Majdnem mindenki ott volt, aki az épületben tartózkodott. Ők sem tudták, hogy mi történt, zavartan tanakodtak. Kivétel nélkül mindegyiküknek álomtól kómás feje volt. Érdekes így látni a nagy embereket. Vincent magamra hagyott a tömegben, egy idősebb vámpír odaintette magához. Azt hittem, hogy az agyam majd’ szétrobban. Túl sok volt az erős felszíni gondolat és én is eléggé kómás voltam még. Nehezemre esett kizárni őket a fejemből. Beletelt egy kis időbe, aminek az lett az eredménye, hogy fájni kezdett a fejem. Régen jártam már így és kibaszottul utáltam. Lehunytam a szemem és próbáltam kitisztítani a fejem. Egy hideg kéz ért a vállamhoz, amitől összerezzentem. Csak Vincent volt az. Félrevonultunk és bizalmasan szólt hozzám:
- Gond van, méghozzá hatalmas.
Értetlenül bámultam rá.
- Eltűnt a kő, valaki ellopta. – suttogta a fülembe.
- Ez biztos?
- Teljesen. Komolyabb már nem is lehetne a helyzet.
Elismerően bólintottam.
- Arra szeretnénk kérni, hogy diszkréten, de derítsd ki, hogy kinek a keze van a dologban.
Hát ez igazán remek! Végre csinálhatok valami értelmeset is. Egy egész nap után már meguntam a papírmunkát. Eljött az idő, hogy kamatoztassam a tehetségem. Észrevétlenül osontam végig az emberek között, gondolataikban olvasva. Mindenfelé csak értetlenség és kétség. Mint egy eltévedt csorda, ami vezér híján azt sem tudja, hogy merre induljon. Igyekeztem minél feltűnésmentesebben haladni. Sehol semmi az égvilágon. Kitaláltak eközben valami olcsó kis fedő sztorit. Hála ennek, már végképp nem figyeltek rám. Sokáig tartott, míg egyesével végigpásztáztam minden gondolatfonalat. Az egyiknél azonban megtorpantam. Éreztem a kétséget, de mögötte nagy adag félelem lapult. Magamhoz tértem és akkor vettem észre, hogy Megan mögött állok. Először megrémített a tudat, hogy egy ennyire ártatlannak tűnő lány képes lenne ilyesmire. Bár mondjuk én sem tűntem valami veszedelmes ellenfélnek. Kisebb kerülővel visszatértem Vincent mellé.
- Azt hiszem, megvan.
- És?
- Megan Roberts. – böktem alig láthatóan a nő felé.
- A többit majd mi elintézzük.
- Azt már nem! Úgy érzem, van már némi közöm nekem is a dologhoz. Ott akarok lenni!
- Ha igazán szükségét érzi...
- Feltétlenül.
Még mindig nem tudtam, nem voltam hajlandó elhinni ezt az egészet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a lány ilyen dolgokra képes. Egyébként is, hogyan tudott egy ilyen gondolatot észrevétlenül elrejteni előlem? Hiszen eddig is olyan könnyedén olvastam a fejében. Most is gyanúsan könnyen bukott le. A tömeg oszlani kezdett, én Megan mellé léptem, mielőtt még eltűnhetett volna a szemünk elől. Óvatosan megérintettem a vállát, amire ő idegesen rezzent össze. Már sejtette, hogy tudunk a dologról.
- Velünk kéne jönnöd. – mondtam neki.
Szinte látszott, ahogy a félelem és a rettegés egyre feljebb kúszik az idegein. Már a sírás fojtogatta, akár egy kisgyereket, de erőt vett magán. Vincent egy apró szobába vezetett minket. Odabenn már vártak ránk. Három vámpír és két ember volt a szobában. Kérdő tekintettel figyelték a lányt.
- Szóval ő lenne az. – szólalt meg az egyikük mély és velőtrázó hangon.
Szegény Megan, már sajnálni kezdtem. Valósággal rettegett. Egyből nekiestek és kérdésekkel bombázták: Maga tette? Hogyan? Miért? Hová tette a követ? meg hasonlók. Ideje sem volt válaszolni. Ismét olyan volt, mint egy kislány, láttam amint a könnyek összegyűlnek a szeme sarkában.
- Nem az én ötletem volt. – szipogta.
Meglepett, de igaza volt. Ezzel szemben láttam, hogy senki sem hisz neki. Már csak a jó modor tartotta őket vissza attól, hogy darabokra ne szedjék. Már ha lehet jelen esetben jó modorról beszélni.
- Előttünk nem tagadhat semmit.
- Valóban én vettem el, de nem akartam.
A tekintetek kezdtek egyre sötétebbé válni. Ezt már nem nézhettem tovább.
- Igazat mond. – vetettem közbe.
Na, ami ezután következett, azt látni kellett volna. A hideg vámpírszemek elkerekedtek és meglepődöttséget tükröztek.
- Szóval kényszerítették?
Megan meg sem mert szólalni, csak alig láthatóan bólintott. Már több mint valószínű, hogy egy vérszívó ál mögötte, nem száz százalék, de nagyon valószínű.
- Ki az? Mondja meg! – faggatóztak.
Lesütötte a szemeit és nem szólt. A felgyülemlett feszültséget már szinte vágni lehetett volna. Nem gondoltam volna, hogy képes lehet ennyire felbosszantani őket, ez ugyanis az én specialitásom. Mondjuk ebben a helyzetben teljesen érthető volt. Kezdtem azt hinni, hogy most azonnal nekirontanak és kiverik belőle az igazságot. Ő akkor sem mondana semmit.
- Hadd beszéljek vele négyszemközt. Hátha ki tudom szedni belőle. – suttogtam Vincent fülébe.
Ötletemet továbbította a többieknek, akik rábólintottak. Minden szó nélkül kivonultak a szobából.
- Nyugodtan ülj le. – próbáltam barátságos képet vágni.
Nem volt túlzottan nagy siker, Megan ugyan helyet foglalt, de a félelem még mindig ott ült a szemében. Akárhogy igyekeztem, nem sikerült eltüntetnem, néhány perc után feladtam minden próbálkozást.
- Miért nem mondod meg, hogy ki volt az? Megfenyegetett?
Szabályszerűen összerezzent és megfagyott. Egyetlen mozdulatával sem akarta elárulni. Félt a következményektől.
- Nekem elmondhatod. Gondolom, megbízol bennem, mert én benned igen. Emlékszel, én mindent elmondtam neked, most rajtad a sor.
Ez a túlcsorduló kedvesség és bizalmasság még engem is meglepett. Nem gondoltam volna, hogy tudok így is beszélni... Mindenesetre az tény, hogy bevált. A félelem köde lassan felszállt körülötte. Éreztem, hogy belém fekteti minden bizalmát.
- Egy vámpír volt az...
Na, ezzel aztán nem mondott újat, magamtól is rájöttem.
- Odahívott magához. Először azt hittem, csak beszélni akar velem. Aztán előadta a tervét... Egyáltalán nem akartam, hogy bármiféle közöm legyen hozzá, de akkor megfenyegetett. Engem választott, mert rám úgysem gyanakodtak volna.
- De melyikük volt az? – kérdeztem közbe türelmetlenül.
- Ígérd meg, hogy megvédesz tőle!
- Ez természetes. Nem kell aggódnod, szerintem a többiek is mellénk állnak.
- Ő volt az...
Sejtettem kire gondol, egyvalakit ismertem, aki ilyenre lenne képes, bár mentségemre szóljon, hogy nem sokukat ismerem. Már igazán furdalt a kíváncsiság.
- Ki?
És ekkor mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy jobb, ha most inkább leülök.
- Christian volt az.
Az a megátalkodott! Ezt már tényleg nem néztem volna ki belőle. Számomra ő testesíti meg magát a vámpírságot. Legalábbis eddig ő volt az, akit igazi vámpírnak neveztem volna. Erős és könyörtelen, akit a saját fajtáján kívül semmi sem érdekel, esetleg csakis önmaga. Ez most be kell, hogy valljam meglepett. Mostanában valahogy mindenhez köze van.
- Nyugodj meg, ha rajtam múlik, egyetlen újjal sem fog hozzád érni. Most pedig áruld el, hogy hol van a kő.
- Nem tudom.
Értetlenebb fejet nem is vághattam volna, mint amilyet akkor sikerült. Ez Megannak is feltűnt.
- Csak annyit mondott, hogy vigyem el neki, a többi már az ő dolga. Berakatta velem egy dobozkába és elküldött. Fogalmam sincs, hogy hova tehette.
Ahogy törtek elő belőle egymás után a mondatok, úgy lett egyre bátrabb és magabiztosabb. Már nem is félt, szinte dühös volt, amiért belerángatta ebbe az egészbe.
- Rendben van, elintézzük az ügyet. Igazán köszönöm, hogy mindezt elmondtad, bátor dolog volt.
- Igazán?
- Persze.
Felálltam és kifelé indultam.
- Most itt akarsz hagyni, egyedül? – kérdezte kétségbeesetten.
- Pár perc és visszajövök. Ne félj, nem bánthat, még nem tud semmiről.
Kinyitottam az ajtót, a folyosó teljesen üres és kihalt volt. Azonban amint bezártam magam mögött az ajtót, a korábbi kis társaság azonnal megjelent. Rémisztő és kíváncsi tekintetekkel álltak körbe. Minden egyes szempár csak azt kérdezte: Ki volt az?
- Christian tette. – feleltem nyíltan.
Minden agy egyszerre lendült mozgásba. Mégcsak tapasztalni is szörnyű volt. Sötétebbnél sötétebb gondolatok néhány percnyi feszült csenddel fűszerezve.
- Hol van most? – előztem meg a kérdéssel bármiféle cselekvést.
- Úgy tudom a szobájában. Miért? – nézett Vincent meglepetten.
- Remek ötletem támadt. – mosolyogtam – Remélem senkit sem zavar. Miután végeztem vele a maguké.
Egy emberként bólintottak. Biztosan mindannyian tudták már jól, hogy mennyire gyűlölöm ezt az alakot. Már csak a bennem felgyülemlett düh miatt is adtak nekem szabad kezet. Azt hiszem... Őrült egy terv volt, de iszonyatosan boldoggá tenne, ha sikerülne hibátlanul kiviteleznem. Egyből munkához is láttam. Villámgyorsan és zajtalanul suhantam végig a folyosókon, egyenesen a konyháig. Mindent fel kellett forgatnom, mire egy üveg jófajta whiskyt leltem. Gondolom a hozzá hasonló fickók az ilyet szeretik. Magamhoz vettem az üveget és meg sem álltam vele a szobámig. Rettenetesen izgatott voltam, nem győztem kapkodni. Végre eljött a pillanat, amiért mindig is imádkoztam. Most mindenért bosszút állhatok, mindenért, amit csak elkövetett ellenem. Ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna. Táskám mélyéről féltve őrzött kis csomagot vettem elő. Ha tudták volna, hogy nálam van, már rég elvették volna. Egy apró zacskó, tele porlasztott ezüsttel. Az egyik legjobb vámpírméreg. Nehezen szagolják ki, ha az ember elég ügyes, akkor észre sem veszik. Meg ugyan nem halnak tőle, de baromira fáj és rendesen kiüti őket, az már biztos. Kinyitottam az üveget és egy jó nagy adaggal szórtam bele. Az alkohol majd elveszi az ízét. Gondosan összeráztam az egészet. Életem legjobb alakítását kell most nyújtanom, nem hibázhatok, ezen nem bukhatok el, hisz minden olyan tökéletes. Fogtam két poharat és elindultam. Ami félelem csak volt bennem azt már mind elűzte az alkohol szaga. Határozottan kopogtam be az ajtón. Benn van, ez biztos, hallottam a zajt.
- Gyere nyugodtan! – kiáltott ki.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődött, mikor meglátta, hogy én vagyok az, aki be akar menni hozzá.
- Nocsak, a kicsi Katie! Jól látom, whisky van nála?
- Kérlek, hagyd ezt a Katiet. A nevem Katelyn!
- Miért vagy olyan zabos?
- Erről szó sincs. Békülni jöttem. Végleg.
Erre aztán hatalmasra meresztette jéghideg szemeit. Becsukta maga előtt a füzetét és felállt az asztaltól.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett.
- Teljesen. – ráztam meg az üveget előtte – Elegem van belőle, hogy egyfolytában marjuk egymást. Véget akarok vetni ennek mindörökre.
- Ezek aztán a nagy szavak! Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a szádból.
- Akkor hát meghosszabbítjuk a tűzszünetet?
Láttam, hogy próbál valamit kiolvasni a szememből, szerintem gyanítja, hogy átverés az egész.
- Mit nézel, nem bízol bennem? – igyekeztem kizökkenteni.
Nem tudott szóhoz jutni. Továbbra is az arcomat fürkészte. Kezdett vele idegesíteni.
- Nos? – sürgettem a választ.
- Nem mondom, hogy bízom benned, de rendben van. Foglalj helyet.
Kihúzta az asztal másik végében lévő széket. Letettem az üveget és a két poharat. A füzetet átdobta az ágyra, hogy helyet csináljon.
- Biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy kis baracklé? – bosszantott.
- Hagyd már ezt a marhaságot!
Az arcáról lefagyott a vigyor. Azt hiszem bevette a mesét.
- Ez most tényleg komoly? Végeges?
- Végleges. – bólintottam.
Teletöltöttem a poharakat. Gyaníthatott valamit, mert megvárta, míg én iszom először.
- Mi az, talán félsz?
- Nem te mondtad, hogy eleged van a marakodásból?
- Elnézést.
- Semmi gond. – mondta és felhajtotta az első pohár italt.
Nem láttam az arcán semmit. Ezek szerint eltaláltam az adagot. Furcsa módon bizalmat véltem felfedezni a tekintetében. Próbáltam nyugodtnak tűnni, bár nagyon nehéz volt. Ekkor azonban váratlanul kopogtattak. Majd’ felugrottam ültemből.
- Túlságosan is ideges vagy. Nem ártana innod még egy pohárral.
Felállt és ajtót nyitott. Nem akartam hinni a szememnek. Silver volt az, a világ talán egyik leghíresebb képzőművésze. Vajon mit akarhat itt? Christian a kezébe nyomta a füzetet és elküldte. Visszajött és letelepedett velem szemben. Töltöttem neki még egy pohárral. Egymás után gurította le a torkán az italokat. Ha nem vigyázok, már jócskán részeg lennék. A vámpír mozgása szemmel láthatóan lassabb lett. Úgy látszik, az ezüst kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeket. Mikor a következő pohárért nyúlt volna, az ujjai görcsbe rándultak.
- Ez meg mi??? Katie, ez nem fair játék... Mit tettél bele?
- Dehogynem fair. Most mindenért megfizetsz.
Dühösebb már nem is lehetett. A gondolataival már majdhogynem ölni tudott volna. Éreztem a felém irányuló végtelen dühöt.
- Fölösleges próbálkoznod, hamarosan már moccanni is alig tudsz majd.
- Szóval ezüst...
A szemein lassan előrekúszó ezüstös sávok jelentek meg. Az ezüst szétterjedt a szervezetében. Még egy utolsó lendülettel felém nyúlt, mire én kést rántottam. Egyenesen a szívébe döftem. A vére lassan áztatta el rajta a hófehér inget. Visszahanyatlott a székbe. A seb azonnal gyógyulni kezdett, de sokkal lassabban, mint szokott. Még mindig engem bámult. Moccanni nem tudott, de a tekintete még mindig égette a bőröm. Nehezen álltam a pillantását. Fölkeltem és egyből kutatni kezdtem a doboz után. Tudtam, hogy nincs sok időm, az ezüst nem bénítja le sokáig, túl erős. Végre az egyik fiókban ráakadtam. Az ajtó hirtelen kivágódott és én ijedten fordultam hátra. Már egy kicsit sok volt az izgalomból, a két pohár whisky sem tudott kellően ellazítani. Vincent rontott be, az oldalán két katonával. A dobozt kivette a kezemből és intett a két férfinak. Először nem mertek közel menni hozzá, féltek tőle. Christian ezüstös szemei komótosan követték a szobában mozgó alakokat. Félelmetes volt. Az arcán valamiféle torz vigyor, a szemei pedig csillogtak az ezüsttől. Éreztem, hogy engem keres. Biztos voltam benne. A legtávolabbi sarokba húzódtam, hogy még véletlenül se láthasson meg.
- Igyekezzenek, nem sokáig marad így. – jegyezte meg Vincent.
- Mit csináltok vele?
- Nyugodj meg, megkapja a büntetését.
A férfiak megragadták és már vitték is kifelé a szobából. A vámpír próbált ellenállni, de nem volt elég ereje, alig bírt megállni a lábán. Mindezek ellenére roppant erős kezekkel markolták a két karját. Minden pillantásával csak engem keresett, éreztem a gyűlöletét. Igyekeztem mögötte maradni, így követtem őket, le az alagsorba. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az épület ennyire hatalmas. Itt már egészen másképp festett minden. Kegyetlen és hideg volt, mindenhol kövek és szürkeség. A levegő lassan egyre hidegebbé vált, ahogy lefelé haladtunk. Odalenn már várt minket a három vámpír. Ugyanazok, akik Megant faggatták. Szigorú szemekkel mérték végig a fickót.
- Ez volt az eddigi legdurvább húzásod. Nem hunyhatunk szemet fölötte. – mondta az egyikük.
- Mégis mit akartok tenni? – kérdezett vissza erőtlenül.
- Mész a koporsóba. – felelte hidegen.
Ez első hallásra nem tűnt valami nagy büntetésnek. Köztudottan kedvelik a koporsókat. De amit akkor éreztem, az leírhatatlan volt. Mindig is azt hittem, hogy Christian erős és rideg, most azonban más volt, egészen más. Először éreztem az agyában a rettegést. Ez engem is félelemmel töltött el. Az ereje már kezdett visszatérni, de még mindig nem volt a régi. Nem bírta kitépni magát a katonák karjai közül. Kinyitották az ajtót és berángatták a szobába. Nem volt odabenn semmi más, csak egy fekete koporsó. Mi tagadás, szép kis darab volt. Tükörfényes, ezüsttel kiverve. Nem mertem közel menni, valami visszatartott. Inkább az egyik sarokból figyeltem az eseményeket. Az egyik férfi foghagymafüzért akasztott a nyakába. Teljesen bekattant tőle. Arcán gyűlölet és undor tükröződött. Még elkeseredettebben próbált meg kiszabadulni. Teljesen hiábavaló. Túl gyenge és ketten vannak ellene. Morgott dühében, rángatta a katonákat, de azok nem törődtek vele. Betuszkolták a koporsóba. Szó szerint hidegvérrel csapták rá a fedelét, majd a helyükre tolták az ezüst reteszeket.
- Ez el fogja venni a kedvét az biztos. – szólalt meg mellettem Vincent.
- Hogyan?
- A koporsó selymébe a rózsákat apácák hímezték ezüstszállal, a fedelét belülről ezüstből vert kereszt díszíti és az egész szenteltvízzel van beszórva.
Hallottam odabentről az elfojtott kiáltásokat. Pokolian szenvedhetett. Karmaival a koporsó fedelét vájta. A hideg futkározott a hátamon ettől a hangtól. Lehet, hogy kezdem megsajnálni.
- Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdeztem elszörnyedve.
- Reggel majd kiengedik.
Reggel… Ez igazán kegyetlen, nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képesek. Nem elég, hogy szenved, reggelre még meg is fog fulladni odabenn. Nem kívánom ezt senkinek, belegondolni is szörnyű. Ezt már nem bírtam tovább. Ennyi gonoszságot! Mindannyian vigyorogva és elégedetten figyelték a koporsót, miközben Christian odabenn a végét járta. Oké, bosszút akartam állni az elkövetett sok aljasságért, de igazán nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Otthagytam ezt az őrült társaságot és bezárkóztam a szobámba. Ez az egész sok volt már nekem. Nem néztem volna ki belőlük ezt a hidegvérű kegyetlenséget. Az rendben, hogy a vérükben van a gonoszság, de egy másik vámpírral szemben is? Ezt már végképp nem értem. Te jó ég! Meganról teljesen megfeledkeztem! Megígértem neki, hogy visszamegyek. Mindegy, már biztosan alszik. Az igazat megvallva nehezemre esett nyugodtnak maradni. Sokáig hallottam a fülemben a koporsót maró karmok zaját. Félelmetes volt, késő éjjelig kísértett. Már majdnem hajnalodott, mire sikerült elaludnom. Nem aludtam sokat, csupán néhány órát. Ott akartam lenni, amikor kiengedik, látni akartam. A reggelt ismét az alagsorban kezdtem. Olyan volt, mintha el sem jöttem volna, még mindig élénken éltek bennem a történtek. Az esti társaság már ott volt, hiánytalanul. A változatosság kedvéért kiegészült néhány kíváncsi alakkal. Mindannyian kivétel nélkül Christian szenvedését akarják látni. A csönd már-már kísérteties volt. A reteszek lassan, nyikorogva csúsztak. A koporsó fedele fölnyílott. Rossz volt még ránézni is. A foghagymafüzér darabjaira szaggatva, jeges kék szemei üresebbek, mint valaha. Teljesen úgy festett, mint egy halott, pedig nem volt az, tudtam jól. Nem ilyen egyszerű őt kinyírni. Mozdulatlanul feküdt. Még belegondolni is rémes, hogy miket élhetett át. Alig néhány órányi levegő lehetett odabenn. A légszomj már az én torkomat is fojtogatta. Ezek meg itt úgy lesték, akár a farkasok a bárányt. Szemeibe lassan visszatért az élet. Rosszabbul festett, mint tegnap a whisky után. Rettenetesen elbántak vele. Ezt igazán nem akartam, ennyit nem ért meg nekem. De a java még hátra volt. A testét már összetörték, most a lelkén volt a sor. Erő már szinte semmi nem volt benne, az arca pedig… Még sosem láttam ilyennek. A korábbi gonoszságnak, kegyetlenségnek és aljas számításnak már a szikrája sem volt a szemében. Sokkal inkább félelem és rettegés. Szerintem még ő sem tudta, hogy mi fog történni, csak sejtette, ez volt az, ami aggodalommal töltötte el. Nem hittem, hogy bárki is így tönkre tudja őt tenni, de nekik sikerült. Minden erejével azon volt, hogy kikászálódjon börtönéből. Lábra sem bírt állni, csak ült magába roskadtan a koporsó tövében. Hátát a fényes, fekete felületnek támasztotta. Tudta, hogy bámulják őt, de még nem volt képes felfogni, hogy kik. A vámpírok jelenlétét viszont tisztán érezte. Éppen ettől tartott, hogy ők is itt lesznek. Eközben a társaságból páran összesúgtak. Christian a padlón lévő pohárral szemezett. Kívánta a vért, de nem volt hajlandó egyetlen mozdulatot sem tenni felé. Ezt az örömet nem akarta megadni nekik. Tekintete üvegessé vált, nézett bele a semmibe. A makacsságot azért nem tudták kiirtani belőle. Kínos csendben teltek a percek. Tudtam jól, hogy nem fog tenni semmit. Ennyire már ismertem. Lassacskán mindenki elindult a saját dolga után. Érezték, hogy itt már nem fog semmi sem történni, hiába is várják. A műsor úgy látszik véget ért. Én voltam az utolsó, aki elhagyta a szobát. Igaz, hogy alig volt magánál, de nem szívesen maradtam volna vele még így sem kettesben. Úgy döntöttem, hogy inkább megkeresem Megant. Alig hogy kiléptem a szobából, hallottam amint a pohár koppan a padlón. Csak arra várt, hogy mindenki lelépjen. Meg tudom érteni… Megan az este történtek óta nem hagyta el a szobáját. Még mindig félt. Igyekeztem megnyugtatni, de lehetetlen volt. Nekem mondta el először, hogy amint lehet, itt hagyja ezt a helyet. Már mindent összecsomagolt. Nem lehetett visszatartani, így hát búcsút vettem tőle. Rengeteg munkám volt még, a jelentés csak piszkozatban állt ott az asztalomon. Visszatértem a szobámba, hogy nekilássak. Unalmas egy munka, de nincs mit tenni, ha már rám bízták, akkor végezzem el rendesen. Teljesen elmélyültem a sorok között, amikor minden kopogtatás nélkül nyílt az ajtó. Christian támolygott be rajta, kezében egy üveg piával. Siralmas látvány volt. Rendesen rám ijesztett, az már egyszer biztos. Egyből felpattantam az asztaltól és igyekeztem minél távolabb húzódni tőle. Nem tudtam, hogy mire készül. Leült az asztalhoz, félresöpörte róla a papírokat. Ott álltam vele szemben, teljesen védtelenül. Ki gondolta volna, hogy éppen most akar engem megkeresni. Minden egyes fegyver, amivel csak szembe tudnék szállni vele, ott hevert a szoba túlsó végében az ágyon. Tehetetlenül figyeltem őt, próbáltam kifürkészni a szándékát.
- Ne bámulj így! Szar éjszakám volt, nem ilyenre számítottam.
page: 01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése