- Nem akarom, hogy bajod essen.
- Tudok vigyázni magamra.
Alig bírtam lefejteni magamról a kezeit. Nem akart elengedni, nem akarta, hogy visszamenjek hozzá. Én viszont menni akartam, legalábbis azt hittem.
- Nyugi, ha baj van, majd kiabálok. – szóltam vissza neki az ajtóból.
Visszamosolygott rám. Ezt már vártam, annyira aranyos, amikor mosolyog. Mindig feldobja vele a napom. Újul erővel mentem vissza Christianhoz.
- Mindent tisztáztunk. – jelentettem be.
Nem szólt, csak bólintott. Odaültem mellé a kanapéra. Újra átölelt. Még mindig beleborzongok az érintésébe. Közelebb húzott magához. A gondolatai zavarossá váltak. Ezt egyből kiszúrtam.
- Valami baj van?
- Semmi komoly. Lassan mennem kéne. Mára már biztosan eleged van belőlem.
- Maradj még! – kértem.
- Nem lehet.
- Miért?
- Tudod te azt jól.
A francba, tényleg igaza volt. Csak most gondoltam bele, hogy egész nap utánam rohangált, nem is foglalkozott magával. Biztosan rendesen elfáradhatott és a vért is nagyon kívánhatja már.
- Rendben, menj nyugodtan.
Búcsúzóul meg akartam csókolni, de ő nem engedte. Csodálkoztam rajta, pedig tudtam, hogy ez minden vágya.
- Nem lenne valami jó ötlet. Elég késő van, nem akarok semmi zűrt.
Értettem, hogy mire céloz. Tényleg vigyáz rám, arra is figyel, hogy még véletlenül se bántson sehogyan sem.
- Biztos nem maradsz még egy kicsit?
- Most nem lehet, talán legközelebb. Addig is légy jó.
Homlokon csókolt és elment. Újra üres lett a lakás. Már rendesen benne jártam a délutánban. Igazán elmehettem volna még valahova, de nem volt kedvem. Amúgy sem vagyok az a fajta. Inkább egy forró kakaó kíséretében leültem a tévé elé. Még elcsíptem a hatos híreket. Azt hittem ma sem mondanak semmi különöset, de tévedtem. Úgy látszik, a hírek gyorsabban terjednek, mint gondoltam. Már a Tunguz-ügy első morzsáit terítették a közönség elé. Milyen könnyű nekik. Készen kapnak mindent. Egy-két hétig csámcsognak rajta, aztán szépen elfelejtik. Így megy ez. De én nem fogok elfelejteni semmit. Egyhamar nem, az biztos. Semmi más érdemlegeset nem sikerült megtudnom, a többi mind a szokásos szemét. Meg is untam az egészet egyhamar. Csak leszívják vele az ember agyát, ha lehet, én inkább nem kérek belőle. Úgy tűnik ma is csendes estém lesz. Nem is terveztem semmi nagy dolgot, csupán egy forró fürdőt és vacsorát. Hihetetlen, akár egy valóra vált álom. Végre nyugodt vagyok, nem bosszant semmi, mondhatni béke van. Mást nem is kívánhatnék. Mindenre ráértem, csak magammal foglalkoztam. Valósággal megváltozott minden, ahogy kimásztam a kádból. Mintha a kosszal együtt a gondokat is lemostam volna magamról. Megetettem Cleot és magamnak is kerestem valamit. Még mindig azon mosolyogtam, amit a hírekben hallottam. Az egyszerű embereknek olyan elérhetetlen minden, én meg az első kézből kapom a híreket. Ettől most annyira nagy embernek éreztem magam. Pedig éppen olyan voltam, mint bárki más. Jó, azért nem teljesen, de akkor is. Már majdnem tíz volt, mire eljutottam oda, hogy lefeküdjek. Egyáltalán nem voltam fáradt, de muszáj volt, holnap már kénytelen vagyok munkába menni. Odabenn nélkülem alig boldogulnak. Miért kell még a nyilvánvaló hülyeségekről is megkérdezniük? Sosem fognak leszokni róla. Nekik jó, mert így nem kell utánanézniük semminek, nekem viszont épp elég fárasztó egész nap a fejekben turkálnom. Jobban járok, ha pihenek, ki tudja mi vár rám holnap. Magamra húztam a takarót. Cleo odabújt hozzám. Cirógattam egy darabig, de végül mindketten elaludtunk. A reggel korábban indult, mint szerettem volna. Ez a baj azzal, ha az ember dolgozik, korán kell kelni. Nem tudok még mindig hozzászokni. Azt hittem, hogy lesz még elég időm kényelmesen elkészülni, de belátom tévedtem. A kocsim a kapitányság előtt maradt. Teljesen megfeledkeztem róla. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Sajna nem érek rá ilyesmivel foglalkozni, így már késében vagyok. kabát, táska és indulás. Úgy szaladtam, ahogy csak a lábam bírta, egyenesen le a metróhoz. Igazán nem akartam elkésni, már az is csoda, hogy tegnapra szabadnapot kaptam. Éppen, hogy csak sikerült lekésnem egy szerelvényt. Fantasztikus. Újabb pár perc csúszás. Teljesen mindegy, itt nem nagyon tudok mit tenni. Szerencsére csak három perc. Mindössze három. Egy egész örökkévalóságnak tűnt. Így van ez, ha az ember vár valamire. A tömeg lassan, de biztosan gyülekezni kezdett körülöttem. Ez az, amiért mindig is utáltam az ilyen helyeket. Egyszer azonban igazán kibírhatom. Végre befutott a szerelvény. Szinte elsőként szállhattam fel. Végre egy pozitívum. Így is majdnem olyan gyors volt, mint kocsival. Azt állítják, a metró sokkal gyorsabb ilyenkor, de ők még nem láttak engem vezetni. Most azonban bármennyire nem szerettem volna, kénytelen voltam így menni. Táskámban ott lapult a slusszkulcs, vissza már tuti, hogy kocsival jövök. A metró elég egy nap egyszer, talán még sok is. Nem rajongok érte. A megálló egy saroknyira volt a kapitányságtól. Épp idejében futottam be, még lehet, hogy néhány perccel hamarabb is. Mindenki nagyot nézett, ritka alkalom, hogy nem kések el. Ahogy beléptem, egyből elismerések és gratulációk sora fogadott. Úgy látszik a jelentésem híre itt is gyorsan terjed. Boldogan fogadtam minden egyes dicsérő szót, bár nem igazán érdemeltem meg, hisz csak munka volt. Mondjuk, ami a kitartásomat és a türelmemet illeti, azért valóban kijárt. Csakhogy ők mit sem tudnak az egészről. Aztán megjelent a főnök. Mindenki elhallgatott, megfagyott a levegő. Tekintete az embereket pásztázta. Nem szerette az ilyesfajta dolgokat. Ő a rend híve volt. Behívott az irodájába. Valahogy sejtettem, hogy mi fog jönni… Jó bő fél órán keresztül papolt nekem arról, hogy ne szálljon a fejembe a dicsőség, meg hogy ez az egész nem az én érdemem, hanem a kapitányságé. Én voltam az egyetlen, aki itt képes lenne neki ellent mondani, de most nem igazán volt hangulatom vele veszekedni. Mindig összebalhézunk, ha nem egyezik a véleményünk. Kirúgni viszont nem akar, mivel velem mennek szinte a legtöbbre itt. Igaz, hogy nincs mindig munkám, de ha akad valami, azt hiánytalanul elvégzem. Alig vártam, hogy befejezze a szentbeszédet. Mindent elkövettem, hogy véget érjen ez az agymosás. Olyan voltam, mint az a bizonyos kutyus a kocsiban. Csak bólogattam megállás nélkül. Valamivel fél kilenc után szabadultam meg tőle. Leültem az asztalhoz és elkezdtem átlapozni a tegnap odatett papírokat. Szerencsére megvolt az a kiváltságom, hogy válogathatok a melók között. Persze mindig a legszarabbakat pakolják elém. A szemem megakadt egy fickón az iroda végében. Különös. Vajon mit akarhat itt? Nem bejelentést tenni, az biztos. Azok egyáltalán nem így néznek ki. Az egyik kollégámat azonnal le is támadta, még jó, hogy nem engem. Elmélyülten magyarázott valamit. Rendesen fel volt spannolva, annyi szent. A francba, mindketten felém néztek. Ez már nem sok jóval kecsegtetet. Megint valami baromság, amit rám akarnak sózni, hát köszönöm, de nem kérek belőle! Minél hamarabb le akartam pattintani, bár még szóba sem állt velem. Az asztal másik végén állt meg, pont velem szemben.
- Katelyn Cross?
- Igen.
Bizalmasan közelebb lépett hozzám. Tudta, hogy hogyan lehet idegesíteni, de tényleg. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy valami baszott fontos mondanivalója van, de lehet, hogy csak neki fontos.
- Mit akar? Gyorsan, mert nem érek rá.
- Jimmy vagyok, Christian küldött.
Egyből felkaptam a fejem. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Ha akar tőlem valamit, akkor személyesen jönne, nem küldene mást maga helyett, pláne nem egy embert. Felálltam és bementünk az egyik kihallgatóba. Nem akartam, hogy mások is hallják a beszélgetésünket.
- Ezt küldi magának. – adta a kezembe az eddig féltve szorongatott rajzgyűjtőt.
Kinyitottam és belekukkantottam. Az a bizonyos festmény volt benne, amit nála láttam akkor. Még mindig nem fejezte be. Ugyan mi vitte rá, hogy így kiadja a kezéből? Nem jó ez így, nagyon nem jó…
- Mi történt? – puhatolóztam.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy hatalmas szarban van. Idegesen rontott be hozzám, a kezembe nyomta ezt és megkért, hogy mondjam meg, hogy hamarosan meg fogja magát keresni. Nem tudom mi történhetett, de néhány alak teljesen szétszedte a lakásást.
Komolyan aggódni kezdtem érte. Megint belekeveredett valamibe. Szerencsére tud magára vigyázni, de még így is féltem. Úgy látszik sikerült végérvényesen megkedvelnem. Fene azt a hatalmas szívemet! Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett. de Jimmy nem tudott több információval szolgálni. Elkeserített.
- Azért kösz mindent. – nyögtem ki végül.
- Egy barátnak ennyit igazán megtehetek.
Ezt vajon rám, vagy Christianra érthette? Az utóbbi időkben megtanultam, hogy ne csodálkozzak semmin. Ezt a kijelentést is csak egyszerű tényként kell felfogni, mint bármi mást. Ez a beszélgetés rövid volt, de annál velősebb. Miután Jimmy elment, bambán ültem az asztalomnál, legalábbis úgy tűnt. Gondolkodtam. Par percbe telt, de megjelent az első kíváncsiskodó. Mégis mit mondjak neki, ki volt ez a pasas, hisz még én magam sem tudom igazán. Legyen nekik elég annyi, hogy az egyik névtelen informátorom. Ebbe senki sem köthet bele. Alig vártam, hogy véget érjen a műszak és délután hazamenjek. Az idő lassabban telt, mint valaha. Az órával szemeztem a falon. Fel tudtam volna robbanni, annyira lassan vánszorogtak a mutatók. Végre, elérte a tizenkettest! Négy óra, a melónak vége. Bepattantam a kocsimba és egyből haza mentem. Titkon azt reméltem, hogy ő majd odabenn lesz, de hiába. Nem volt ott más, csupán Cleo. Kerestem neki valami kaját, aztán leültem a konyhába egy csésze kávé mellé. Kopogtattak. Biztosan Elsie. Mindig ilyenkor jön át, alig várja, hogy hazaérjek.
- Gyere, a konyhában vagyok! – kiáltottam ki.
Hallottam, ahogy nyílt az ajtó és belépett. Ezek nem az ő léptei, ez valaki más. Futott végig hirtelen az agyamon a felismerés. Egy férfi. Határozatlan. Ez jó, könnyen meglephetem. A nappaliban volt. Halkan kilopóztam és meglepetésszerűen fegyvert fogtam rá.
- Csak én vagyok! – kiáltotta riadtan.
- Jézusom, Jimmy! Mit keres itt, majdnem lepuffantottam.
- Magam mondta, hogy jöjjek be.
- Nem hagyhatnánk ezt a magázódást? Kifejezetten irritál.
- Ahogy gondolod.
- Ami azt illeti, nem téged vártalak.
Gyanús volt a fickó, még nem tudtam teljesen megbízni benne. Leengedtem ugyan a pisztolyt, de nem tettem le a kezemből. Egy hátizsákot hozott magával. Egyből megakadt rajta a szemem.
- Mit akarsz, Christian nincs itt.
- Csak elhoztam néhány cuccot, amit ki tudtam menteni a lakásáról. Ő már úgysem megy oda vissza többet.
Hú, ez már egy kicsit azért durva így. Mi lehet az, ami miatt többet nem fog, vagy nem mehet vissza? Még a képei miatt sem… Jimmy ledobta a táskát a kanapéra.
- Nem várod meg? – kérdeztem. – Gyere, igyál egy kávét.
- Sajnálom, de nem lehet. Dolgom van. A zsaruk teljesen megszállták a házat, vissza kell mennem „magyarázkodni”.
Ez elég nyomós indok volt, legalábbis nekem. Tudom jól, milyen, ha ezt kell csinálni. Valakinek mindig el kell simítani az ügyet. Ez a személy lenne jelen esetben ő. Amolyan mindenes figura, segít a bajban, meg miegymás. Én ilyennek látom őt. Bezártam az ajtót. A zsák még mindig ott volt a kanapén. Ugyan, miért is lenne máshol? Leültem a fotelomba és bámulni kezdtem. Azt reméltem, hogy így talán megtudhatom, hogy mi van benne. Bunkóság lenne kinyitni, tudom. Elvégre nem az enyém. De nem tudtam megállni. Christian amúgy sincs itt. Ki tudja mikor fog jönni. Meg sem tudja. Az is lehet, hogy nincs is semmi különös abban a táskában. Szörnyű! Az egyik felem bele akar nézni, a másik pedig nem. Mintha szét akarna szakadni az agyam. Végülis mi baj lehet abból, ha belekukkantok? Az ölembe vettem és kinyitottam. Semmi érdekes. Néhány darab ruha, egy üveg és egy mappa. Vettem a további bátorságot és a mappát is kinyitottam. Úgy látszik, ebben tartja a vázlatait. Igaz, hogy csak skiccek voltak, de még így is gyönyörűek. A lapok alatt pedig volt egy fénykép. Ütött-kopott és régi. Egy asszony volt rajta, világos ruhában, egy széken ült. Mellette egy fiúcska állt, takarosan felöltöztetve, öltönyben és nyakkendőben. A kép már megsárgult, de látszott rajta, hogy nagy becsben tartotta. Átnéztem a vázlatait. Kétség sem fér hozzá, hogy jó adag tehetség szorult belé. Csendéletek, portrék, minden, amit csak el lehet képzelni. Ha igaz, amit Jimmy mondott és nem fog visszamenni a lakásba, akkor mi fog történni a festményeivel? Eltűnnek a süllyesztőben? Kár lenne értük. Ami az üveget illeti, erős gyanúm van a tartalmát illetően. Első pillantásra vörösbornak tűnik, de tuti, hogy nem az van benne. Egy-két ing és póló lapult még a táska alján, meg néhány ceruza. Semmi egyéb. Ennyi maradt volna az életéből… Szar egy helyzet nem mondom. Visszapakoltam mindent és a hátizsákot a kanapén hagytam. Bementem a szobámba. Iszonyat nagy kupi volt már megint. Nem is értem, hogy tudom így szanaszét hagyni a dolgaimat. Mondjuk egy kicsit siettem reggel, ez is hozzájárult. A szétdobált ruhákat visszahajtogattam a szekrénybe, a papírokat betettem a fiókba és a tollakat is összeszedtem az asztalról. Már mindjárt más, át lehet látni a szobán. A villanyt lámpafényre váltottam és kinyitottam az ablakot. Kezdett hűvös lenni, de ezért a friss levegőért igazán megéri. A vállamra terítettem egy pokrócot, levettem egy könyvet a polcról és kiültem a párkányra olvasni. Akár csak kislánykoromban, csakhogy akkor mindig jött valaki, aki visszaparancsolt a szobába. De most más volt. Már azt csinálok, amit akarok és így boldog vagyok. Késő estig olvasgattam. Egyedül a hideg volt képes bezavarni. Egy hiba volt a dologban, a lakás olyan lett, mint egy jégverem. Visszazártam az ablakot és feltekertem a fűtést. Az olvasás elég rendesen lefárasztott, ezzel mindig így vagyok. Megvetettem az ágyat, átöltöztem és lefeküdtem. Leoltottam a lámpát. Az utcáról a fények bevilágítottak. Megszoktam, mára már igazán nem zavart. Láttam, ahogy Cleo beoson a félig nyitott ajtón. Felugrott mellém az ágyra, halkan dorombolni kezdett. Békés volt. Azt hiszem, viszonylag hamar elaludtam. Kopogás zajára ébredtem. Ránéztem az órámra, alig múlt négy. Ki lehet az az állat? Biztos valami kései party-ról szabadult részeg, aki eltévesztette az ajtót. Újabb két kopogás. Úgy látszik nem akar odébb állni. Muszáj vagyok kimenni, ha nem akarom hallgatni egész reggelig. Kinyitottam az ajtót és Christian állt velem szemben. Rémesen nézett ki, majdnem olyan rosszul, mint akkor Tunguzban.
- Gyere be.
Nem akartam, hogy bárki is meglássa odakinn. Ki tudja, még lehet, hogy kihívnák a rendőrséget, balhét pedig nem akarok. Alig állt a lábán. Mozgalmas éjszakája lehetett. Az inge csupa vér volt, fehér bőrét sebek tarkították. Ránézni is rossz volt. Teljesen kimerült.
- Vedd le az ingedet és mosakodj meg! Még a végén összevérezel itt mindent.
Bement a fürdőbe és megnyitotta a csapot. Még mindig nem szólt egy árva szót sem. Oké, elismerem, hogy teljesen kivan, de ettől idegesített.
- Mi történt? Mondj már valamit! Elegem van ebből a némagyerek-figurából.
- Semmi különös.
- Nekem ne hazudj!
- Ha igazán tudni akarod, ki akartak nyírni.
- Megint keresztbe tettél valakinek?
- Ez most más. Régi ügy. Jimmy megtalált?
Elzárta a vizet. Megtörölközött és visszajött hozzám. Elég mély sebei lehettek, még mindig látszottak a nyomai. Az oldalán egy hatalmas lila folt volt, biztosan jó pár bordáját eltörhették.
- Még szeretetcsomagot is küldött. – böktem a táska felé.
Leült és kinyitotta. Egyből az üveg akadt a kezébe. Biztos, hogy nem véletlen volt. A szemei valósággal felcsillantak, ahogy kihúzta a táskából. Kinyitotta és hatalmasat kortyolt belőle, majd gondosan visszazárta és az asztalra tette. A többi cuccához hozzá sem nyúlt. A táska ott hevert a lába mellett a padlón. Gyenge volt és fáradt, de próbálta magát erősnek mutatni. Átláttam rajta.
- Rád férne egy pihenés. Feküdj le nyugodtan.
- Kösz. Igazán rendes tőled.
- Ugyan már!
Tudtam, hogy bolond ötlet egy vámpírt maradásra kérni, de momentán nem jutott jobb az eszembe. Pokolian festett és abszolút nem volt hova mennie. Az a helyzet, hogy megsajnáltam. Alig tűntem el egy pár percre, ő szinte azonnal el is aludt. Rendesen lefárasztották. Behúztam a sötétítőt és kihoztam neki odabentről a pokrócot. Mikor ránéztem, a látvány mosolyt csalt az arcomra. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt a kanapén. Egyáltalán nem is látszott rajta, hogy vámpír. Ilyenkor nem. Ránéztem ismét az órára, már háromnegyed öt volt. Aludni már nem fogok, az egyszer biztos. Mondjuk, van még időm, éppen pihenhetek egy keveset. Rengeteg kérdésem lett volna hozzá, de tudta, hogy most úgysem kaptam volna választ egyikre sem, esetleg később. Visszafeküdtem az ágyamba és magamra húztam a takarót. Cleo felébredt. Közelebb bújt hozzám, fejét az arcomhoz dörgölte. Megvakargattam a fülét, majd fogta magát és összegömbölyödött mellettem a párnán. Hanyatt feküdtem és a plafont bámultam. Így vánszorogtak a percek, egészen addig, míg meg nem szólalt a vekker. Azonnal lenyomtam. Megmosakodtam, fésülködtem és előszedtem valami ruhát. Nagyjából összepakoltam magam után, de nem vittem túlzásba. Christian még mindig odakinn aludt, meg sem moccant, viszont már egy fokkal jobban nézett ki. Nem akartam felébreszteni, igyekeztem halkan összeszedni a maradék cuccomat. Rázártam az ajtót és elmentem dolgozni. ezen a napon sem történt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy a percek apró tetvek módjára kaparóztak előre. Utáltam az ilyet. Minél jobban vár az ember valamit, annál nehezebben jön el. Alig akadt valami munka, legszívesebben rég leléptem volna, de nem lehetett. A gondolataim egyfolytában csak körülötte jártak. Kérdések és lehetséges válaszok tömkelege halmozódott fel bennem. Meló után siettem vissza a lakásomra. A folyosón Elsie állított meg.
- Nem zavarok?
- Mondjuk, hogy nem. Mit szeretnél?
- Nem tudnál kölcsönadni egy pisztolyt?
A szemeim elkerekedtek. Na, ilyet sose kért tőlem.
- Bocsi, de ezt nem. Nem gondolod, hogy egy kicsit sokat kérsz tőlem?
- Sajnálom, ideges vagyok.
- Ugyan miért?
- Meghívtak egy bulira, de alig ismerek valakit ott. Kicsit félek, hogy nem lesz valami jó társaság.
- És persze te azonnal pisztollyal rohannál azok közé a szegény emberek közé…
- Te mondod mindig, hogy legyek óvatos.
- De ez azért már túlzás. Gyere be, még ha pisztolyt nem is adok, másról azért lehet szó.
Kinyitottam az ajtót és beengedtem. Nem értettem, hogy mit parázik ennyire egy buli miatt, bár mondjuk tény, hogy tőlem nem sok jót hallott az éjszakai városról. Már csak ezért is tudtam megérteni őt.
- Mit keres ez itt már megint? – bökött Christian felé.
- Nem lehetne egy kicsit halkabban? Nem lenne jó felébreszteni.
Sajna ezzel elkéstem, mert a vámpír fél szemével már engem nézett. Oda akartam menni hozzá, de meggondoltam magam. Elsiet behívtam a szobámba.
- Miért van már megint itt? – kérdezte idegesen.
- Higgadj már le egy kicsit! Én engedtem meg neki, hogy maradjon. Finoman szólva szar napja volt tegnap. Szétverték a lakását és el akarják tenni láb alól.
- Mondhatom, ez jellemző rád. Egyfolytában a bajt keresed. Na, de mindegy, ez már nem az én asztalom. Akkor tudsz adni valamit?
- Neked meg nem kéne annyit aggódnod.
- Jól van na, értem a célzást, leállok.
Kihúztam a fiókot és hosszasan kotorászni kezdtem benne, míg végre megtaláltam a megfelelő darabot. Nem túl nagy, de arra éppen elég jó, hogy baj esetén megvédhesse vele magát. Bár el sem tudom képzelni, hogy mire gondolhatott, amikor ezzel a kéréssel előállt.
- Azt hiszem ez pont jó lesz. – adtam a kezébe egy apró tőrt.
Lebecsmérlően forgatta a kezében. Látszott rajta, hogy valami nagyobbra és félelmetesebbre számított. Már én éreztem magam kellemetlenül. Úgy tűnt, mintha nem tudnék neki semmi használhatót adni.
- Nem kéne így lebecsülni, igen hasznos darab. Légy szíves vigyázz rá, szeretném egy darabban visszakapni.
Felnevetett az utolsó mondatomon. Ezt szerettem benne, ezt a hirtelen feltörő, határtalan boldogságot és jókedvet. Mindent megköszönt, majd sebes búcsút vett tőlem.
- Tudom, hogy nem bírja a képemet. – mondta Christian, mikor visszazártam az ajtót.
Vigyorogva álltam előtte, nem bírtam abbahagyni. Cleo ott ült mögötte a kanapé tetején. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszereti.
- Csak nem rajtam mulatsz ilyen jól?
- Dehogy… Gyere Cleo. – vettem az ölembe a cicát. – Nem szeretnél véletlenül arról mesélni, hogy mit történt tegnap? – célozgattam.
- Ha neked belefér, hogy velem jössz, akkor oké. Rengeteg dolgot kell elintéznem.
Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet és arra jutottam, hogy ha bármit is meg akarok tudni, akkor a nyomában kell maradnom. Visszavettem a dzsekimet és ezzel a tudtára adtam, hogy megyek. Ő is pólót és kabátot vett, majd indultunk. Gyalog vágtunk át a városon. Elég messzire mentünk, volt ideje mesélni.
- Elég régi ügyről van szó.
- Mint mindig… Ezt már hallottam az este. – jegyeztem meg – Egy másik vámpír?
- Olyasmi.
- Kicsit konkrétabban? – erősködtem.
- Egy Niels nevű tagról van szó. Az az igazság, hogy nem a törvénytisztelő fajtából való. Csak észhez akartam téríteni, ő meg berágott rám.
- Nem bírom a rébuszaidat, beszélj egy kicsit érthetőbben.
- Elkapott egy embert, de leállítottam. Nem igazán tetszett neki, haragszik rám miatta. Nem akartam balhézni vele, így otthagytam. Egészen tegnapig nem hallottam róla, de most utánam küldte néhány haverját. Rám törték az ajtót. Sikerült eltűnnöm előlük, de aztán utolértek. Nem is próbálom tagadni, hogy szép kis verekedés lett a vége.
- Gyáva egy alak, ki sem mer állni ellened.
- Nem erről van szó. Más a helyzet. Nem ismered Nielst. Az a fajta, aki nem hajlandó odáig lealacsonyodni, hogy szembenézzen velem. Túlságosan büszke hozzá.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése