga lesz, de tévedett. Eléggé megrémültem, de örültem neki, hogy végre leszállt rólam. Az az igazság, hogy Christianból egyelőre egy is elég.
- Többet nem fog zavarni téged. – ölelt át.
- Köszönöm.
- Én csak azt akarom, hogy boldog legyél.
Mosolyogtam és én is átöleltem őt.
- Annyira édes vagy. – csókoltam meg.
Futó pillantást vetettem az ajtó felé. Rebecca állt ott, a kezében Cleoval. A szemeit olyan szorosan hunyta be, ahogyan csak tudta.
- Most már bemehetek? Szabad?
- Gyere csak nyugodtan.
- Visszahoztam a cicádat. Már nem akar játszani.
Felnevettem. Láttam, hogy szegény Cleo mennyire nyúzott volt, a kiscsaj meg túlontúl lelkes. Rendesen lefárasztották egymást, de úgy tűnik a macskám maradt alul. Lustán mászott fel az ágyra, ahol is összegömbölyödött és lehunyta a szemeit.
- Ha nem tévedek, neked is pihenned kéne. – suttogta a fülembe.
- Kedves tőled, hogy segítettél Cleonak visszajönni, Ilyen fáradtan nem bírt volna visszajönni és felmászni a lépcsőn.
- Azért játszhatok vele máskor is? – kérdezte mosolyogva.
- Hát persze.
Valamiért, ha akartam volna, se tudtam volna neki nemet mondani.
- Akkor én most megyek vissza játszani. – jelentette be és elviharzott.
- Nem semmi egy kiscsaj. – jegyeztem meg.
- Te sem vagy az. – kapott fel az ölébe – Most, pedig mars lefeküdni, mert ha Mary meglát, akkor ki lesz akadva.
Letett az ágyra és homlokon csókolt.
- Legyél jó kislány és fogadj szót.
- Igyekszem.
Előkotortam a párna alól a kést és a kezébe nyomtam.
- Eltennéd?
- Mit keresett ez nálad?
- Csak nosztalgiáztam egy kicsit.
- Ha nem haragszol, akkor inkább nem adnám vissza.
Nem mondtam neki semmit. Tudja jól, hogy nem örülök neki, de úgyis bele kell, hogy egyezzem. Értem én, hogy itt nincs rá szükségem, de attól még igazán nem kéne elvennie. Így egy kicsit talán jobb, hogy magam adom oda neki. Valahogy azonban nem vagyok így igazán önmagam, mármint védtelenül, bármilyen fegyver nélkül. Nehéz lesz megszokni, az már biztos.
- Nyugi, megkapod, ha elmegyünk.
Egy szóval sem mondtam neki, de ő mégis tudta, hogy mire gondolok. Elmegyünk, de mikor? Nem mintha különösebben zavarna, hogy itt kell lennem, de ez nem az én világom. Túl békés és egyhangú. Jó hely, de mégsem az igazi. Otthon sokkal jobb lenne, de mostanában nem éppen biztonságos. Itt meg csak a bajt csinálom már megint.
- Min töröd az agyad? – fordult vissza.
- Semmin.
- Ugyan már, ismerlek. Ki vele!
- Nem tudom, hogy miért is hoztál ide. Csak a baj van velem. Jobb lett volna, ha el sem jövök. Ericcel is csak balhéztok miattam, Mary meg nem győz körülöttem sürögni. Nem akarom felforgatni az életüket. Nem akarlak megbántani, de szerintem épp elég nekik, hogy e itt vagy, én már fölösleges vagyok.
- Ne beszélj hülyeségeket. Ha tényleg ennyire zavar ez az egész, akkor el is mehetünk.
- Te maradj csak nyugodtan. Miattam igazán nem kell itthagynod őket. – pattantam fel.
- Nem is tudom, hogy mit szeretek benned annyira…
Mellém bújt és csókolgatni kezdett, ahol csak ért. Olyan gonosz. Mindig tudja, hogyan terelje el a figyelmem a témáról, de most nem akarom hagyni. Megállítottam és a szemébe néztem.
- Ezt most komolyan gondoltam.
Igyekeztem hűvös tárgyilagosságot erőltetni a hangomba.
- Én is. – mosolygott.
- Nem figyelsz rám! – háborogtam.
- Pokolba az egésszel! Mindig csak akadékoskodsz. Nem tudnál csak egyszer csendben és nyugodtan megmaradni?!
- Sajnálom. Nem akartam, hogy megharagudj. Szeretek itt lenni, de nem akarok gondot okozni senkinek.
Rám sem hederített, csak ült az ágy szélén hátat fordítva nekem. Úgy tűnik tényleg haragszik. Hátulról átfontam a karjaimmal és magamhoz szorítottam. Meg sem rezzent. Ez most szarul esik és ő is tudja. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja, ennyire már ismerem.
- Bocsáss meg. – súgtam a fülébe – Igazán nem tehetek róla, hogy ezt érzem. Nézd el nekem, kérlek.
- Nehéz lesz, de talán menni fog. Viszont kénytelen leszel mindenben rám hallgatni.
- Ahogy akarod. – adtam meg magam.
- akkor most maradj itt egy darabig és ülj meg a fenekeden.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése